MERT CSODÁK MA IS VANNAK

Bizonyság Isten kegyelméről és szeretetéről

Szerbiában, Szabadkán élünk, ide hívott el minket Isten a szolgálatra. Sok a tenni való a gyülekezeteinkben, és habár csak egy gyülekezetnek lehetünk hivatalosan a tagjai, a szolgálati területeink több gyülekezetre kiterjednek. Tamással ez mellett mindketten dolgozunk, ő teljes munkaidőben, én félmunkaidőben. Tamás sűrűn szolgál igével, hol Szabadkán, hol a környező településeken, ez mellett távhallgatóként tanul Szegeden és nem utolsó sorban férj is és édesapa is.

Mindketten alig vártuk már, hogy nyáron szabadságon lehessünk, amikor nem kell annyi dologra figyelnünk és végre kikapcsolódhatunk. Isten viszont a semmittevős, „lógatom a lábam egy kicsit” kikapcsolódás helyett, újból szolgálatra hívott el minket, a MABIM nagytáborába. Sokat tépelődtünk a dolgon, hogy most tényleg azt a két-három szabad hetünket ismét munkával, szolgálattalal töltsük-e el, vagy inkább egyszer végre pihenjük ki magunkat az egész éves fáradalmaktól. Az eszünk azt mondta, hogy teljesen „hülyék” vagyunk még a szabadságunkon is újabb feleőségteljes terheket a nyakunba venni, a szívünk pedig tudta, hogy Isten a szolgálatban szeretne bennünket látni, amiről később méginkább megbizonyosodtunk.

A táborba kissé gondterhelten érkeztünk meg, mivel nem tudtunk még indulás előtt átadni egy pályázatot, a munkánk kapcsán, amit szerettünk volna. Így Tamás még 2-3 napig, fél éjszakákat fent volt, hogy az evvel kapcsolatos dolgokat intézze. Napközben többszor panaszolta, hogy fáj a feje, de mindketten az éjszakázások utóhatásainak véltük ezt. A lassan állandósuló fejfájása nem akart szünni, mígnem egy nap ebéd előtt olyan tünetek jelentkeztek nála, ami mellett nem tudutnk csak úgy elmenni, biztosan tudtuk, hogy ezt már nem lehet a fáradság számlájára írni. Tamás jobb arcfele lebénult, ettől a beszéde is nehézkessé vált, zsibbadt a bal karja és a fejfájása méginkább fokozódott. A nagytábor ebédlő termében voltunk ekkor, szóltam néhány csoportvezetőnek, hogy imádkozzanak Tamásért, mert rosszul van, és hogy hívják a mentőket. Közben tudtam, hogy Tamással kell mennem, de Kristófot nem tudnám magammal vinni a korházba. Nem volt a közelben egy ismerős sem akire rá tudtam volna bízni Kristófot, aki már alig várta hogy ehessen és csak nagy szemekkel taslogott és éhesen toporzékolt. Isten viszont arra indított egy fiatal házaspárt, Ödönt és Virágot, hogy jöjjenek oda hozzánk és ajánlják fel, hogy vigyázzanak Kristófra. Nem is tudtam hirtelen összeszedni a gondolataimat, hogy mit is mondanék el két teljesen idegennek, akire rábízom az egyetlen édes fiamat, hogy mire figyeljenek, hogy még nem evett, éhes, hogy ebéd után aludni szokott… hogy most szokik le a pelusról, hogy itt van a szatyromban a bili, és hogy…. és hogy… a férj viszont higgadt határozottsággal azt, mondta hogy mindent megoldalank, van sok kisgyermek a családjában, edzett már ilyen területen, nem kell aggódnom! Ez, a szinte első mondat a szájából olyan megnyugtató volt ott, abban szituációban, hogy Kristófot hittel rájuk bíztam. Nagy sírás, földön fetrengés, visítozás közeppette hagytam ott Kristófot, tudtam, hogy most Tamás mellett a helyem, és hittel bíztam abban, hogy Kristóffal is minden rendben lesz nélkülünk.

Így siettem a mentőautóhoz, ami épp akkor ment el előttem, a tábor vezetősége azonban gyorsan beszervezett nekem egy fiút, aki utánna tudott vinni és egy nagyon segítőkész, szintén csoportvezető (gyermekorvos) fiatal lány, elkísért. Már akkor tudtam, hogy sokan imádkoznak értünk, hiszen sokan részesei voltak a történteknek, éreztem, hogy Isten velünk van és erőt, higgadtságot ad a szívembe. Tamást a belgyógyászatra vitték, ott átvizsgálva továbbküldték a neurológiára, mert a tünetei sztroke gyanussak voltak. Örültünk is ennek, meg nem is. Egyrészt nyilván nem, mert tudtuk, hogy ez azt jelenti, hogy komoly a baj, másrészt tudtuk, hogy ha tényleg szakszerű ellátás kell, akkor ott valóban speciálisabban tudják őt kivizsgálni, kezelni. A kezdetben jelentkező tünetek egyébként gyorsan elmúltak, mire a mentő beért vele a korházba Tamás tünetmentes volt. A gyermekorvos, Dóri jelenléte olyan volt számomra, mint egy angyalé, jött velünk mindenhova, és amit nem értettem azt elmagyarázta. Volt, hogy helyettünk beszélt, mert nehezen tudtuk összeszedni a gondolatalinkat, ő szakszerűen tudta elmondani azt, amit mi hétköznapi nyelven fogalmaztunk volna meg. Aznap rengeteg viszgálaton esett át Tamás. A nap végén tudtunk csak beszélni az orvosával, aki miután átnézett minden leletet, minden eredményt, azt mondta, hogy tulajdonképpen minden lelete rendben van! Semmilyen rendellenességet nem mutatnak a vizsgálatok, de mivel nem hétköznapi tünetek voltak ezek, ezért ő azt javasolná, hogy Tamás maradjon bent, egy néhány napos megfigyelésre. Átbeszéltük a dolgot Tamással, és úgy döntöttünk, hogy mivel jelenleg stabilinak tűnik az állapota, és nem szerettünk volna mégjobban megterhelni a pénztárcánkat biztosítás hiánya miatt, ezért saját felelősségre elhagyjuk a korházat, és megpróbálunk mielőbb hazajutni. Az orvos tiszteleben tartotta a döntésünket, de elmondta, ha bármi történne, ennek ellenére is bármikor visszamehetünk, ha úgy adódna.

Tamással kijöttünk a korházból és visszamentünk a hotelbe. Azon gondolkodtunk, hogy hogyan juthatnánk haza. Tudtuk, hogy ő nem fog tudni vezetni, de tudtuk, hogyha más is vezetne, az is kockázatos lenne azért, mert akár útközben is történhet vele valami, ahol tényleg soká érne oda bármilyensegítség is, ha épp erről lenne szó… Ezen a napon délután megérkeztek a szüleim a MABAVIT-re, telefonon értekeztünk és a késő délutáni óráktól már anyukám tudott vigyázni Kristófra! (Kristóf egyébként teljesen jól viselte az idegen felügyeletet, miután elmentem csak két percet sírt, még magam is meglepődve láttam, hogy Ödön karon fogva sétál ki vele az étkezőből, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga! Le a kalappal előttük! 😀 ) A másnap pihenéssel telt Tamás számára, a fejfájása viszont ismét előjött és nem akart szünni. Az esti órákban egyik pillanatról a másikra ugyanazok a tünetek jelentkeztek, mint előző nap az ebédlőben. A legközelebbi orvosi ügylet a MABAVIT helyszínén, a Főnix Csarnokban volt, oda átsétáltunk vele, de ott is rögtön a mentőautóba ültették, és egyenesen a neurológiára küldtek bennünket. Kristófra anyukám vigyázott, így én tudtam Tamással menni a mentőautóban. Úgy ültem, hogy végig láttam Tamás arcát, és láttam rajta, hogy nagyon nincs jól. A telefonomon gyorsan zsoltárokat kerestem ki és ismételgetve, fennhangon olvastam fel őket:

„Erős vár az Úr neve, oda fut az igaz és védelmet talál... Ezért ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened, megerősítlek és megsegítlek és győzelmes jobbomon támogatlak.” Péld. 

Majd énekeltem:

„Bízzál én lelkem! Bízzál Istenben! Bízzál én lelkem! Bízzál lelkem Istenben! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a nehéz idők elmúlnak! Hiszen hálát adsz még az Úrnak, mikor a gondjaid elfutnak! Bízzál lelkem Istenben!” 

Amikor megérkeztünk a neurológiára egy sor újabb vizsgálat után felvették Tamást az osztályra, és azt mondták, hogy most már az életével játszik, ha nem marad bent. A tüntetek most sem voltak tartósak, igazából, ahogy jöttek úgy el is múltak, egy kivételével, kettőslátása volt. Másnap egy MR vizsgálatra küldték, ahol kiderült, hogy mi okozta az eddigi tüneteket. Az agyban lévő 3 fő véna közül 2 teljesen, 1 pedig részlegesen elzárult nála. Azt mondták, hogy életveszélyes állapotban van és gyorsan átszállították az intenzív osztályra, ahol nagyon hamar elindíthattak neki egy speciális kezelést. Vérghigítót kapott infúzióban, közben 4 óránként vért vettek, tőle, hogy ellenőrizni tudják a vérsűrűség szintjét és ahhoz mérten tudják növelni, vagy csökkenteni a vérhigító mennyiségét.

Az orvosok értetlenül álltak Tamás diagnózisa és az ő szemmel látható fizikai állapota előtt, mivel Tamásnak a kettőslátáson kívül semmilyen más tünete nem volt. Csodaként emlegették, hogy Tamás nem fekszik félbénultan, mint mások ugyanilyen diagnózissal. Mi pedig tudtuk, hogy ezt a csodát csakis Isten tudta kimunkálni, és hogy ez csakis az ő megmentő kegyelméből lehet így. Közben folyamatosan kaptuk az ifnókat, hogy rengetegen imádkoznak értünk, és annyira éreztük Isten jelenlétét, hogy Ő valóban a tenyerén hordoz bennünket. Olyan csodálatos volt ezt valóban megtapasztalni. Volt bennem aggódás, de Isten bennem való munkálkodása álltal, egy nyugod, higgadt, reményteljes aggódást élhettem meg.

Amikor nem a korházban voltam, akkor a MABAVIT programjain vettem részt. Sokan odajöttek hozzám és könnyes szemmel kérdezték, hogy mi van Tamással… ilyenkor én nyugtattam meg mindenkit, hogy Tamás jól van, Isten kegyelme által jól van!, és hiszem, hogy teljesen fel fog épülni! Ezt szent meggyőződéssel hiszem most is, és már akkor is így beszéltem erről, és meséltem energikusan mindenkinek, aki csak érdeklődött Tamás állapota felől. Minden eggyes alkalommal örültem, amikor odajött valaki hozzám, és volt ilyen bőven, tényleg!, de egyáltalán nem esett a nehezemre, hogy mindenkinek elmondjam, hogy habár Tamás még korházban van, de az orvosok is csodaként emlegetik az ő állapotát és ISTEN KEGYELME ÁLLTAL a körülménykehez képest jól van, és hittel hiszem, hogyha Isten eddig ilyen kegyelmes volt, akkor ezután is kiemeli őt ebből a betegségből. Mindeközben a háttérben elkezdtem intézni a papírokat.

Elkezdtem felkutatni a lehetőségeket, hogy hogyan tudnánk Tamás korházi ellátására támogatást találni. Isten ebben is csodálatosan vezetett, kezdetben egy nagyon kedves debreceni testvérnő Gyöngyi, segített eligazodni, melyik hivatalt hol találom… nagyon sok falba ütköztem, de Isten minden egyes zárt ajtó után egy újat kinyitott, olyan embereket vezetett elém akik, segítőkészek voltak és bátorítottak. Útközben sok kiskapus megoldásról kaptam „fülest”, de Isten úgy vezetett, hogy egyikkel se alkudjak meg, hanem tapossam ki a legtisztább és egyben legkeményebb, legelérhetetlenebbnek tűnő egyenes utat, tegyem meg az én részem, és a lehetetlennek tűnő részt bízzam rá. Rengeteg utánnajárás, rohangálás, sorszámhúzás, ide menjek-oda menjek, kérvényt írjak, papírokat töltsek kis, meghatalmazást kérjek, ide írjak alá-oda írjak alá… után sikerült elintézni, hogy Tamás korházi ellátásának nagy részét a Szerbiai Állami Egészségbiztosító átválallja. A fennmaradó költségeket pedig, hála Istennek, a felajánlásokból tudtuk fedezni. Egy teljes hétbe telt, míg ezeket a papírokat elintéztem és beadtunk, elfaxoltunk mindent mindekinek, ez idő alatt pedig teljes erővel mentem mindenhova, fedeztem fel az ismeretlen magyarországi ügyintézést, fedeztem fel a teljesen ismeretlen várost, küzdöttem meg a 43 fokos mellegel…

A mottóm egy felirat lett, amit a debreceni református kollégium belső homlokztatán olvastam:

„Imádkozz és dolgozz”.

Nagyon sok emberrel beszéltem, akik éreklődtek Tamás állapota felől és többször éreztem azt, hogy elbízottnak tartanak amiatt, ahogy erről, az egész helyzetről beszélek… Volt egy pont, amikor kezdtem már rosszul érezni magam azért, mert ilyen jól veszeme a lapokat, és hogy tényleg ennyire töretlenül, hittel bizakodva megyeke előre. Isten viszont rámutatott, hogy ez miatt ne legyen lelkiismeretfurdalásom, mert ezt az erőt Tőle kapom! Ne érezzem magam rosszul attól, hogy az Úrtól vagyok elbízva! Kicsit olyan megfoghatatlan ez, nehéz szavakba önteni mit is éreztem. De tudtam, hogy Istentől kapok erőt mindnre!

A MABAVIT vasárnapján hazautaztam Kristóffal. Másnap apukám visszavitt engem és anyósomat Debrecenbe, ahol a helyi gyülekezet biztosított szállást a számunkra és a kedves testvérek (angyalok) napról napra elláttak minket élelemmel. Anyósommal együtt támogattuk Tamást. Ez idő alatt, a mi egyébként is jó kapcsolatunk, tovább erősödött és mélyült. Apukám csak sofőrként hozott minket, ő még aznap hazaindult. Másnap értekeztünk csak vele, és megtudtuk, hogy nem volt felhőtlen a hazaútja. Az otthonától kb. 10km-re egy megtermett őzbak kiugrott az autója elé. Apukámnak semmi baja nem esett, az autó lámpája tört csak össze, az őz azonban életét vesztette… Hátborzongató volt ezt hallani, tudni, hogy az ördög ennyire megpróbál bennünket, de hihetetlen volt megtapasztalni azt is egyben, hogy bármennyire próbálkozik az ördög, Isten határt húz neki. Eddig mehetsz csak, tovább nem!

Tamás összsesen 3 hetet töltött korházban. Ma már itthon lehet a családjával, még gyengének érzi magát és a látása is a délutáni órákra gyengül, de napról napra javul és erősödik.

Hisszük, hogy Isten időzítése a legjobb! Hisszük, hogy nem véletlen történt ez az egész pont Debrecenben, ahol az ország legszínvonalasabb stroke központja van az Egyetemi Klinika keretein belül. Hisszük, hogy nem véletlen történt pont a MABAVIT-on, ahol körülbelül 3000 résztvevő többször is közösen imádkozhatott értünk. Hisszük, hogy a mi részünk ebben az egészben pedig az volt, hogy a pihenés helyett a szolgálatot választottuk, ami lényegében Tamás életét mentette meg.

Isten megpróbált bennünket, de Ő egyben elkészítette a menekülés útját is a számunkra!

Isten sokszor nem a bajtól, nehézségektől, betegségektől ment meg bennünket, hanem azokból emel ki, mert ez nagyobb megtapasztalás és jobban tükrözi az Ő dicsőségét.

Köszönjük szépen mindenkinek, aki imádkozott és imádkozik értünk! Jó az Úr! Hatalmas imaösszefogásnak és imameghallgatásnak lehettünk a tanui! Csodálatos volt ezt megtapasztalni!

Kosányi Debóra

Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 2. rész

Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig. Péld 4: 18

Sok év telt el már a szülőszoba, azaz az újjászületésem óta. Azóta tanulom, hogy milyen is a világosság, amire (újjá)születtem. Az Isten országa, igazsága növekedés. Bennem is. Az a világosság, amit ma tapasztalok, lehet még több. Mert az Isten még többet és többet akar adni kegyelemből, örömből, békességből, dicsőségéből. Mégsem történik ez szépen folyamatosan az életemben. Próbáltam összeszedni, hogy eddig milyen akadályait tapasztaltam magamban ennek a növekedésnek. Persze mondhatnám egyszerűen, hogy a bűűűn (és ez igaz), de mivel a hófehértől a feketéig sok az árnyalat, kicsit ki kell bontani ezt a dolgot.

Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos. Ezért mondja: "Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus." Efézus 5: 8-14

Ellustulás, fáradtság:
Volt már, hogy elromlott az étvágyam és megapadt a szomjúságom
az igazságra. Nem tudom, pontosan mi történik ilyenkor. Talán mert küzdelmes és fáradságos a világosságban járni. Energiába kerül. Megkavar az élet, beleszédül az ember.
Még akkor is, ha a fényforrás kiapadhatatlan, ha valahol mindig süt a nap, kitartóan meg kell küzdeni a sötétséggel és a szürkeséggel, hogy igazságban járjak. Meg kellene ítélni, le kellene leplezni a sötétség fondorlatos árnyalatokkal trükköző dolgait, figyelni kellene a színmintára. Nem csak belelapozni a Bibliába, hogy kipipáljuk aznapra, hanem hadakozni a Lélek kardjával. Tanulmányozni, mindennapi kenyérré tenni. Kényelmesebb lenne szunyókálni a kellemes félhomályban. De a félhomály nem csak édesded szendergést jelent, hanem botorkálást, fölösleges köröket, félelmet, tapogatózást, hanyatt vágódást

Képmutatás, felszínesség:

Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat, azért én úgy bánok majd ezzel a néppel, hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni: vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme homályos marad.” Ézsaiás 29: 13, 14

A képmutatás nem tűnik olyan végtelenül megbotránkoztató dolognak, mint a szexuális bűnök, a gyilkosság, a lopás s az összes többi cégéres bűn. Sokáig nem is értettem miért gyűlöli annyira Isten, miért kellett Jézusnak annyit keménykedni a farizeusokkal. Tényleg nem értettem igazán, mert én is találtam már magam olyan helyzetekben, amikor tettem, amit addig is, imádkoztam, bibliáztam, szolgáltam, közösségbe jártam, énekeltem, de nem volt benne a szívem. Nem ezek a dolgok mozgattak meg. És lassan sejtem, hogy mekkora fájdalom a mennyei Atyánknak a képmutató istentiszteletünk, amivel életre hívjuk a törvényesedést, az irgalmatlanságot. Úgy összetörné a szívem, ha a gyermekeim megtennének mindent, szépen kötelességtudóan, de igazából nem tudnék velük kommunikálni, nem éreznék, hogy szeretem, nem érezném, hogy ragaszkodnak hozzám. Azt sem bánnám, ha kiabálnának, hisztiznének, csak legyen valami valóságos köztünk.

Isten nem tud mit kezdeni a kétszívűekkel, a látszatra ügyelő képmutatókkal. Valóságos, élő lüktető kapcsolatra vágyik, s ha nem ilyen a kapcsolatunk, akkor lassan, de biztosan megtelik az életünk butaságokkal, szürkébbnél szürkébb dolgokkal. És a lényeges dolgok helyett ezeken a felszínes, nevetséges apróságokon megy a vita szeretet és irgalom nélkül. Elveszem a bölcsek bölcsességét – írja több helyen is az Ige.

Elzárkózás, önzés:
– vagyis amikor bezárjuk a szívünket és összeszorítjuk a markunkat. Nem tudom jobban, szebben megfogalmazni, mint Ézsaiás :

Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! 
Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted. Ézsaiás 58:7-8

Engedetlenség:
Amikor az Úr rávilágít valamire, mutatja az utat, amin járnunk kell, de elmulasztjuk megtenni, hiába várjuk a növekedést a szellemi életünkben. Megrekedünk azon a szinten ahol a megismert igazságokat nem alkalmaztuk az életünkben. Nem voltam jó matekos. Ha elakadtam egy feladatnál, szinte biztos voltam benne, hogy a következőt hiába tolják elém, addig, amíg az előzővel nem jutok dűlőre.
Nem biztos, hogy ez egy látványos dac. Néha csak egyszerűen olyan, mint tükörbe nézni (Jak. levele ír erről). Látjuk, hogy igazítani való van a fejünkön, de megyünk tovább és belefelejtünk abba, amit láttunk.

Amit viszont már megértettünk, azt az igazságot követnünk is kell.” Filippi3:16

Büszkeség:
Az alázat hiánya vakká tesz. A büszkeség olyan, mint az állandó jóllakottság. Nincs éhség, nincs szomjúság. Az elbizakodottsággal még a legszerényebb embernek is meg kell küzdenie. Tanulom minden nap, hogy józanul gondolkozzak magamról, s mégis időnként kell, hogy megaláztassam, hogy megszégyenüljek, vagy a másik irányban az alkalmatlanság és értéktelenség érzéseivel harcoljak.
A Biblia szerint a büszkeség kezelhető:

Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.” Jel.3:18 

Én úgy tapasztalom, hogy a térdeimen, Isten dicsőítésében eltöltött idő az egyik komponense ennek a gyógyító kencének. Olyan nevetségessé lesznek ott a nagy igazságaim.

Újra örömüket lelik az alázatosak az Úrban.” Ézsaiás 29:19

Ha résen vagyunk és harcolunk ezekkel az akadályokkal, akkor egyre inkább növekedni fog bennünk az Ő uralma, világossága.

Nincs semmi közünk az éjszakához és a sötétséghez. Ne legyünk hát olyanok, mint a hitetlen emberek! Ne aludjunk, hanem éberen őrködjünk és legyünk elővigyázatosak!” 1.Thesz 5: 5b,6 EFO

Pápai Márta Zsófia

Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 1. rész

Fejlődés az engedelmességben

„Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt: mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” Filippi 2:5-11

Ha azon gondolkodom, hogy mi volt Jézus legnagyobb erénye, mindig az engedelmességére csodálkozom rá. Mi is az engedelmesség? Azt hiszem az, amikor gondolkodásmódomban egyetértek Istennel, és ez a cselekedeteimben is megnyilvánul. De hol kezdődik az engedelmesség? – Az engedelmesség egy szívbéli állapot, és csak ez után jön a gondolkodás és cselekedet összefonódása. Ez ellen az óemberünk ellenkezik, de a bennünk lakó Szentlélek vágyja az engedelmességet. És itt jönnek a kifogások, mert annyi-annyi minden megnehezíti az engedelmességet! Nagymértékben befolyásol a környezet, a kor adta lehetőségek, kihívások. Úgy gondolom, hogy ragaszkodnunk kell az engedelmességhez, és ugyanakkor jól kell kezeljük az aktuális világot. Érdekes megfigyelés, hogy ahol sok a szenvedés, nagy a nyomás, ott nincs kifogás az engedelmességre. Akkor kérdezhetnénk, hogy mi a baj a mai csatatérrel?

  1. Posztmodern: ez egy olyan szemüveg, amelyen keresztül magyaráznak és választ keresnek azok az emberek, akik mindenben csalódtak. Ezért minden relatív, az élet értelme, hogy jól érezzem magam, és az a jó, ami nekem jó. Itt megállnék egy percet, mert úgy gondolom, hogy keresztényként nagyon csúszós talajra érkeztünk. Hadd mondjak egy példát: ha a munkahelyeden el kezdesz mesélni Jézusról, és a megtapasztalásaidról, könnyen lehet, hogy lesz olyan személy, aki fellelkesedve, bólogat, hogy ez milyen jó … neked ez beválik, tehát ez neked jó. Csak az a gond, hogy nagyon nehéz ezzel mit kezdeni, mert az is jó, ha Buddhában hiszel, és az is jó, ha Krisztusban. És ezért válik nagyon fontossá, hogy hiteles keresztények legyünk ebben a posztmodern korban.
  2. X-Y-Z generáció: erről biztosan rengeteget hallottatok, én csak azt emelném ki, hogy ha a három generáció digitális világhoz való jellemzőjét vizsgálnánk, akkor azt látnák, hogy vannak, akik tudatlanok, akik vacillálnak, és akik kapcsolódni vágynak. Három típusú embert képzelhetünk magunk elé, de mindegyikük emberi kapcsolatait felhígította a számítástechnika.

Azért írtam ezekről néhány sort, mert úgy látom, hogy gondolkodásmódunkra, életünkre nagy hatással van az, hogy posztmodern korban élő X-Y-Z generáció vagyunk. Ahhoz, hogy jól engedelmeskedjünk Istennek, értenünk kell a körülöttünk lévő világot, mert a kor adottságait a Sátán is próbálja kihasználni. Közben ne tévesszük szem előtt, hogy az engedelmesség célja az, hogy egyre jobban ismerjük meg Őt, és ismertessük meg Őt.

Gyakorlati tippek arra, hogyan növekedhetsz az engedelmességben:

  1. Engedelmesség a saját javadra:
  • Tudd, hogy ki vagy (Isten Igéje alapján)
  • Támaszkodj tapasztaltabb hívőkre, akik példák
  • Tölts elég időt Istennel
  1. Engedelmesség mások javára:
  • Legyél és maradj kapcsolati ember
  • Legyél és maradj közösségi ember

Csak arra szeretnélek bátorítani, hogy építs igazi kapcsolatokat a világgal, hogy megoszthasd Jézust. Ne engedj az elszigetelődés kísértésének, hanem mutass igazi érdeklődést, hogy igazi válaszokat adhass igazi kérdésekre. Az engedelmesség legnagyobb célja: kapcsolódni az emberekkel, és összekapcsolni őket Jézussal.

Lombos Andrea

A lélek látása

Így adventben sokszor elhangzik különféle szövegkörnyezetben a „hiszek”, a „hit” fogalma.

Gyerekekkel kapcsolatban, akiknek hitük van rá, hogy az ajándékot az “angyalka”, “Jézuska” hozza, és ehhez sokszor akkor is ragaszkodnak, amikor kezd gyanússá válni a dolog. Aztán annyi mindenben lehet még hinni, akkor is ha felnövünk: a szeretetben, az emberi jóságban, a csillagok üzenetében, a szerencsében, a babonákban, a félelmeinkben…

Mert jó nekünk hinni valamiben, ami túlmutat ezen a kézzelfogható valóságon. Mert az emberi lélek ilyen, így van kitalálva, hogy hitével kapcsolatot tudjon teremteni az Alkotójával.

A Bibliában olyan emberek és olyan élettörténetek vannak, amelyek bemutatják, hogy milyen a valóságos hit.  A napokban róluk gondolkodtam. Jöttek sorba Nóé, Ábrahám, Mózes, Dániel, Eszter, Illés, Ruth, Dávid, Mária, József, Péter, János és  a többiek, akikről volt lehetőségem már gyerekkoromban erős empátiával képzelődni. Ezeknek az embereknek az életük megmutatja, hogy milyen az igazi hit a láthatatlan, de valóságosan tapasztalható Istenben.

Hinni pedig azt jelenti, hogy bizonyosak vagyunk abban, amit remélünk.
Aki hisz valamiben, az meg van győződve arról, hogy az a dolog valóságosan létezik, annak ellenére, hogy nem látja.
Hitük miatt voltak olyan kedvesek Isten számára azok a régi emberek.
Hitünk által értjük meg, hogy a Világmindenséget Isten a kimondott szava által teremtette, és hogy a láthatókat a láthatatlan dolgokból hozta elő.                                                            Zsidók 11: 1-3 

A hit nem egy érzés, nem pusztán a remény. A hit nem egy szépen becsomagolt dolog, amit leporolhatunk ünnepekkor, és áhítatosan a díszletek közé tehetünk, vagy előkapkodhatunk a tragédiák, problémák között.

Az élő Istenbe vetett hit egy működő dolog, ami erőteljes hatással van az életünkre, tulajdonképpen teljesen meghatározza azt.

Ahogy Isten a szavaival életre hívta a világot, és a láthatatlanból látható lett, a hitünk által a mennyei, Istennél lévő dolgok valóságossá lehetnek az életünkben.

A hit egy bátor lépés, elindulás a ködben, ugrás a bizonytalanba, a hit a kockázat vállalása.

A hit bárkaépítés hosszú évtizedekig a vízre szállás minden lehetősége nélkül, elindulás a pusztába, a biztonságból a bizonytalanba, mert Valaki szólt, lépés lépés után a Vörös tenger vízfalai között, csaták sora óriási túlerővel szemben, a hit kitartás a homályban. Hitük által vállalták az üldöztetést, vagy áldozták fel az életüket az apostolok, az őskeresztyének és mindazok, akik Jézusba vetett hitükért mártírhalált haltak egészen napjainkig.

Hitük miatt kedvesek voltak Isten számára ezek az emberek. Mert Isten gyönyörködik az igazi hitben. Ő azokkal az emberekkel tud kezdeni valamit, akikben ezt látja. Ilyen hitre van szükség ahhoz, hogy Istent és az ő dolgait egyre jobban és jobban megismerjük, s ne csak a felszínt kapargassuk.  Az ugrásra kész, a körülmények dacára is cselekedni kész embereket tudja bevonni Az Úr a terveibe. Azokat akik vállalják, hogy bolondnak nézzék kiközösítsék Krisztusért. Egy ilyen élet nem unalmas, a legnagyobb és legcsodálatosabb kaland, amire valaha meghívást kaphatsz. De ára is van. El kell engednünk a kapaszkodást a látszat biztonságunktól és hitben lépegetni.

 „Mert hitben járunk, nem látásban. Ezért annak alapján élünk, amit hiszünk, és nem aszerint, amit látunk.” (EFO) 2. Korintus 5:7

Olyan kellemes, ha minden átlátható, biztonságos, kockázatmentes, a bankszámlánkon sok pénz van, a kapcsolataink szépen rendben vannak, nincsenek ellenségeink. Ez a „látás” nyugalma. Isten Igéje szerint ez a legbizonytalanabb. A láthatók csak egy ideig vannak, átmenetileg, s eljön az amikor már csak a láthatatlan fog számítani, s mindaz amit arra nézve tettünk.

Spurgeontól olvastam, valamikor nagyon régen, hogy van olyan hit, ami nem csak a mennybe visz, majd halálunk után, hanem míg élünk lehozza a mennyet a földre. Legalábbis egy részét, a kóstolóját: Istennek a jelenlétét, közösséget Vele, igazi békességet, hamisítatlan örömöt, isteni bölcsességet, világosságot, vezetést, csodákat, áldásokat, győzelmeket, hitünket erősítő próbákkal, nehézségekkel együtt…

Vágyok az ilyen életre s kérem a bátorságot, hogy merjek kockáztatni, amikor döntenem kell a láthatatlan és a látható között. Hitem által csatornája és eszköze szeretnék lenni a mennynek.

Isten országa bennünk van, bennünk növekszik, Jézus ezt tanította. Hogy hogyan, mennyire az a mi hitünk meglététől, valóságosságától függ. Egy mustármagnyi is elég belőle, ha ilyen.

 „A hit a lélek látása. Ahogyan nézel, meghatározza azt, hogy hogyan élsz, hogy élsz-e.” Ann Voskamp

Isten kezében

Tanulom, hogy Istentől nem csak feladatot kapni kihívás, hanem azt teljes mértékben Rá bízni, s amikor kell el is engedni. Másfél éve kérte tőlem Isten, hogy egy számomra új környezetben szolgáljam Őt a lányok között. Nem volt egyszerű a kezdet, s szükségem volt naponta bátorításra fentről, még ha biztosan tudtam is, hogy nem saját agyszüleményem a lánykör elindítása. Pár hónap elteltével viszont már láttam is, nem csak tudtam, hogy nagyon szép dolog van kialakulóban.

Egy év alatt nagyon jó kis csapat állt össze, minden alkalom áldás volt, nekem biztosan. A lányokkal egymást építve gyűltünk össze igét tanulmányozni, imádkozni, egymást bátorítani, szeretni, együtt LENNI, máskor meg együtt TENNI. Szóval hálás voltam Istennek nagyon, hogy elkezdte bennem és körülöttem is a jó munkát. Élveztem, hogy már milyen gördülékenyen megy az egymás után való készülés, “lánykörtartás” a lányokkal, amikor Isten meglebegtette előttem, hogy “Jól szolgáltam, de most már máshova küld, másra kell figyeljek.

elengedes2

Először hevesen tiltakoztam még annak gondolatától is, hogy azt a szolgálati területet, amibe annyi időt és energiát, hitet és bizalmat belefektettem, csak úgy elengedjem. Persze, mindig tudtam, hogy Istené az irányítás, s épp emiatt is volt áldás az egészen, de mégis sajátomnak éreztem, magaménak is a lánykört. Eltelt pár hét míg azt tudtam mondani, hogy “Rendben, Te adtad, Te el is veheted, itt van!“, de még mindig azon aggódtam, hogy vajon hogyan lesz tovább. Akkor kilátástalannak tűnt, hogy bárki is tovább vigye az összetartó, “vezető” szolgálatot. Kerestem azt a lányt, nőt, aki szívén viselné a lánykör sorsát, de nem találtam. S elkeseredve, meg némileg felháborodva jöttem Isten elé, hogy milyen dolog már ez, legalább mutasson valakit, s akkor nekem is könnyebb lesz, látva, hogy mindaz, amit tettem, nem hiábavaló.

Ekkor mondta Isten nekem, ami felnyitotta végleg a szemem, hogy:

  • eddig is Ő cselekedett rajtam keresztül, és nehogy azt higgyem, hogy ezután Ő nem fog tudni tovább munkálkodni. Ha én hiszem és tudom, hogy az Ő akarata teljesült eddig is, akkor nem, hogy okom, de jogom sincs aggódni.
  • bízni az Ő akaratában vakon kell, nem úgy, hogy “csak lássak egy kis fényt az alagút végén, s akkor majd elindulok”, nem, ha látok, ha nem, mennem kell amerre Ő mondja, ez a lényege a feltétel nélküli engedelmességnek és a bizalomnak. (ezt nekem szinte mindig meg kell újra tanulnom).

Ezután kezdtem el rendszeresen és teljes gőzzel “csak” imádkozni, nem kutatni, keresni, s agyalni a legjobb megoldáson, hanem egészen az Úrra bízni.

Azóta eltelt fél év, és már az idő teltével is láttam, hogy Isten válasza érkezik, kibontakozóban van az Ő terve, s nem hagyja az aratást munkás nélkül, de az elmúlt héten vált számomra bizonyossá, hogy Isten válasza megérkezett, nem egy, hanem két személy odaszánt életű szolgálatával.

Öröm és hála. Ezzel van tele a szívem most. Tanulom, hogy mindent bizonyos időre kapok Istentől, épp ezért kell kihasználnom minden egyes pillanatot arra, hogy azzal a leginkább szolgáljam a Királyt, s neki szerezzek dicsőséget. Nem tudom mikor kapom vissza, vagy visszakapom-e még e szolgálati területet itt vagy máshol, de azt tudom, hogy ha Istenben bízok, akkor tűnjön bármilyen kilátástalannak a helyzet (akár az elindulás, akár az elengedés), akkor végül úgyis öröm és hála lesz a jutalmam.

Elég nehéz természetű vagyok, mert nekem kapni és elengedni is nehéz, de hiszem, és tudom, hogy mindkettő áldás. S az a vágyam, hogy én is áldás, hasznos eszköz lehessek Isten kezében, amíg csak élek.

Se többet, se kevesebbet

Gyerekkoromban gyakran előfordult, hogy a szüleim megkértek egy-egy dolog elvégzésére és én azt nem úgy teljesítettem, ahogy ők azt kérték. Vagy elhagytam belőle, azaz kevesebbet tettem, mint kellett volna, vagy túl buzgó voltam, s többet tettem, kijavítottam az Ő elképzelésüket és másképp oldottam meg a dolgot, persze nem a várt eredményt hozva.

Az első esetben még jogosnak is találtam a dorgálást vagy a büntetést, de a másodikban, mikor én tényleg csupa jó szándékból buzgón és szorgalmasan akartam a jót tenni, úgymond igyekeztem engedelmeskedni, nem igazán értettem miért kapom a „nem ezt kértük”-et vagy a „ne tegyél se többet se kevesebbet, csak amennyit kértünk”-et, esetleg a „nem véletlenül kértem úgy ahogy”-at. Nem értettem a reakciót, s nem tartottam igazságosnak, ha ilyenkor még negatív következménnyel járt a jó szándékom, még akkor sem, ha éppenséggel a végeredmény szöges ellentéte volt a vártnak. Mert hát én jót akartam. Így azt nagyon hamar megtanultam, hogy kevesebbet ne tegyek az elvártnál, viszont még sokszor estem abba a hibába, hogy többet, mást tettem, mint azt kérték tőlem.

Aztán az Úrral való kapcsolatomban kezdtem megérteni, kezdtem rájönni a miértre. Felfedeztem, hogy az egész kulcsa a feltétel nélküli engedelmesség. Rájöttem, hogy Isten feladatot bíz rám, de azt pontosan úgy kell végrehajtsam, ahogy azt Ő kéri. Nem tehetek kevesebbet, mert akkor nem engedelmeskedek Neki, de többet sem, mert az épp úgy engedetlenség.

Saul életét figyelve még inkább megértettem Isten mennyire komolyan veszi az engedelmességet, s ugyanígy az engedetlenséget is. Felfigyeltem arra, hogy Saul puszta jó szándékból, saját elképzelései szerint a legjobbat akarta tenni, mikor Gilgálban áldozatot mutatott be a filiszteusokkal megkezdett harc előtt (1. Sámuel 13). Vagy amikor az amálekiták ellen harcolt, s az állatok legjavát nem pusztította el, hanem Istennek szánt áldozatként zsákmányként elvitte. (1. Sámuel 15) Engedetlen volt, ezt írja róla az Ige is.

Mikor többet teszek annál, amit az Úr kér tőlem, akkor engedetlen vagyok, mert megmásítom az Ő tervét. S most kérdem, először magamtól, ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem Isten akaratát, s annak tökéletességét? Ha pedig valami tökéletes, akkor miért nem tudom tartani magam ahhoz, miért akarok annál többet tenni?

Felismertem magamban azt, hogy mikor többet teszek annál, amit Isten kér tőlem, akkor:

bizalmatlan vagyok – Nem bízok Isten tervében eléggé ahhoz, hogy azt „csak úgy” szimplán teljesítsem. Ki akarom azt egészíteni, jobbá akarom tenni a tökéletest.

hitetlen vagyok – nem hiszem el, hogy ha én, én mint ember, „csak” annyit teszek, amennyit Isten kér, az elég lesz. S ez még akkor is előfordulhat, ha már olyannyiszor megtapasztaltam Isten hatalmát és erejét, hogy már számba se tudom venni. Mint mondjuk Mózes, ketté választotta a Vörös-tengert egy botütéssel, de felháborodott, mikor a nép vizet kért tőle a pusztában.

Másrészt azt is megtanultam, hogy olyankor mikor nem csak azt teszem, amit Isten vár el tőlem, hanem plusz szolgálatokat vállalok el Istenért, plusz áldozatokat hozok, s mindezt a szent elhívás címkéje alatt, akkor elfáradok, kiégek. Sokáig ezt sem értettem miért? Miért fáradok bele a szent munkába? Majd rájöttem, Isten nem véletlenül kér tőlem annyit, amennyit, tudja mi az, amit elbírok, s Ő soha sem rak rám több terhet. Ami már nehéz, amit már nem bírok, azt mind magam pakoltam fel úti-csomagként. S a legszomorúbb, hogy ilyenkor, mikor többet vállalok, többet teszek, több területen szolgálok, mint azt Isten kérné, nem fogok tudni engedelmeskedni Neki abban, amiben valóban kellene, ami valóban az én feladatom.

Nem véletlenül írja az Ige: „Talán ugyanúgy tetszik az Úrnak az égő- és a véres áldozat, mint az engedelmesség az ÚR szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél!” (1. Sámuel 15:22)

Az Istennek való engedelmesség annyit jelent, hogy nem teszek se többet, se kevesebbet annál, amit az Úr kér tőlem, azt viszont maximálisan, teljes erőmből, szívemből és lelkemből kell tennem az Ő dicsőségére. Ehhez viszont nyitott szívre és alázatra van szükség.

„Istenért, az Ő akarata szerint kell munkálkodni, máskülönben nem lesz megelégedve. És nem lehet másképp, csakis megszentelt szívvel.” (Joseph Alleine)

Kérlek Uram, add, hogy így legyen! Ámen