Mások érzelmi tengercsapásai között

Viharos időszakot élek meg a munkahelyemen. Gondolom máshol is így van ez – az emberek elégedetlenkednek, aztán hibát keresnek, majd áskálódnak reménykedve, hogy így előre jutnak. Egyik nap háborgó lélekkel néztem ki az ablakon, és Oscar Wild szavai jutottak eszembe:

„Az elégedetlenség a legfőbb hajtóerő egy ember vagy nemzet haladásában.” O.W. Valóban így van ez? Hirtelen beugrott egy kép, amit néhány napja a facebook-on láttam. Ez a felirat állt rajta: „Az irigy ember azt kiáltja, miért Ő, a hálás ember azt kérdezi, miért én?” G.A.  Mintha össze keveredne az irigység az elégedetlenséggel, a hálátlansággal… És miközben mások érzelmi tengercsapásai között hánykódom, engem is szétmarcangol, megváltoztat.

Hogyan lesz egy hálás hívő emberből hálátlan Jézus követő?

„Amikor útban volt Jeruzsálem felé, Samária és Galilea között haladt át. Amint beért egy faluba, szembejött vele tíz leprás férfi, akik távol megálltak, és kiáltozva kérték: „Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” Amikor meglátta őket, így szólt hozzájuk: „Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” És amíg odaértek, megtisztultak. Egyikük pedig, amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. Ez pedig samáriai volt. Jézus ekkor így szólt: „Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna, hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen?” És ezt mondta az Úr: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.” Lukács 17: 11-19

Vajon hány ilyen leprás ember van, akinek van 1-2 megtapasztalása Istennel, de nincs valódi elköteleződése? Talán, egyszerűen nem hálás? Lehet, én is ilyen vagyok, amikor tele van a hócipőm, és az, amit eddig áldásnak tekintettem, most zavar? Mondjuk, Isten ad egy tehetséget, így lassanként sikerül helytállni a szakterületemen belül. A munkatársak is hamar felfedezik ezt, és vagy sarokba próbálnak szorítani, vagy kihasználják, ahogy tudják. És én lassan úgy kezdem érezni, hogy a hátam közepére sem kívánom azt, aminek eleinte örvendtem, és amiért olyan sokszor hálát adtam. Ez hálátlanság Isten felé?

Ahogy leírtam e sorokat, arra jöttem rá, hogy Isten valóban többet adott, mint amit én megtérésem után fiatal lányként el tudtam volna képzelni. Az Ördög sokszor próbálja megtámadni az érzelmeimet, és átfordítani az áldást átokká. Egyedül Isten igéje tud kijózanítani, és megláttatni velem, hogy ebben a megkeseredett, reményvesztett, elégedetlen világban milyen erős bizonyság Róla a hálatelt ember jelenléte, szavai, élete. Mert a hálás ember tud igazán nagylelkű/bőkezű lenni. Ez a nagylelkűség/bőkezűség hálát szül az emberek lelkében, az Isten dicsőségére.

cheering woman open arms to sunrise seaside

Úgy gondolom, nagyon sok rossz hajtóerőt használunk. Miért ne táplálkoznánk a hálából? Miért ne harcolnánk a Gonosz ármánykodásaival szemben? Miért ne őriznénk meg az áldást áldásnak?

Helytévesztett vágyak

Sebeink, személyes vágyaink, kulturális hátterünk, hitbeli megtapasztalásaink, mind-mind elvárásaink alapját képezhetik.  Ahogy belépünk egy házasságba, számtalan kimondatlan elvárást hordozunk magunkban az élet kis/elhanyagolható részleteit, vagy a nagyobb élethelyzeteket illetően. Néha nem is realizáljuk ezeket az elvárásokat mindaddig, amíg valaki rá nem mutat. Néha, ezek az elvárások egy-egy régi sebből erednek, ami még nehezebbé teszi azok felismerését.

Például, röviddel a házasságunk után férjem és én meglepődve pislogtunk egymásra. Én világi életemből megtérve, néhol nehezebb időszakokon átmenve, megtapasztaltam, hogy milyen nagy áldás, hogy minden nap van ételünk. Ezért, nekem fontos volt, hogy étel előtt hálát adjunk. Ő, gyerekkora óta hallja az Igét, nagyrészt formaságként élte meg a vasárnapi ebéd előtt elmondott megszokott imát. Nem értette, miért is olyan fontos ez nekem …

Egyértelmű összefüggés létezett a régi hitbeli megtapasztalásom, és a házastársi „küzdelmeink” között.

„Minden keserűséget, indulatot, haragot, lármát és káromkodást vessetek ki magatokból minden gonoszsággal együtt. Ellenkezőleg: legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasok, és bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Isten is megbocsátott nektek Krisztusban.” Efézus 4: 30-31

Ez egy hétköznapi példa volt az életünkből, de remélem, tükrözi, hogy a csalódottság az, ami többnyire visszadob minket az elvárásainkhoz, és segíthet felismerni a „ragadós” irreális elképzeléseinket is. Ezek többnyire helytévesztett vágyai a lelkünknek. Nagyon fontos, hogy Isten át tudja vizsgálni, s ha kell, felül tudja bírálni szívünkben ezeket az érzéseket, vágyakat.

Milyen lenne, ha nem a csalódottságainkba kapaszkodnánk, hanem megvizsgálnánk a gyengeségeinket? Milyen lenne, ha megkeresnénk az irreális elvárásaink gyökereit, megpróbálnánk felismerni a helytévesztett vágyainkat?

Kezdjük el arra kérni Isten:

  1. Hogy meg tudjuk bánni az irreális elvárásokat
  2. Hogy értékelni tudjuk a kapott társ erősségeit
  3. Hogy segítsen reális elvárásokat táplálni magunkban

Tanulnunk kell az irreális elvárások elengedését, és a mennyei szépségű belső tartás felöltözését. Ez gyakorlatban annyit jelent, hogy elfogadni, szeretni a Tőle kapott társat, és elhinni Istennek, hogy Ő egy jó munkát fog elvégezni a házasságunkban.

„Jobb a tető ormán lakni, mint zsémbes asszonnyal egy házban.” Példabeszédek 21:9

Megadom magam a csendnek és a hálának

Minden ősszel hálaadó ünnepet tart a legtöbb közösség, megköszönni, megszámlálni az áldást, a gondviselést, emlékezni, tanulni a hálás és a hálaadó életet.

Nemsokára nálunk is hálaadó alkalom lesz és jó lenne nemcsak felületesen átsiklani rajta.

Az elégedettség és a hála egyre nagyobb kihívás. Egyre inkább látom, hogy naponta fel kell készülnöm erre, mert ha nem, akkor igen fertőző tud lenni mindaz, ami úgy egyébként az óemberből előjön. Aztán, ha ennek következményeként valami összeomlani készül, hirtelen sok minden átértékelődik. Előkerülnek olyan „apróságoknak” vagy természetesnek vélt elemek, amelyekért hirtelen nagyon hálásak lennénk, ha már valaminek folytán kérdőjel lebeg felettük.

14717258_1771334969757925_1689864170671778045_n

Meglátni az áldást és hálásabbnak lenni mindezekért, mint amennyire elégtelenségek, hiányosságok vagy panaszok szorongatnák a szívem.  Ezt néha már csak úgy lehet, ha az Úr megdorgál, hogy felébredjek. Jól tudja, mennyire befolyásolható a látószögem. Jól látja, mennyire könnyebb megkeresni a hibát a másikban, mint hálás lenni azért, hogy van. De ebben is Krisztus ad példát nekem, hiszen, ha a Vele való kapcsolatban magamra nézek, sok mindennel híjával találtatom. Ő meg ahelyett, hogy lebecsülne, inkább tanít és továbbvezet. Ahelyett, hogy hátat fordítana, hűséget fogad és hűséget bizonyít. Tanulok Tőle.

Összetörök és velem együtt összetörik minden jogosnak vélt panasz, minden igazságtalanságnak megélt hiányérzet, minden hamis szemfényvesztés vagy álmodozás, ami csalódásokba visz. Az összetört darabok közül pedig elcsendesedve, de alázattal hoz elő az Úr. Megtanulom ismét, hogy attól nem lesz jobb valami, ha folyton rossznak látom. Megértem ismét, hogy nincs áldás, ha az énem előtt úgy hajlongok, mint egy bálványnak és felháborít, ha más nem igazán tud ráhangolódni erre a hajlongásra; amikor fontosabb és sürgősebb az én akaratom vagy kívánságom, az én panaszom és az én hiányom az Úrénál.

Uram, Te mit hiányolsz bennem? Neked milyen panasz szorongatja velem kapcsolatosan a szíved, ha az életemre nézel? Míg a szívem ezt kutatja, a kritikus fókuszt levehetem másról. S míg belenézek az Úr türelmesen formáló hűségébe, megadom magam a csendnek és a hálának. Méltatlanul.

„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent?” Róma 8:32

Elégedett élet

landscape-982184_960_720

Ma reggel abban a kiváltságban volt részem, hogy zúgó patak, magasra törő fenyvesek és pompás friss illat társaságában csendesedhettem el Isten előtt. Ebben az idillikus környezetben, egyik kedvenc igémet hozta ismét elém Atyám:

„Azután azt mondta mindenkinek: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét mindennap, és kövessen engem! Mert aki meg akarja tartani a maga életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, az megtartja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, önnmagát azonban elpusztítja, vagy elveszti.” Lukács 9, 23-25

Valahányszor olvasom ezt az igét, olyan hatssal van rám, mint a leghatékonyabb tisztítószer, amely képes lemosni még a legmakacsabb folot, lerakódást is. Mert nem kell sok időnek eltelni ahhoz, hogy rámrakódjon egy csomó hamis vágy, elvárás, életet megtartani, virágoztatni akarás. Be akarok rendezkedni erre az életre, hogy minnél kényelmesebb, zökkenőmentesebb, tökéletesebb legyen. Már kezd fakulni bennem a hálaadás, mert nem jó az, ami van, hanem jobb és jobb kell. És minden „jó”-nál, tökéletesnél akad jobb és tökéletesebb, és elfelejtem azt, mit is jelent elveszteni az életem Krisztusért. Pedig ha visszagondolok, a legnagyobb boldogágot és beteljesedést mindig a Krisztus jelenlétében éltem meg, amikor átadtam Neki minden elképzelésem, vágyam és engedtem, hogy betöltsön önnmagával. És Ő soha nem hagyott cserben. Megváltoztatta szívemet, hálaadással töltötte be, hogy szívből tudjak örülni annak, ami körbevesz. És mindent megadott, amire vágytam, amire szükségem volt, még földi dolgokban is.
És akkor ez mit jelent? Nem szabad vágynom semmire, ami erre a földi életre vonatkozik? Nem szabad álmodozzam egy szép ruháról, nyaralásról, nagyobb lakásról, autóról? Dehogyisnem. Csak ne higgyjem azt, hogy akkor leszek boldog, ha ezek közül megkapom valamelyiket, mert nem ezek, hanem egyedül a Krisztusban elrejtett élet tesz boldoggá. Mert az ezek után való vágyakozás képes elpusztítani, elveszteni, főleg, ha valamelyik elképzelés nem úgy alakul, mint ahogyan szeretném.
A friss levegő és Krisztus beszéde kijózanító hatással voltak rám ma reggel, azt a megnyugvást is adva, hogy Neki gondja van rám, minden vágyamra, szükségemre. Hív a hálaadásra azért, amim van és meghallgatja kéréseimet is.
Hívlak ma téged is, kedves olvasóm, hogy csendesedj el Krisztus lábánál, lásd meg, mi az, ami igazán fontos és hálaadással tárd kéréseidet Isten elé.

Isten asztalt tud teríteni még a pusztában is!

Ritka ajándék az olyan ember, aki olvas bennünk, és teljes szívéből, igazi megértéssel válaszol. Sokan azon veszik észre magukat, hogy bár összeházasodtak, társuk teljesen más szellemi vagy lelki hullámhosszon van.

Legtöbben a házasságtól általában minden ok nélkül azt várják, hogy mostantól a társ betölti mindazoknak a helyét, akikre eddig támaszkodtunk – az apáét, az anyáét, a testvérekét, a barátokét. Mivel a szerelem mindent betöltő, és kizárólagos érzelem nagyon nehéz más kapcsolatokat fenntartani, amelyek nem tűnnek többé szükségesnek. A házasság azonban megtanít arra, hogy még a legszorosabb emberi kapcsolat sem elégítheti ki a szív legnagyobb mélységeit. Mert amit csakis Isten tud megadni, azt őrültség emberektől elvárni.

Továbbá ha a férfi és a nő meg nem tanulják, hogy naponta meghozzák egymásért a szeretet áldozatait, a házasság legjobb esetben is csak munkakapcsolat, és nem egység.

Valljuk be őszintén, még ha tudatosan próbálunk a helyünkön állni nap, mint nap, akkor is szívünkben megfoganhat az elvárás társunk felé: az egész napi vagy heti munka után most akkor tégy boldoggá, állj készenlétbe! Hadd meséljek el egy személyesebb példát. A mi házasságunkban kezdetektől fogva fontos helyet foglalt el a mozgás. Ajándék volt, hogy férjemmel együtt tehettük. Legmélyebb beszélgetéseink is így születtek. Egy új élet születése rendkívül nagy áldás, amit reményekkel, örömteli szívvel vár a család minden tagja. Ennek természetes velejárója, hogy az addig felépített családi rutin megváltozik. A mi esetünkben statikusabbá vált az élet. Első hetekben próbáltuk alkalmazni a kislányunk érkezése előtti szokásainkat erre a merőben új helyzetre. Én mindig nagy reményekkel vártam a hétvégéket, amikor is kimondatlanul azt vártam, hogy akkor majd közösen sportolhatunk a férjemmel. Természetesen nem lett ebből semmi. A hétvégék közeledtével elkezdett kopogni egy furcsa érzés a lelkem ajtaján. Lehet ezt magánynak nevezni?

Úgy gondolom, hogy életkörülményeinkből (Gyes, vagy ha férjünknek olyan munka beosztása van, hogy keveset van otthon) esetleg hamis elvárásainkból fakadóan időnként szembe kell néznünk ezzel az érzéssel. Talán gyakoribb probléma, mint ahogy hangoztatva van.

De mit kezdjünk ezzel? Én végül kitaláltam, hogy a heti program beosztásomba hogyan tudom beilleszteni a rendszeres mozgást, így nem terhelem férjemet elvárással. A közös sport ráadás, ha megadatik.

Dávid egy nagyon fontos alapelvet fogalmaz meg a 13. zsoltárban.

„Világosítsd meg a szememet, hogy halálra ne szenderüljek” (Zsoltárok 13:4)

Ez alapján mondom, hogy az az ember, aki nem tud felébredni az Ő keserűségéből (vagy akár magány érzetéből), az egyenesen a halálra vezető úton sétál.

Felébreszthető vagy?

Mert szívünk mindaddig magányos, amíg Istenben meg nem pihen. Így az elfelejtett, üres földdarab hirtelen lehetőségektől burjánzik.

maxresdefault

Úgy látom, hogy nem az események változtatják meg a lelkeket. Végül mindig az hozza a változást, ahogyan a történteket fogadjuk. Isten munkája egy szívben gyakran „kommentár nélkül” folyik, rejtetten hat, mint az élesztő. Minden nőnek van kreatív oldala is, de ez nem szabad a lakás otthonná dekorálásában kimerüljön. Ez képessé tud tenni minket arra is, hogy rájöjjünk arra, hogy a felszabaduló időt mire és hogyan tudjuk a legjobban felhasználni. Fel lehet ébredni a hamis érzelmekből, és önsajnálat helyett erősíteni lehet a belső kamránkat figyelve arra, hogy ne támasszunk hamis elvárásokat férjünk, családunk felé. Légy kreatív minden élethelyzetben! Használd ki az Istennel tölthető időt, és építsd a családodat.

Adj igazat Istennek! (minden nap)

Lassíts le. Próbáld meg kizárni mindazt, ami körülötted van, ami ott zsong a gondolataid között és szánj néhány percet erre a képre. Nézd meg jól … keresd a részleteket.

lep

Alaposan megnézted?

Mi fogalmazódott meg Benned?

Nekem eszembe juttatta azokat a reggeleket, amikor még nagyon álmosan főzöm a kávémat, kinézek az ablakon és látom, ahogy néhányan már teniszeznek a tömbházunk alatt elhelyezkedő teniszpályán. És tudod mit tartok furcsának? Vannak napok, amikor Salamon szavait visszhangozza a szívem:

„Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad. Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel.” Prédikátorok 1: 3-5

Emlékszünk rá, hogy még sok más természeti képpel szemlélteti Salamon ezt a néha-néha felbukkanó érzést. Próbáljunk meg filmszerűen magunk elé vetíteni egy-egy reggelt a gyerekkorból, tini korból, egyetemista évekből … és így tovább a mostani reggelekig. Miért születhetnek ilyen érzések bennünk, függetlenül attól, hogy hány évesek vagyunk? Változnak az életciklusaink, és közben mi magunk is változunk … és mégis …

Mintha időnként értelmetlennek éreznénk az életünket, vagy azt, amibe sok-sok energiát bele fektetünk. Valóban értelmetlen? Vagy valami más húzódik a háttérben?

Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk egy történetet, ami megvilágíthat egy lehetséges okot.

„Azokban a napokban a Jézust követő zsidó tanítványok száma egyre növekedett. A görögül beszélő tanítványok azonban panaszkodtak a héberül beszélőkre, mert a görögül beszélő özvegyasszonyokat nem osztották be a mindennapi szolgálatokra. Ekkor a tizenkét apostol összehívta az egész gyülekezetet, és azt mondta: „Nem helyes, hogy Isten üzenetének szolgálatát elhanyagoljuk, és ehelyett mi szolgálunk fel az asztaloknál. Ezért válasszatok ki magatok közül hét embert, akikről a többieknek jó véleménye van, és akik telve vannak Szent Szellemmel és bölcsességgel. Rájuk fogjuk bízni ezt a munkát. Mi pedig arra fordítjuk minden időnket, hogy imádkozzunk, és Isten üzenetét tanítsuk és hirdessük.” Ez a javaslat az egész csoportnak tetszett. Ekkor kiválasztották Istvánt, aki telve volt hittel és Szent Szellemmel, és Fülöpöt, Prokhoroszt, Nikánórt, Timónt, Parmenászt és Nikoláoszt (aki Antiókhiából jött, és felvette a zsidó vallást), és az apostolok elé állították őket. Az apostolok pedig rájuk tették a kezüket, és imádkoztak értük. Isten üzenete pedig egyre több és több embert ért el. Nagyon megnövekedett a Jézust követő tanítványok száma Jeruzsálemben. Sőt a papok közül is sokan elfogadták a hitet.” (Apcsel. 6:1-7)

Ebben a részben láthatjuk, hogy hamar felütötte a fejét az elégedetlenség egy figyelmen kívül hagyott kisebbség, a görög zsidók, más szóval a hellenisták között. A zsidóság ezen ága számos görög szokást megtartott, és héber helyett inkább görögül beszéltek. A tanítványok rendkívüli bölcsességgel kezelték ezt a helyzetet, hiszen feladatot adtak azoknak a személyeknek, akik elégedetlenek voltak.

Amikor a szívedben el kezd megszületni az elégedetlenség azzal az élethelyzettel kapcsolatban, amiben vagy, akkor azzal tudod helyesen kezelni ezt az állapotot, ha megkeresed azt a feladatot, amit Isten akar adni Neked ezen a körülményeiden keresztül.

„Születni kell minden nappal újra” mondja Koncz Zsuzsa.

Én úgy fogalmaznék, hogy nekünk, akik Krisztusban vagyunk, kell legyen erőnk ahhoz, hogy minden nap elölről kezdjük az életet.

Kíváncsi vagy arra, hogy mit akar Isten adni a mai napon keresztül?

Győzd le az elégedetlenséget, és fedezd fel a mai nap kincsét, mert nem lehet kétszer ugyanabba a vízbe bele lépni.

Isteni nézőpont

„Ne igazodjatok a jelenlegi istentelen korszellemhez, se a divatjaihoz! Ellenkezőleg, újítsátok meg az egész gondolkodásotokat, és ezáltal gyökeresen változzatok meg! Akkor lesztek majd képesek megérteni, mi az, amit Isten akar: ami szerinte jó, ami neki tetszik, amit tökéletesnek tekint. Ezekre igyekezzetek!” (Róma 12,2 EFO)

Nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, én néha nagyon el tudom téveszteni a helyes irányt. Az emberek nagy hatással vannak rám, és ha sokat vagyok együtt olyanokkal, akik helytelenül gondolkoznak, az én gondolkodásmódom is kezd kibillenni a helyes kerékvágásból.

Az elmúlt néhány napban nagy örömben volt részem. Az Úr megajándékozott egy csodálatos lehetőséggel: külföldre utazhattam ingyen, a szállásomat, nagyrészt az étkezésemet is fedezték. Még költőpénzt is kaptam az Úrtól, ráadásul euróban, nevettem is rajta, hogy milyen jól tud gondoskodni erről is, legalább nem kell azon törnöm a fejem, hogy mennyit váltsak.

Annyira örültem, és mindent annyira élveztem, mint egy ötéves. A repülőutat, a szállodát, a finom ételeket, a szép várost, a hangzatos olasz nyelvet – néha nevetnem kellett, annyira tetszett a kiejtésük. Csak úgy szívtam magamba az élményeket, és nem győztem köszönetet mondani az Úrnak.

Az utazás harmadik napján vettem észre, hogy kezd kicsit megfakulni bennem az öröm. A lányok, akikkel utaztam, egészen mások voltak, mint én. Óriási hangsúlyt fektettek a külsejükre, és már abba beleszédültem, hogy láttam a rengeteg erőfeszítést, amit a tökéletes kinézet érdekében tettek. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fárasztó dolog. A legtöbb időt nem a smink vagy a hajvasalás veszi el, hanem az ideges ruhapróbálgatás ötvenféle kombinációban. És mikor felvesznek valamit, amiben tökéletesen néznek ki, azt is csak rángatják idegesen, igazgatják, mérlegelik.

Rosszulesett az egész. Mert olyan kifogástalanok voltak. Az én testem utoljára háromévesen volt kifogástalan. És elkezdtem azon gondolkozni, hogy milyen sokat kell még tanulnom, és úgy látszik, mindig egy másik kasztba fogok tartozni, mert ez a jónőség nekem nem megy – pedig már kezdtem azt gondolni, hogy sokat fejlődtem, és egészen rendben vagyok.

És elkezdett pörögni az agyam, hogy hát a hajammal nem nagyon tudok mit kezdeni, de sminkelni igazán megtanulhatnék jobban, ismerek egy oldalt, ahol részletes leírások vannak, csak eddig sajnáltam rá az időt, mert untam, és én maximum a pöttyeimet szoktam korrigálni. Hát igen, és le kéne fogyni, de az sem lehetetlen. Megéri! És ruhákat kell venni, sokkal több ruhát, elképesztő, hogy ezeknek mennyi ruhájuk van, egy nap négyszer átöltöznek, én azt gondoltam, hogy öt napra két szoknya és három blúz bőven megteszi, hát, van még mit tanulnom.

És csak tódultak a gondolatok, egyik a másik után, hogy hogyan lehetnék én is olyan, mint ők, hiszen nem lehetetlen ez, meg lehet tanulni. De akkor megszólalt bennem a Szent Szellem is, és megkérdezte: pontosan miért is akarsz olyan lenni, mint ők? A te tested teljesen rendben van. Nem megy át a jelenleg diktált trend igencsak szűkre szabott sablonján, ez igaz. De épp ezért jó most is, és jó lesz negyven év múlva is. A szépséged, ami most megvan, negyven év múlva is meglesz, még az is lehet, hogy szebb leszel. És lesznek ráncaid, foltjaid és csíkjaid, de mivel most sem vagy tökéletes, ez egyáltalán nem visel majd meg annyira. Te: a tested, a lelked, meg az örökkévaló szellemed olyan kombinációt alkotnak, ami mindig szép lesz, akárhogy változik is.

De nézd meg őket, akik megütik a kifogástalanság mércéjét. Még olyan fiatalok, de már most olyan rémülten és görcsösen igyekeznek, iszonyú erőfeszítéseket tesznek, mert ez a mérce nagyon magasan van, és jaj, nagyon könnyű alulmaradni. Mi lesz, ha öt évvel idősebbek lesznek? Tíz év múlva pláne… Az iszonyú erőfeszítéseik elkeseredett, reménytelen harccá változnak, mert a test változik, nem marad ugyanolyan, de a divatot ez nem érdekli. És végig kell nézniük, hogy a legfőbb értékük, az önbecsülésük forrása, az a dolog, amibe a legtöbb időt, energiát és pénzt ölték, lassan, de biztosan elmúlik, semmivé foszlik.

Nem rossz dolog szépnek lenni. Az sem rossz dolog, ha sminkelni tanulsz, vagy öltözködési tanácsokat olvasgatsz. Szépnek lenni jó, és kell is, a nőknek ajándéka ez, hogy szépek lehetnek. De olyan rövid az élet, és olyan kevés az idő, az erő, a pénz. Gondold meg, hogy mibe akarsz vetni. Kérlek, ne legyen ez olyan dolog, ami visszatér a porba, és semmivé lesz.

Úgy szeretem, mikor Isten beszél hozzám, olyan jókat tud mondani. Teljesen helyrebillentette a zavart, zaklatott, kisebbrendűségi érzésekkel küszködő lelkemet. Nagyon vágyom rá, hogy mindig az ő igazságaihoz szabjam magam, hogy olyan nagyra nőjön bennem, hogy kibillenthetetlen legyek.

Elégedetlen tükör

Időnként azon veszem észre magam, hogy ugyanazok a dolgok kedvetlenítenek el, ugyanazok miatt vagyok elégedetlen, ugyanazok miatt foszlik szét az életkedvem. S bár van olyan, amin nem változtathatok (csak a hozzáállásomért vívhatok harcot), de sok minden van, amin változtathatnék, ha eléggé akarnék és elég bátor lennék és nem erőtelen és nem lusta és és és… szembenézni vele. Sőt, a jó dolgokért általában meg kell dolgozni, ha valami után nem állunk oda, legtöbbször hanyatlásnak indul. Így működik ez bármilyen munkával, feladattal, tervekkel, álmokkal vagy akár a kapcsolatokkal is. Vagyok úgy, hogy tudom min kellene változtatnom, de a “tudással” maradok, mert kerülöm azt, hogy igazán szembenézzek a dologgal vagy igazán elfogadjam azt a tényt, hogy nem magától érthető az, hogy valami működik, nem feltétlenül természetes az, hogy minden jobbra fordul vagy kialakul, anélkül, hogy tennék is valamit érte. Nem olyan esetekről beszélek, amikor várnom kell arra, hogy az Úr cselekedjen, hanem, amikben nagyon is az én döntéseimen és felelősségemen is múlik, hogy mi merre alakul.

Nem olyan rég, kb. féléve vettem észre azt, hogy nagyon lelassult az anyagcserém, kevesebbet mozgok, itt-ott megjelentek zsírpárnák, s bár hónapokig nem adtam rá semmit, egy idő után mégis eljutottam oda, hogy hoppá, azért ezzel mégiscsak ideje lenne szembenézni. Előjött az elégedetlenség a külsőmmel kapcsolatosan, de nemcsak ennyi, kihatott több mindenre. Ruhatári gondokkal kezdődően (sok minden szorossá vált), megingott a kép is, amilyennek láttam magam azelőtt, már úgy éreztem nem vagyok vonzó, nem vagyok elég szép, emiatt a házassági testi kapcsolatban is bizonytalanul éreztem magam, nem voltam szabad, amiatt, ahogyan láttam magam nem tudtam úgy örülni, ha férjem közeledett, bár jól tudtam az igét, “a feleségének adja meg a férj a köteles jóakaratot; hasonlóképpen a feleség is a férjének. A feleség nem ura a maga testének; hasonlóképpen a férj sem ura a maga testének, hanem a felesége”(1.Kor7:4-5). Láttam sok nőt, aki ilyenkor mindenféle álmagyarázatba burkolózik, megelégszik kifogásokkal vagy keserűségében ilyen-olyan önsajnálkozó elvárásokkal, megjegyzésekkel vagy poénokkal próbálja magát “nyugtatni” vagy a helyzetet pillanatnyilag szőnyeg alá seperni vagy simítani, aztán irigykedve szemléli azokat a nőket, akiknek (látszólag vagy tényleg)  nincsenek ilyen gondjaik és ugyanakkor egyre érzékenyebbé, ingerültebbé válik, stb.. stb…

Ha nem vagyok kész szembenézni ezzel, akkor nagyobb bajt csinálok, mint amit első ízben eszembe is vehetnék. Nemcsak arról van szó, hogy én hogyan látom magam vagy hogy érzem magam a bőrömben. Sok mindenre kihat ez még. Kesernyés megjegyzéseim vagy érzékenységem, bármilyen körben is lennék, sehol nem lesz építő, irigy szívem megfoszt a hálától és senkit nem fog vonzani, demotiváló hozzáállásom még másokat is magával ragadhat talán egyre mélyebbre, még ha csak egy apró dologgal, egy meggondolatlan fél mondattal is kezdődően. Arról nem is beszélve, hogy férjem azt fogja érezni vagy talán már érezte, hogy visszautasítom, nem tisztelem, nem szeretem. Pedig igazából nem is erről van szó, úgy-e? Ha nem nézek a dolog mögé, mást is félrevezetek, illetve, ha nem tiszta mi az igazi ok, amin mozdítani kellene, sok félreértést, talán még sebeket és fölösleges vihart is okozhatok.

Szerezz igazságot, és el ne adj; bölcsességet és erkölcsöt és eszességet.” Péld. 23:23

12985452_1693465944211495_1038603174045672343_n

Figyelmeztet ez az ige arra, hogy ha valamivel szembetalálom magam, azon legyek, hogy  igazsággal, bölcsességgel, erkölccsel és eszességgel közelítsem meg. Ne kibúvókat, pillanatnyi látszatmegoldásokat keressek. „Szerezz”…nem „szerezz MAJD…”, hanem „szerezz” – jelen időben, vagyis MOST. Ebből nekem az a tanulság, hogy keressek olyan megoldást, ami tényleg megoldás, és ezt halogatás nélkül. Azért tehetek, hogy odafigyelek a táplálkozásomra, azért is tehetek, hogy többet mozogjak, azért is tehetek, hogy tudatosan is igyekezzek elfogadni azt, amilyennek Isten teremtett, de ugyanakkor lássam meg és fogadjam el azt is, hogy felelős vagyok testemért, felelős vagyok azért, hogy kiiktassak olyan dolgokat, amiket kiiktathatok, hogy Isten terveinek megvalósulása elé ne gördítsek akadályt a hozzáállásommal vagy „esztelen” gondolkodásommal. Ez a nehezebbik út. De csak ezen van az áldás, a jó előmenetel, az, amikor a dolgok előre haladnak és nem hanyatlanak. A könnyű út, az „esztelen” gondolkodás a negatív értelemben vett beletörődés, a kifogások, az önsajnálat, a lustaság, mások hibáztatása, kényelem, halogatás és még sorolhatnám. Sokféleképpen próbál majd az ördög megfosztani a jóra való igyekezettől, a jóakarat cselekvő, valóságos megnyilvánulásától. De ne engedd, hogy elrabolja motivációd, ne elégedj meg a halogatással sem. Lehet, hogy túl nagy lesz az ár, amit nemcsak te, hanem környezeted vagy munkád vagy terved is fizetni fog. Bármi is okozná visszatérően elégedetlenséged, kedvtelenséged, érdemes szembenézni vele és érdemes megkeresni mi áll a dolgok mögött, ha már következményei, gyümölcsei is vannak, ha már sikerült valamilyen síkon zavart keltenie az életedben, hogy az ne az isteni rendeltetés szerint működjön. Vedd fel a harcot tudatosan, imádkozz tisztánlátásért, őszinte önvizsgálatért, keresd az igében a megoldást, írj tervet, írj teendő listát, gondoskodj rendszeres emlékeztetőről, ha szükséges, kérj támogató segítséget és lépj! Nem mindegy, hogy idejében megelőzöm a romlást, hanyatlást, vagy utólag – talán megsebzetten, talán kárt szenvedve – sajnálkozom. Bármiről is lenne szó, akár barátságról, akár házasságról, akár munkahely, akár pénzügyek, akár tervek, álmok, amikben sehogy se sikerül egyről a kettőre jutni, mindenikhez kell az őszinteség és bátorság a tükörbenézéshez, az ismétlődő elégedetlenség és vadhajtások ellen, amiről talán mit sem sejtünk előbb, hogy kinőhetnek. Aztán kell a kitartó cselekvő hozzáállás, mely konkrét lépéseket tesz, nem adja fel, nem enged a halogatásnak, nem enged a kifogásoknak, a látszatmegoldásoknak, a sablonos beletörődöttségnek, a kényelemnek.

„A rest embernek mezejénél elmenék, és az esztelennek szőleje mellett. És ímé, mindenütt felverte a tövis,és színét elfedte a gyom; és kőgyepüje elromlott vala. Melyet én látván gondolkodám, és nézvén, ezt a tanulságot vevém abból: Egy kis álom, egy kis szunnyadás, egy kis kézösszetevés az alvásra, És így jő el, mint az útonjáró, a te szegénységed, és a te szükséged, mint a paizsos férfiú.” Péld. 24:30-34

Tanuld meg motivációnak és jusson eszedbe, ha valamelyik ponton feladnád:

Az ő derekát felövezi erővel, és megerősíti karjait.” Péld. 31:17