Reggel a tónál

„amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret.“ János evangéliuma 21:9

Hogy milyen érzés lehetett megtagadni a mindenkinél jobban szeretett Mestert, majd keserves sírásra fakadni, mikor megszólalt hajnalban a főpap udvarán a kakas, nem tudom. S azt sem, milyen lehetett egész éjszakán át mindhiába halászni, majd reggel csalódottan és fáradtan hajózni a part felé. Nem tudom, milyen lehetett rájönni arra: nem vagyok jó tanítványnak, és nem vagyok jó halásznak sem már.

Ilyen egetrengető dolgok velem mostanában nem történnek, magasság nem szédít, mélység nem rémít. Én csak úgy vagyok. Teszem a dolgom, reggel felkelek, majd megyek-megyek, ameddig csak tudok és kell. De közben hiányzom saját magamnak. Hiányzik szemeimből a csillogás, szívemből a tűz, hosszasan csiszolgatott szép mondataim, s a mindennapok öröme, ami annyira jellemző rám amúgy. Megfáradnak a legkülönbek is, hát még én. Bánt, hogy üres vagyok. Bánt, hogy úgy érzem, nem tudok adni semmit a világnak.

Ha már adni nem tudok, abból élek, amit kapok. Megszoktam, hogy hajnalok hajnalán keljek, mindenkinél jóval korábban, s hogy még mielőtt elindulna a nap, az evangéliumokat olvassam. Nem csak kenyérrel él az ember, és én tudom, hogy valamilyen nem egészen érthető módon, de ezekből a hajnali olvasásokból élek, és színtiszta kegyelemből.

Néha visszaolvasom a naplómat, s egy majdnem egy évvel ezelőtt írt versből úgy látom, átéltem már majdnem ugyanezt, majdnem ugyanígy. Ezért nem félek, és nem is bántom magam, hogy miért nem tudok most túláradóbb lenni. Inkább egyszerűen csak odaülök minden reggel így, ahogy vagyok a tó partjára, ahol mindig éppen készülőben a parázson sült kenyér s hozzá a hal. Az én kezem üres, de Isten keze mindig tele van, s az Ő reggelizőasztalánál mindenkinek jut hely.

„megállsz konyhám ajtajában míg odakint felkel a Nap
nagyot nézek: itt vagy, nekidőlve lazán a félfának
meg sem fésülködtem még ma, a kávét főzöm éppen
előveszek két kis csészét, egyet neked, egyet nekem

szelsz két karéj kenyeret, illatoznak a pirítóban
feltalálod magad, látom, a huszonegyedik században
szótlanul mosolygok rád, könnyeim befelé folynak
üljünk le megpihenni partján e feneketlen tónak

“gyere, egyél”- ülsz asztalhoz, viszem a csészéket, kávét
míg keverem a kockacukrot, felolvasod a reggeli igét
nem kérdem, ki vagy. tudom. eljöttél s ez meglepett.
mielőtt munkába indulok, hálát adsz még, és megtöröd a kenyeret“

(2016. augusztus 18.)

Prodán Márta

Ahol a szív…

Jónás… Menj el Ninivébe! És prédikálj nekik…
Erre Jónás elhúz. Fél. Nem akar. Mély álomba merül.
Minden erejével megpróbálja figyelmét elvonni arról, amit tudja, hogy tennie kéne.
Hogy tudott Jónás aludni a hajó gyomrában? És a halban miért virrasztott?! Jónás szívében levő vihar nagyobb volt, mint amit tenger, szél, villámok, eső  tudott össze barkácsolni. Jónás körül az emberek Istenhez fordultak. Ez csak neki nem ment valahogy. Egészen addig, míg el nem sötétült minden, és míg az egyetlen személy, akihez fordulhatott volna Isten lett. A hideg vízben már teljesen megadta magát annak, hogy ő a próféta, aki hátat fordított a küldetésének.

Átadta magát a megsemmisülésnek. Ekkor jött a három napos sötétség, ahol Isten lelke hozta magával az életet, a világosságot. Adott teret és az időt, míg az elerőtlenedett küldött megtalálhatta Isten szívében a bátorítást. Talán így hangzott Jónás imája:
„Nyomorúságomban hozzád kiáltottam, és te meghallgattál engem. A halál torkából menekítetted meg a lelkem. A víz elnyelte hangomat, te mégis megértetted. Úgy éreztem minden ellenem van, hullámaid átcsaptak felettem. Azt gondoltam eltaszítottál magadtól, azt hittem nem kellek többé neked. Bárcsak újra Veled lehetnék!
Mikor már a szemem is lehunytam, mikor kész voltam meghalni, te közbeszóltál és síromba helyezted bölcsőmet. Csüggedt lelkem panasza Rád talált, ezért mától hálával áldozom neked.
Amit megfogadtam, teljesítem.
Egyedül Te vagy a szabadulás!”

Micsoda bizonyság! Micsoda mozzanatok! Jónást megmentette Isten a haláltól, az engedetlenségtől, megmentette Ninive lakosait, állatait a pusztulástól. Istent nem szégyenítette meg az engedetlen Jónás, a hallgatását, az elmerülését is életre fakadások követték.

Jónás elszalasztotta annak az örömét és áldását, hogy élvezze milyen jó Istennel együttműködni. Nem tudott rácsodálkozni a megtérők első szeretetére, nem dicsőített velük együtt a porba hullás utáni kegyelemben. Mert elfelejtette azt a szent arcot vinni magával, akit a sötétség óráiban ismert meg. Pedig akkor, ott a mélyben tapintható volt a jelenléte Jónás szavaiban is. Értette ki ez az Isten, aki a büszke után is utána megy, aki az egyetlenért kockára teszi a hajósok biztonságát, aki miatt teremtményei békéjét viharrá kovácsolja, csak hogy az az egy megmeneküljön, és végre megálljon meghallani:
– Utánad megyek, hogy te is menj utánuk!

Tanuljuk meg hordozni azt az arcot, ami gyötrődésünkben felragyog. Mert ezzel a szeretett, féltve őrzött fénnyel vagyunk út az Atyához, aki szeretne minden arcban visszatükröződni. Ha most nehéz neked, mert úgy érzed, akár merre fordulsz is, csak vihar és kétség van. Emlékezz! Istennél van az a hely, ahol a szív békére lel.

Nyúl Sára

 

 

 

A belső kamra

Egy számomra ismeretlen nagyváros kicsi szállodájának még kisebb szobájában ülök és írok egy íróasztalnál, mi csupán egy estényi időre az enyém. Hálás vagyok az ideiglenes szállásért, a lámpa barátságos fényéért, a biztonságért, tiszta ágyneműért, meleg vízért.

Eszembe juttatják a gyönyörű, jól ismert szavakat:

"Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és az ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban…" Máté 6:6

Mint idegenben átmeneti otthonra találni, mint forgalmas város közepén templomba betérni, tomboló viharból egy békés, száraz kunyhóba, sötétségből a világosságba, szétszórtságból a rendbe, zajból a csendbe – olyan nekem az imádság.

A belső kamra idebent van. Hordozom magammal, bárhova megyek. Túl szép és fontos ahhoz, hogy csak úgy beszélni lehessen róla. Nem léphet be ide más, csak én. Ha kézzelfoghatóan létezne, talán ahhoz a helyhez hasonlítana leginkább, ahol ténylegesen is élek: magas domb tetején, egy csendes házban, lenne benne sok könyv, régi zongora, egy fehér macska, s délre néző, nagy ablakok, hogy beragyoghasson a napfény. Szeretem nézni reggelenként a völgyet elárasztó végtelen, békés ködtakarót, s a rajta átszűrődő utcalámpák fényét. Szeretek messze ellátni, szeretem, ha tág tere nyílik képzeletnek, valóságnak.

Kegyelemmel teljes hely ez itt, hova újból és újból betérek, hogy eszembe jusson, mire épül az identitásom, ki vagyok valójában. Ha odakint el is rontok valamit, összetörök vagy elfelejtek, bántok és bántanak, s némely ember szemének, szavainak tükrébe tekintve nehéz is elhinnem, hogy mindennek ellenére is szerethető vagyok és értékes – itt bent elnémul minden vád. Itt lehull minden álarc, szívből elhiszem: bűneimet megbocsátották, hibáimat elfelejtették, s oly nagy szeretettel szeretnek, amit én elképzelni sem tudok.

Egy-egy nehéz munkanap kezdetén, félelemmel elárasztó helyzet közepén, este vagy reggel, s éjjel is, ha elkerül az álom, jóban, rosszban, örömben, bánatban, s ha jót kívánok valakinek, vagy aggódom érte, esetleg haragszom rá – nyitva van akkor is, beléphetek bármikor.

Ott van minden egyes ember szíve legmélyén: belső kamra, biztos menedék. Szabad belépni, és szabad elkerülni. Szabad elfogadni, és szabad visszautasítani. Ajándék.

Még egy szelet csokoládé…

Onnan döbbenek néha rá az idő könyörtelen múlására, hogy arról mesélek a gyermekeimnek, hogy az én kisgyermekkoromban nagyon ritkán ettünk édességet. Olyan igazi bolti, csomagolt édességet.

Mekkora kincs volt egy picurka 25 grammos étcsoki, ami csak az enyém volt. Ha jól emlékszem még a csomagolása is esztétikus volt, aranyszínű bevonatos papír alul, az elején rénszarvassal: Mikulás. Szagolgattam, őrizgettem, beosztottam minden falatot. Nem emlékszem megmaradt, kidobott édességekre. De arra igen, hogy az édesanyám arról mesélt, hogy gyerekként neki egy szem keménycukorka is óriási ünnep volt.

Most már én mesélek. Mert a különbség talán még nagyobb.  Így Karácsony után (több mint egy hónappal) még mindig akad az édességes fiókban ajándék csoki, gumicukor, bonbon, szaloncukor. Kifogyhatatlannak tűnik a készlet. S ha elfogy, és el fog, (mert ha nem kell senkinek, elnyeli egy jó kis brownie vagy csokis muffin) akkor lesz majd könnyen másik. Nem kell ezen aggódni.

Sokszor így érzünk az idővel kapcsolatban. Olyan kifogyhatatlannak tűnik, mint gyermekeim számára a csoki, gumicukor. Nem kell beosztani, nem kell vigyázni rá, nem kell félteni. Volt, van, lesz.

Pedig az idő sokkal inkább olyan, mint az én kis 25 grammos táblácskám. Véges. El fog fogyni.

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.” Efézus 5,15–16
„Ezért nagyon ügyeljetek arra, hogyan éltek! Ne legyetek ostobák, hanem okosak.
Aki okos, minden lehetőséget kihasznál, mert gonosz időkben élünk!" EFO Efézus 5,15–16

Azt hisszük, hogy újabb és újabb percek, hónapok, évek után nyúlhatunk kifogyhatatlanul az idő csokijából.

Az idő itt a Földön véges. Erre emlékeztetnek a születésnapok, a ráncaink, az őszülő hajszálaink, a fájdalom a derekunkban. Fájdalmasan figyelmeztetnek a tragédiák, temetések.

Elfogy. Értékelnünk kell. Be kell osztanunk. Meg kell élnünk. Nem pazarolhatjuk semmittevésre, üres, értéktelen dolgokra. Nem tékozolhatjuk el helytelen, téves utakra.

„Ezért nagyon ügyeljetek arra, hogyan éltek! Ne legyetek ostobák, hanem okosak.
Aki okos, minden lehetőséget kihasznál, mert gonosz időkben élünk!" EFO Efézus 5,15–16

Nagyon sok harcom van azzal, hogy időm „zsengéjét” Istennek adjam. Azt az időt, amikor nem zavar senki, amikor még nem alszom el, ha nyugalmi helyzetbe kerülök és elmélkedni, imádkozni próbálok, azt az időt, ami nem feltétlenül a nap elején van mindenkinek, hanem a legideálisabb idő arra, hogy Isten elé jöjjek. És ez bánt. A szívem kész rá, de olyan könnyen elterelik sürgős vagy érdekes dolgok a figyelmem. Ha az időmből ilyen nehezen tudok következetesen adni az Úrnak, ennyire nehéz megfegyelmezni magam, akkor hogyan tudok odaadni „nagyobb” dolgokat? A családom, a terveim, az anyagi biztonságom, a döntéseim…

Nem tűnik olyan nagy ügynek egy-egy szelet idő, de minden azon múlik, hogyan sáfárkodok vele.

Felnőtt fejjel tanultam meg vezetni. Nagyon sok akadályt kellett leküzdenem, különösen a jogosítvány megszerzése után, hogy belejöjjek, és bátran, könnyedén menjen. Még mindig nagyon sokszor kell figyelmeztetnem magam, hogy ne vonja el a figyelmem a város forgalmában semmi jelentéktelen dolog. Nem könnyű ez, mert a gyermekeim az élet égető kérdéseit általában az autóban szeretnének megvitatni. És valahogy nagy a kísértés, hogy megfigyeljem az érdekes járókelőket, az üzletek kiírásait. Ilyenkor tudatosítanom kell magamban, hogy célba szeretnék érni, lehetőleg anélkül, hogy elgázolnék egy gyalogost vagy neki koccannék egy másik autónak. Ehhez pedig szükséges, hogy pillanatnyilag figyelmen kívül hagyjak dolgokat. Céltudatosan, összpontosítva kell haladnom előre.

Célba szeretnék érni.  Ehhez az kell, hogy megértsem, mit kell kezdenem az időmmel, mi a prioritás, amit szem előtt tartva figyelmen kívül kell hagyjak dolgokat. Ugyanúgy, mint vezetés közben.

"…és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket." Efezus 5:11
"…ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata." Efézus 5:17

Nem én

Az év utolsó napjain gyakran azon kapom magam, hogy újra meg újra számadást készítek erről az évről, mindenféle tudatosság nélkül. Eltűnődök rajta mi minden történt kívül-belül, s főleg belül.
Rettenetesen feledékeny vagyok, ezért az Istennel átélt dolgaimról, ha csak vázlatosan is, és nem olyan rendszeresen, ahogy szeretném, de feljegyzéseket készítek. Sokszor este félálomban firkálok valamit a füzetembe, mert tudom, hogy másnap már nem tudnám mi volt olyan nagyon fontos. Néhol ronda, rendetlen és alig olvasható emiatt, de mégis öröm vissza-visszalapozni, mert Isten jelenlétét és hűségét dokumentálják. Amikor egy nehezebb időszakban olyan sötéten látom a dolgokat ezek a firkák felfrissítik az emlékeimet Arról, aki újra át tud vezetni a viharon. Most ülök és lapozgatok. Kisgyerekes édesanyaként hihetetlenül gyorsan eltelik, de a lapokat elnézve annyi minden történik egy év alatt.

A „Nem én, hanem Krisztus” kijelentést többször is leírtam ebben az évben.

Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Galata 2:20

Tulajdonképpen keresztyén életem egyik visszatérő refrénje ez a „nem én”. Azért mert állandóan megpróbáltam mellőzni a mondatnak ezt az első kényelmetlen részét.
Vágytam Krisztust, az Ő erejét, az örömöt benne, a Szentlelket, meglátni, ahogy munkálkodik bennem. Mit tud elvégezni általam a családban, a gyülekezetben? Tudtam, hogy ez életem célja, értelme, de nem működött a dolog. Mint egy kiskutya a hentesüzlet kirakata előtt az üvegről, úgy pattantam le én is újra meg újra a földre. Egészen addig, amíg kezdett derengeni, hogy mit jelent ez a „nem én”. Sok huppanás kellett hozzá, de az Úr soha nem adja fel, még a magamfajta lassú felfogásúakkal sem a formálást, nevelést.
Nem én. Nem rólam szól ez az egész. Amíg rólam szól, addig nem léphetek tovább. Nem elég az alázatoskodás, igazi alázat kell, mélységes belátása annak, hogy magamban én tényleg semmi, de semmi vagyok. Fájdalmas erről meggyőződni, de életem egyik leggyümölcsözőbb felismerése, hogy a magam kis ötleteivel, terveivel nem jutok messzire. Önző vagyok. A sikereim csak értéktelen bizsuk. Kudarcok, külső, belső szenvedés, nehézségek, kínlódások tanítgattak erre. Isten nem úgy működik, mint Aladdin csodalámpása. Nem rángathatjuk Őt és az Ő hatalmának erejét a csodaszép terveinkbe, a nagyszerű szolgálati ötleteinkbe. Ő munkálkodik, ott és úgy, ahogy azt csodálatosan eltervezi. Az a terve és a vágya, hogy a munkatársai, az eszközei legyünk, de amíg nem tagadjuk meg azt a makacs ÉN-t, amíg nem törnek össze az illúzióim magammal kapcsolatban, addig nem tud igazán használni.
Hogyan is tehetné? Hangya perspektívánkkal olyan keveset látunk az egészből.

Amennyivel az ég magasabb a földnél,
 annyival magasabbak útjaim útjaitoknál,
 és gondolataim gondolataitoknál. Ézsaiás 55:9

Jó dolgokat akartam tenni, Istennek tetsző dolgokat, de a magam módján, a magam elképzelései és meglátásai alapján. Kijózanító volt meglátni, hogy Isten nem feltétlenül azokat használja, akik nagyszerű képességekkel és ajándékokkal rendelkeznek. Ő mást keres elsősorban. Olyan embereket, akik azt mondják, hogy:

„Történjen velem a te beszédet szerint.”

„Megyek bárhová küldesz!”

„Nem értem miért kéred Uram ezt most, de bízom benned, sokkal jobban, mint magamban.”
Isten a legmélyebb kudarcaimban tanít a „NEM ÉN”-re. Ezekről a kisebb nagyobb leckékről bőven van feljegyzés ebben az évben is. Sajnos még mindig kellenek az emlékeztetők: a gyengeségeim, a határaim, amelyekbe újra meg újra beleütközök, a kisebb nagyobb problémák, a küzdelmek és minden más, ami pillanatnyilag elkeserít és összetöri a szívem.
De már nem tekintek rájuk olyan elkeseredetten, mint régebb. Látom bennük Isten kegyelmét. Lehet, még nem tudok velük dicsekedni (mint Pál), de visszatekintve annyiszor látom, hogy ezek segítettek jó irányban maradni, ezek tartottak a térdeimen, ezeken keresztül áradt ki Isten kegyelme és ereje az életemben.

Elég az a kegyelem, amit kaptál, mert erőm a te erőtlenséged által éri el a célját.” Ezért boldogan dicsekszem gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjon bennem… mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős. 2Kor 12: 9,10

És jó volt látni év végi számadásaim során „Krisztust”. Kegyelemből. Érdekes módon legtöbbször akkor tapasztaltam meg az Ő erejét, segítségét, munkáját amikor tudatában voltam a gyengeségeimnek, a hiányosságaimnak.
Hogy értsétek, mesélek egyet: Szeretek beszélni, úgy gondolom, egészen jól elő tudok adni dolgokat, kaptam már retorikai különdíjat is egyszer egy országos versenyen. De amikor Isten valamit rám bíz, hogy mondjam, sokkal gyakoribb, hogy elhagy az ékesszólás művészete, mint az hogy ezekkel a képességekkel lopom magam az emberek lelkébe. Furcsa dolgok történnek, dadogok, fuldokló köhögés ér utol, elveszítem a fonalat… de belül hatalmas öröm van bennem, mert tudom, hogy Istennek soha nem lesz akadály az én dadogásom. És hálás is vagyok, mert Isten olyan jól ismer, tudja, hogy így nem szállok el magamtól.
S nagyon szeretem az Úrban azt, hogy előbb-utóbb megerősít abban, hogy ott volt mögöttem. Hatalmasan és dicsőségesen ott volt az elhaló, nehézkes szavaimban, ott volt a remegő lépteimben, ott volt a félszeg ölelésemben, s célt ért a bátortalan mosolyommal.
Nem én, hanem Krisztus!

Nem tudok újat mondani

“Kívánjátok az Urat és az Ő erejét, keressétek az Ő orcáját szüntelen.” Zsolt 105,4

Mint a legtöbb gyerek, az enyéim sem ugranak be este örömmel az ágyba. A kicsi húzná az időt, hiszen ilyenkor a legjobb még előhúzni valahonnan egy-egy játékszert és elmélyülten játszadozni vele. A nagy pedig bosszankodik az esti feladatsor miatt, mint a zuhanyzás, fogmosás, szétszórt dolgok elrakása, reggeli dogok kikészítése. De egy dolgot mindketten nagyon szeretnek. Összebújni velünk.

Elcsitul minden, és ahogy a félhomályban kötetlenül elbeszélgetünk, szeretgetjük egymást, mondókázunk, mesélünk, imádkozunk velük, minden a helyére kerül a kis fejekben, kisimul a lelkük, látványosan megnyugszanak.

Néha szinte szóról szóra ugyanúgy történik minden, ugyanazokat a kis együgyű mondókákat mondjuk el, ugyanaz a kis butuska párbeszéd folyik köztünk, s minden erőnkkel próbáljuk még mindig érdekfeszítően olvasni a rongyosra lapozott meséskönyvet. Mégis számukra megunhatatlan és pótolhatatlan ez az együttlét. A csak rájuk figyelő, szeretetteljes jelenlétünk megnyugtatja, feltölti őket.  Szükségük van erre az időre.

466d6541a5298362f1e96f9d680cbd15

Egy imaközösség során hallottam valakitől ezt az őszinte kijelentést, hogy: “Nem tudok semmi újat mondani”! És eszembe jutottak a gyermekeim. Az összebújások a fotelben. Milyen nagy öröm egy-egy ölelés, egy kis közös móka, akkor is, ha századjára csináljuk. A kapcsolattól van értéke. S idővel kezdetleges kis beszélgetéseink egész érett eszmecserékké formálódnak. Remélem. Remélem, hogy akkor is majd igénylik a jelenlétünket és figyelmünket.

Isten jelenlétében lenni számomra valami ilyesmi. Szeretnénk néha tökéletesen járulni a színe elé s nagy dolgokat mondani, szépen fogalmazni, nem ismételgetni magamat. De valójában arra van szükségem, amire a gyermekeimnek: vigasztalásra, erőre, mennyei identitásom megerősítésére. Felmászni az ölébe, s tekintetemet Rá emelni. Megnyugodni az Ő jelenlétében, elcsendesedni, békességet kapni. Elengedni a külső mázat, hiszen Ő a szívemet nézi. Azzal, hogy újra meg újra ugyanazzal a kéréssel, panasszal, problémával megyek függőségem, ráutaltságom fejezem ki.

Engem Istent dicsérő zsoltárok, a természetben való magányos séta, és lelkemet Istenhez emelő énekek segítenek megtapasztalni az Úrral való közösséget. Isten jelenlétében valahogy az idő is lelassul, kitágul, belekóstolunk az örökkévalóság békességébe, s erőt kapunk, ami elég lesz, bármivel kell szembenéznünk.

Néha próbálom elképzelni azt, amikor Mózest Isten a kőszikla hasadékába rejtette, hogy megmutassa Önmagát neki, úgy, mint senki másnak. Micsoda átélés lehetett. Nem csodálkozom, hogy ezek után, amikor Isten csak angyalokat akar a néppel küldeni határozottan kijelenti:

„Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!" 2. Móz 33:15

Valójában, csak erre az egyre van igazán, mélységesen szükségünk.

A bennünk lévő mélységes szomjúságot, csak Isten tudja betölteni, csak nála tud elcsendesedni a lelkünk.

Mózes sem maradhatott mindig a hegyen, mennie kellett, le a táborba a keménynyakú néphez. Gyermekeink sem ücsörögnek egész nap velünk a fotelben. Máriának is fel kellett állnia Jézus lábaitól. Minket is elhívnak a csendes kamrából a feladatok. De miközben jövünk, megyünk, végezzük a teendőinket, szolgálunk, újra meg újra ránézhetünk az Úrra, aki ott jár mellettünk. Ráhangolódhatunk, kereshetjük jelenlétét, erejét.

Ez egy aktív, kutató, tevékeny magatartás. Tudom, néha jelenlétét váratlanul tapasztaljuk meg, csak úgy. Átölel, megvigasztal, megérint, de többnyire nem ez a gyakori. A világ, az élet automatikusan nem hangol Isten jelenlétére. Tudatosan tanulnunk kell, dolgoznunk rajta. Megosztottam, hogy számomra mi segít, de nincs biztos recept, ami mindenkinek beválik, csak egy biztos: hogy ha valaki azt az Istent keresi, aki Jézus Krisztusban elérhetővé vált számunkra, meg fogja találni!

Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám! Jeremiás 29:13