Napi 15 perc?

„Sok keresztény családban felnövő fiatal érzi úgy, hogy az egész kereszténység sokkal unalmasabb, mint a világ. Unalmas a bibliaolvasás, nem lehet érteni belőle semmit, a plafonnak imádkozni nincs értelme, a dicséretek és az istentiszteletek pedig olyan egysíkúak. Miért gondolja ezt sok fiatal? Valóban így van?”

Kedves olvasóm! A június 26-i, Budapesti Hit Rádióban elhangzott sorokat olvashattad. Én nem ilyen háttérből származom, de ennek ellenére időnként, mintha olyan nehéz lenne elő venni a Bibliát. Mivel, már többször olvastam, többnyire tudom a történetek végkifejlettét, és ilyenkor hajlamos vagyok arra, hogy felszínesen olvassam a kijelölt részeket. Máskor pedig, egy adott résznél refrénszerűen ugyanaz az üzenet jut eszembe, hiába erőlködöm.

„Kedves Ürömvölgyi öcsém!

Azoknak az embereknek, akik közt védenced forgolódik, az a tulajdonképpeni bajuk, hogy „csak” keresztények.

(Részlet C. S. Lewis Csűrcsavar levelei c. könyvéből)”

Csak emberek vagyunk, akik néha, csak keresztények, mert a saját természetünkkel szembeni viaskodásunk gyakran felemészti azt az energiát, amivel örvendezhetnénk az életünk kincseinek.

Az, hogy kik is vagyunk igazán, legjobban a csendességeinkben tükröződik. Mindig új üzenetet szeretnénk? Valamit, ami megmozgatja a földet? Azt hiszem, nem az a lényeg, hogy egy könyvet olvassunk, hanem az, hogy egy kapcsolatot ápoljunk, vagy teremtsünk. De, mit mond Isten?

„Aki ismeri az én parancsaimat és megtartja azokat, az szeret engem.” János 14:21

Különös erőlködés nélkül is, a kapcsolat ismeretet szül. De, a hétköznapjaink tele vannak futó kapcsolatokkal, hiszen a sok elvárás, a családi élet, vagy természeti adottság miatt, többnyire felhígulnak a barátságaink. Miért? Mert nincs időnk leülni, beszélgetni… Minden kapcsolatápolás lényege az, hogy időt szánunk az érintett személyre. Így van ez Istennel is, egy kis különbséggel: Neki mindig van ideje Rád! Neked napi hány perced van Rá?

Szokták mondani, hogy: valamit-valamiért. Ha azt szeretnéd, hogy jó kapcsolatod legyen Istennel, akkor szánj időt rá. Ha sok a tennivalód, ne a csendességeiden spórolj.

„Tudom a te dolgaidat, és szeretetedet, szolgálatodat, és hitedet és tűrésedet, és hogy …” Részlet a Jelenések könyvéből 2:19

Ezeket a sorokat Isten a gyülekezeteknek címezte, de az, hogy „tudom a te dolgaidat” igaz rád is és rám is.

Néhány szó a Bibliaolvasás csapdáiról:

  1. Prekoncepció: minden felekezetnek, irányzatnak, de gyakran nekünk is meg vannak a hangsúlyaink. Jártál már úgy, hogy két mondat után tudtad, hogy ennek a történetnek mi a mondanivalója?
  2. Kiragadni valamit: szeretnél választ kapni egy kérdésre? pillanatok alatt meglátod azt a mondatot, amit szeretnél hallani…
  3. Amikor a Személyt nem látom, csak a történéseket: intellektuális megközelítésben szoktál olvasni mindent? A Biblia valóban érdekes-összetett könyv, de minden sorában ott van az, Aki a legjobban szeret téged. Kár lenne ezt nem meglátni.
  4. A nap végén, fáradtan menni be a belső szobába: fizikai körülmények, saját állapotunk elengedhetetlenül fontos.
  5. Kattogás: amikor nem tudod lecsendesíteni az elmédet. Pl: közben mosol, és fél füllel hallgatod, ahogy a gép centrifugál, majd azon kezdesz gondolkodni, hogy mennyi van még hátra a mosásból….

Nem szándékozom az összest felsorolni, de szeretném kiemelni, hogy ezek csak akadályok, nem legyőzhetetlenek.

„… a faott maradahová dől.” Részlet a Prédikátor könyvéből 11:3

Ne feledd, változásokat csak a földi életben lehet elérni. Ne engedd, hogy a saját célkitűzéseid fontosabbak legyenek, mint az Istennel való kapcsolatod ápolása.

 

Lombos Andrea

Reggel a tónál

„amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret.“ János evangéliuma 21:9

Hogy milyen érzés lehetett megtagadni a mindenkinél jobban szeretett Mestert, majd keserves sírásra fakadni, mikor megszólalt hajnalban a főpap udvarán a kakas, nem tudom. S azt sem, milyen lehetett egész éjszakán át mindhiába halászni, majd reggel csalódottan és fáradtan hajózni a part felé. Nem tudom, milyen lehetett rájönni arra: nem vagyok jó tanítványnak, és nem vagyok jó halásznak sem már.

Ilyen egetrengető dolgok velem mostanában nem történnek, magasság nem szédít, mélység nem rémít. Én csak úgy vagyok. Teszem a dolgom, reggel felkelek, majd megyek-megyek, ameddig csak tudok és kell. De közben hiányzom saját magamnak. Hiányzik szemeimből a csillogás, szívemből a tűz, hosszasan csiszolgatott szép mondataim, s a mindennapok öröme, ami annyira jellemző rám amúgy. Megfáradnak a legkülönbek is, hát még én. Bánt, hogy üres vagyok. Bánt, hogy úgy érzem, nem tudok adni semmit a világnak.

Ha már adni nem tudok, abból élek, amit kapok. Megszoktam, hogy hajnalok hajnalán keljek, mindenkinél jóval korábban, s hogy még mielőtt elindulna a nap, az evangéliumokat olvassam. Nem csak kenyérrel él az ember, és én tudom, hogy valamilyen nem egészen érthető módon, de ezekből a hajnali olvasásokból élek, és színtiszta kegyelemből.

Néha visszaolvasom a naplómat, s egy majdnem egy évvel ezelőtt írt versből úgy látom, átéltem már majdnem ugyanezt, majdnem ugyanígy. Ezért nem félek, és nem is bántom magam, hogy miért nem tudok most túláradóbb lenni. Inkább egyszerűen csak odaülök minden reggel így, ahogy vagyok a tó partjára, ahol mindig éppen készülőben a parázson sült kenyér s hozzá a hal. Az én kezem üres, de Isten keze mindig tele van, s az Ő reggelizőasztalánál mindenkinek jut hely.

„megállsz konyhám ajtajában míg odakint felkel a Nap
nagyot nézek: itt vagy, nekidőlve lazán a félfának
meg sem fésülködtem még ma, a kávét főzöm éppen
előveszek két kis csészét, egyet neked, egyet nekem

szelsz két karéj kenyeret, illatoznak a pirítóban
feltalálod magad, látom, a huszonegyedik században
szótlanul mosolygok rád, könnyeim befelé folynak
üljünk le megpihenni partján e feneketlen tónak

“gyere, egyél”- ülsz asztalhoz, viszem a csészéket, kávét
míg keverem a kockacukrot, felolvasod a reggeli igét
nem kérdem, ki vagy. tudom. eljöttél s ez meglepett.
mielőtt munkába indulok, hálát adsz még, és megtöröd a kenyeret“

(2016. augusztus 18.)

Prodán Márta

Jefte – Bírák 11-12.

 

Mi az első, ha nem az egyetlen dolog, ami eszedbe jut Jeftéről? Lefogadom, hogy 10-ből 9 embernek az, hogy feláldozta a saját lányát. De lehet, hogy ennél többről szól a történet?

Jefte Izrael egyik bírája volt, még mielőtt királyok lettek volna. Harc előtt fogadalmat tett, hogy ha nyer, bármi jön ki elé elsőnek házából, azt feláldozza Istennek. A lánya volt az első, aki kijött – az egyetlen gyermeke. Ez elég erős érzéseket válthat ki belőlünk, melyek nem túl pozitívak Jeftére nézve. A rutinos Ószövetség olvasó reakciója az lehet, hogy menjünk gyorsan tovább, ezzel most nem akarok mit kezdeni, vagy olvassunk inkább valamit az Újszövetségből…

Elmondom, mire nem emlékszünk Jefte történetéből, pedig benne van:

  • – Egy prostituált szülte apjának, Gileádnak. A házasságból, törvényesen született öccsei elég csúnyán elűzték.
  • – Amikor jöttek az ammóniak, hogy megtámadják Izraelt, hirtelen senki sem akart kiállni ellenük, inkább visszahívták Jeftét, aki vissza is jött.
  • – Ahhoz képest, hogy egy prostituált fia, és addig csak “gyülevészeket” irányított, hihetetlen jól tárgyal az ammóniak királyával, lényegretörő, pontos történelmi áttekintést ad, és fantasztikus végkövetkeztetést von le: “Azért, ha az Úr, Izrael Istene, maga űzte ki az emóriakat népe, Izrael elől, te akarod azt birtokba venni?” Én ezen a ponton meggondoltam volna magam az ammóniak királyának helyében, de ő vesztére, másképp döntött. Az ahogy Jefte saját magára és a harcra tekint, nekem egyértelműen Dávid hozzáállásával azonos. 1 Sám 17.47-ben Dávid ezzen megy Góliát ellen: “Az Úr kezében van a háború.” (Angolul még kifejezőbb: “The battle belongs to the Lord.”) Dávid és Jefte pontosan tudta, mi az ő szerepe, és mi Istené. Úgy vezettek csatákat, nyertek háborút, többszörös túlerővel szemben, hogy az életüket kockára tették Isten népéért, mindent odaadtak, amilyük volt, és közben vallották, hogy a harc Istené. Ő dönti el. Az Ő kezében van. Jefte ezt úgy is mondja, hogy “az Úr a bíró.” (Bírák 11.27)
  • – Az Úr lelke szállt Jeftére. El tudjátok képzelni, milyen az, amikor egy erős vitézre rászáll az Úr lelke, és háta mögött az izraeli sereggel, porrá zúzza az ellenséget? Az biztos, hogy hangos! 🙂 Nagyon érdekes, hogy Jefte rögtön azután teszi a fogadalmát, amikor rászállt az Úr lelke… Nekem megint Dávid jutott eszembe, akinek a katonái hoznak vizet az ellenség táborából, és ő azt kiönti Isten színe előtt. (2 Sám 23.16) Túl drága volt ahhoz, hogy megigya. Amiért ekkora árat fizettek, azt Isten színe előtt kell kiönteni. Én ugyanezt a hozzáállást érzem Jeftében, annak ellenére, hogy utólag valószínűleg nem ezt a fogadalmat tette volna.
  • – Jefte borzasztóan érezte magát, hogy fel kell áldoznia lányát, de tudta, hogy nem vonhatja vissza Istennek tett fogadalmát. Pedig ő nem olvasta a Prédikátor 5.3-at: Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik neki kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál!
  • – A lánya így reagál a hírre: “Apám, ha szavadat adtad az Úrnak, tedd velem azt, amit kimondtál!” (Bírák 11.36) Azta! Nem tudjuk, hogy Izsák is így reagált volna-e, ha Ábrahám elmondja neki, hogy ő az áldozati bárány, mindenesetre, Ábrahám nem ment bele ebbe a beszélgetésbe. Nekem a lánynak ez a válasza két dologról beszél: hogy mennyire tisztelte az apját, és mennyire tisztelte Istent. Jefte, az első látszat ellenére, elég jó apa lehetett.

De nem is az számít igazán, hogy mi mindent tudunk még meg Jeftéről, ha elolvassuk a történetét. Az számít, hogy Isten hogy néz rá. Szeretnél úgy nézni Jeftére, ahogy Isten? Akkor olvasd el a Zsidók 11-et, ami a hithősökről szól. Először beszél az író a “nagyokról”, Nóé, Ábrahám, Mózes. A 32. verstől pedig ezt mondja: “Mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg.” Érdekes, nem találunk az Újszövetségben olyan részt, hogy “hadd soroljam fel azokat, akik ostoba fogadalmakat tettek: Jefte, stb”, vagy “itt egy lista azokról, akik megölték a gyerekeiket: Jefte, stb” De olyan lista van, hogy hithősök, és Jefte rajta van!

Mondok mást. Mi az első történet, ami eszedbe jut Gedeonról? Megkérdőjelezte Isten ígéretét, több jelet is kért. Bárákról? Azt kérte Debórától, hogy menjen vele a harcba, emiatt nem ő győzhette le az ellenséges királyt, hanem egy nő. Sámsonról? A szerelem elvette az eszét, és elárulta ereje titkát. Dávidról? Csak nem Betsabé?! Honnan jön ez a szelektív memória? Mert nem Istentől jön! Ezek az emberek Isten szemében hithősök! Igen, elkövettek bűnöket. Mint mindenki. De Isten a hit hőseinek látja őket! Figyeld, Isten saját szavaival, hogy utal Dávidra az 1. Kir 14.8-ban: “Te azonban nem voltál olyan, mint az én szolgám, Dávid, aki megtartotta parancsolataimat, teljes szívből követett engem, és csak azt tette, amit helyesnek látok.” Isten így emlékszik Dávidra! Neki nem Betsabé ugrik be, hanem az, hogy “teljes szívből követett engem”. Mi lenne, ha az jutna eszünkbe egymásról, ami Istennek?

De mondok még valakit. Sára. Milyennek látod Sárát? Aki nevet? Aki hitetlenkedik? Aki a saját szolgáját küldi a férje ágyába? Isten nem ilyennek látja. 1. Péter 3. 3-tól: “Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt. Egykor a szent asszonyok is, akik Istenben reménykedtek, így díszítették magukat: engedelmeskedtek férjüknek, ahogyan Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, és urának nevezte őt. Az ő leányai lesztek, ha jót tesztek, és ha nem féltek semmiféle fenyegetéstől.” Sára lányai leszünk? Szeretnénk egyáltalán Sára lányai lenni? Csak akkor, ha úgy látjuk őt, ahogy Isten látja. Gyönyörűnek. Szelídnek. Engedelmesnek.

Mi lenne, ha úgy látnád a lelkészed, ahogy Isten. Nem úgy, mint aki este a sorozatra szokott elaludni. Hanem úgy, mint aki arra tette fel az életét, hogy pásztorolja a juhokat. És a  gyereked ifivezetőjével hogy állsz? Az jut eszedbe, hogy még nem házas, és felrakott a facebook-ra egy csókolózós képet? Vagy az, hogy inkább a te gyerekeddel foglalkozik péntek esténként, mint hogy a saját kedvtelését keresné. Fokozom a dolgot. Tegyük fel, hogy tudod valakiről, hogy abortusza volt. Már nem járunk messze Jeftétől, igaz, az abortusz nem éppen fogadalomtételhez kötődik. Mi van, ha Istennek, a testvéredről, akinek abortusza volt, nem ez jut eszébe, amikor ránéz? Hanem egy hithőst lát? Mi van, ha benned is egy hithőst lát? Nyilván a bűnt meg kell bánni, és szakítani vele. Ezután pedig lehet egymásra úgy nézni, ahogy Isten. Gyakorolhatunk a bibliai szereplőkön. Most mi jut eszedbe Gedeonról? És Bárákról?

Prédikátor könyve – 2 –

A fő megfigyelések után, mi a következtetés? A Prédikátor könyve ugyanolyan, mint sok más könyv a Bibliában. Nem lineáris, inkább olyan, mint mostanában a filmek, össze-vissza van fonva, hullámzik. Tehát nem az elején kell keresni a kérdést, a végén meg a választ. A Prédikátor mindebből, amit az imént leírtam azt a következtetést vonja le, hogy Isten szándékosan teremtette megismerhetetlenné a rendszert. Ez nagyon fontos! Azt hisszük, hogy ki tudjuk okoskodni, de nem tudjuk. Az ezirányú próbálkozásaink, mind Bábel tornya: akkor is elérjük Istent, és megbeszéljük vele, hogy mi hogy van! Sőt, hogy inkább hogyan legyen, mert így nem jó! És Isten azóta is ugyanazt csinálja. A próbálkozásainkat lerombolja, és készít belőle egy szép, egyenletes bla-bla-blát. 3000 éve kiválasztotta a Prédikátort, adott neki elképesztő gazdagságot, hatalmat, élvezeteket, látott konfliktusokat, szenvedést, mindent. Isten megáldotta a legnagyobb bölcsességgel, olyannal, ami neked és nekem nincs. És elmondatta vele, hogy mi, emberek, nem tudjuk a világot sem megérteni, sem megváltoztatni. Isten az, aki érti, aki fenntartja, és aki változtatja. Mi erre az egyetlen, épeszű reakció? Igen. Az istenfélelem. A Prédikátor ugyanerre jut. Újra és újra: istenfélelem.

Na de, most hogy ilyen könnyedén túljutottunk az élet igazán nagy kérdésein, mit kezdjünk ezzel a hétköznapokban? Van egy szívmelengető, jó hír! A Prédikátor nem mást tesz, mint lefekteti a mindfulness alapjait. Vagyis inkább, a mindfulness – ami épp a legtrendibb pszichológiai irányzat -, felfedezett valamit, ami mindig is benne volt a Bibliában. Tudatos jelenlét: figyelmünket azokra a külső és belső élményekre terelni, melyek a jelenben történnek. Vagyis nem a múltban lenni, nem a jövőben, hanem itt és most. Amikor a gyerekemre nézek, nem a mosásra gondolni. Amikor a főtt ételt eszem, nem a kávét várni. Élvezni azt, ami éppen van! Beleengedni magam egy beszélgetésbe, egy tájba, egy illatba, vagy akár egy konfliktusba. Nem megúszósan élni. És ezzel Isten teljesen telibe talált! Nekem ez a legnehezebb. A tudatomban élek, így elemzek, tervezek, értékelek, de semmiképp sem azzal töltöm az időmet, hogy annak örüljek, ami van. Inkább annak, ami lesz! Na, annak igen! Hogy rend lesz. Hogy jellemes gyerekem lesz. Hogy jó házasságom lesz. Hogy nagyobb házunk lesz. Hogy megyünk a Mennybe! De annak, ami van? Nekem ez időpocséklásnak tűnik. Ha annak örülök, ami van, akkor biztosan nem dolgozom elég keményen, márpedig egy hívő, megfeszülve dolgozik! Mondom én. Isten Igéje másképp közelíti meg.

  • “Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradtságos munkájából.”
  • “Többet ér az, amit lát a szem, mint ami után sóvárog a lélek.”
  • “A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, azt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik.”
  • “Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amit fáradtsággal végzel a nap alatt. Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahova menned kell.”
  • “Beláttam tehát, hogy nincs jobb, mint ha örül az ember a munkájának, mert ez jutott neki.”

Azt mondja a Prédikátor, hogy örülj a munkádnak önmagáért. Nem azért a jutalomért, amit kapsz érte, hanem magának a munkának örülj, amit végezhetsz. Ha valakinek jutalomra és büntetésre van beállva a műszere, akkor az én vagyok. Az eredményért teszek valamit, nem önmagáért.

Már értitek, miért éltem meg Isten csodálatos gondviselésének a Prédikátor könyvét! Olvasás után nem sokkal, a fiam kiöntött egy tál müzlit. Természetesen az volt az első gondolatom, hogy milyen jó lesz, ha feltöröltem, és már nincs a földön. Valamint, hogy milyen jó lesz, ha két évvel idősebb a fiam, és nem önt ki valamit, napi szinten. Áhá! Itt is vagyunk. Nos, akkor Prédikátor könyve: de jó, hogy most ezt feltörölhetem, hogy most nekem ez a munkám! És de jó, hogy a fiam pont 2,5 éves, nagyon élvezem ezt az életkort! Köszönöm, Istenem.

A Prédikátor könyve – 1

Isten, az irántam való gondoskodását, leginkább az Igén keresztül tudja kifejezni. Ez gondolom azért van, mert nő létemre, többnyire a tudatomban élek, nem az érzelmeimben. Nem várom a férjemtől, hogy kitalálja a vágyaimat, sőt, virágot sem várok tőle. Abból érzem, hogy szeret, ha a gondolataim iránt érdeklődik. Keresem az összefüggéseket. Amikor azon kapom magam, hogy magányos vagyok, és meggyőződésem, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, na akkor tudom, hogy éppen hol járok a ciklusomban… A klasszikus női dolgok mennek nekem nehezebben. Ha rajtam állna, nem lenne karácsony, mert bonyolítja az életet. Szerintem kitaláljátok, eddig hányszor sütöttem mézeskalácsot a gyerekeimmel. Igen, “majd jövőre”. Az otthon melege belőlem nem fakad, hanem belátom, hogy mindenkinek úgy jó, ha ezen munkálkodom.

Tehát, Isten hozzám az Igén keresztül jut el, leginkább. Amikor elolvasok a Bibliából egy könyvet, vagy levelet, és elvezet valami újra, továbblendít, megváltoztat, sírni tudok az örömtől! Micsoda személyes gondoskodás! A Menny Ura azzal tölti az idejét, hogy felém utat találjon, hogy rám hasson! Azt, hogy Ő változtatni akar, mindig különös gyengédségnek élem meg. Olyan, mint egy meleg takaró, amiben teljes biztonságban vagyok. Nem azért akar megváltoztatni, hogy hasznosabb szolgája legyek, hanem mert ennyire fontos vagyok neki.

Kíváncsi voltam, a Prédikátor könyvéből mi fog kikerekedni. Minden értelmetlen, haszontalan, és végül féljük az Istent… Nehéz hova tenni, de lássuk.

Elolvasva a könyvet azt láttam, hogy a Prédikátor arra határozta el magát, hogy megtalálja, minek van értelme. Erre volt mind ideje, mind lehetősége, hiszen Izrael királya volt, és ha ő ezzel akart foglalkozni, nos, akkor ezzel foglalkozott. Nem mellesleg, amikor bármit kérhetett az Úrtól, ő bölcsességet kért, így a világ legbölcsebb embere lett. Sőt, még az alap hívő beidegződésnek is ellenállt, mert ugye, egy jó hívő ott segít, ahol tud. Ehhez képest a Prédikátor, amikor bajt, szenvedést, igazságtalanságot látott, nem avatkozott közbe, hanem kivárta a végét, hogy meglássa, van-e valaminek értelme. Erre szokták mondani, hogy “kérem, ne csinálják utánam”. Nem is kell, mert ő világosan leírja, mire jutott, így mi lehetünk egyszerű hívők, és továbbra is segíthetjük az embert, ahol érjük.

Ezek a Prédikátor megfigyelései:

Minden értelmetlen, mert ismétlődik. Azt hiszed, te vagy az első, aki ezen keresztül megy? Dehogy! Minden volt már, és minden lesz újra. Értelmetlen.

Semmire nem fognak emlékezni. Értelmetlen.

Nagyobb tudásra vágysz? Megmondom, mi jár vele: nagyobb fájdalom. Értelmetlen.

Az élvezeteknek nincs értelme, nem vezetnek sehova. (Márpedig, ha valaki hitelesen tud nyilatkozni az élvezetek kipróbálásáról, az Salamon.) A teljesítménynek semmi értelme. Nincs értelme mindent kipróbálni, mindenre igent mondani. Nincs értelme felhalmozni. Sem élményt, sem tulajdont. Hidd el, kipróbálta, és nincs.

Az okos és a bolond ugyanúgy meghal.

És itt jön az a megfigyelés, ami számomra a legszívbemarkolóbb: az igazságszolgáltatás és a dicsőítés helye, korrupt. Áááááá, ez nagyon fáj! Ez az a kiábrándulás, amire mindannyian eljutunk, de annyira nem szeretnénk tudomásul venni, nem? Annyi rossz van a világon, DE van menedék, az igazságszolgáltatás helye és a dicsőítés helye. Ez az az ősbizalom, ami bennünk él, hogy azt érezhessük, nem olyan rideg ez a világ. Nos, rossz hír azoknak, akik szívesen dédelgetnék ezt a pislákoló fényt. “Nincs maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” Zsid 13.14, “Nekünk a Mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk” Fil 3.20 “A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá.” Róm 8.20 Ha elég sokáig nézzük az igazságszolgáltatás és a dicsőítés helyét itt a földön, akkor világos, hogy mindkettő korrupt. Egy hely van, ahol ezek nem szennyezettek, ahol van igazság és dicsőítés, pont az, ahol polgárjogunk van.

Menjünk tovább. Ember és állat egy sorsra jut, meghalnak.

Állandó a szenvedés és az elnyomás. Semmi értelme azt hinni, hogy ezen “rendszer-szinten” tudunk változtatni. A szegények szenvedése elkerülhetetlen. A földön ez állandó, pont. Ha szeretnétek vitatkozni ezzel, kérem, ne engem keressetek, hanem a Prédikátort, védje meg ő az álláspontját. Meg Jézust, aki szerint a szegények mindig velünk lesznek. Mindenesetre, mióta ezt úgy igazán közel engedtem magamhoz, nem érzek bűntudatot amiatt, hogy Szíriában gyerekek szenvednek. Talán, ez olyan nagyképű bűntudat volt, hogy én nekem kéne a szíriai gyerekeket megmenteni… Néha inkább a saját gyerekeim szorulnának megmentésre, tőlem.

Az ambíció és az aggodalmas munka értelmetlen. Kapcsolatok helyett a munkával foglalkozni, értelmetlen. Kemény munkával felemelkedni, értelmetlen – harmadnapra elfelejtenek.

A sok beszéd értelmetlen. Helyette az istenfélelemmel érdemes foglalkozni. (Tehát a kettő ellentéte egymásnak.)

Értelmetlen felhalmozni vagyont, aztán elveszteni egy rossz üzleten. Értelmetlen, ha valaki sokat kap Istentől, aztán valaki más élvezi azt. Értelmetlen, amikor a jók korán meghalnak, a gonoszak meg sokáig élnek. A férfiakat behálózó nők – értelmetlenek. Nincs értelme a gonosz embereknek szép temetést rendezni. A jók büntetést kapnak, a gonoszok jutalmat, mert amíg van hatalma az embereknek kárt tenni egymásban, addig meg is teszik.

Az éretlen ember kerül főhelyre, az érettre senki sem figyel. Ez átment? 3000 éve van benne a Szentírásban. És meglepődünk! Ez meg hogy a csudába történhetett? Éretlen ember a főhelyen? Jó reggelt! 3000 éve!

Ezek voltak a fő megfigyelések. És mi a következtetés? … Folyt. köv.

A belső kamra

Egy számomra ismeretlen nagyváros kicsi szállodájának még kisebb szobájában ülök és írok egy íróasztalnál, mi csupán egy estényi időre az enyém. Hálás vagyok az ideiglenes szállásért, a lámpa barátságos fényéért, a biztonságért, tiszta ágyneműért, meleg vízért.

Eszembe juttatják a gyönyörű, jól ismert szavakat:

"Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és az ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban…" Máté 6:6

Mint idegenben átmeneti otthonra találni, mint forgalmas város közepén templomba betérni, tomboló viharból egy békés, száraz kunyhóba, sötétségből a világosságba, szétszórtságból a rendbe, zajból a csendbe – olyan nekem az imádság.

A belső kamra idebent van. Hordozom magammal, bárhova megyek. Túl szép és fontos ahhoz, hogy csak úgy beszélni lehessen róla. Nem léphet be ide más, csak én. Ha kézzelfoghatóan létezne, talán ahhoz a helyhez hasonlítana leginkább, ahol ténylegesen is élek: magas domb tetején, egy csendes házban, lenne benne sok könyv, régi zongora, egy fehér macska, s délre néző, nagy ablakok, hogy beragyoghasson a napfény. Szeretem nézni reggelenként a völgyet elárasztó végtelen, békés ködtakarót, s a rajta átszűrődő utcalámpák fényét. Szeretek messze ellátni, szeretem, ha tág tere nyílik képzeletnek, valóságnak.

Kegyelemmel teljes hely ez itt, hova újból és újból betérek, hogy eszembe jusson, mire épül az identitásom, ki vagyok valójában. Ha odakint el is rontok valamit, összetörök vagy elfelejtek, bántok és bántanak, s némely ember szemének, szavainak tükrébe tekintve nehéz is elhinnem, hogy mindennek ellenére is szerethető vagyok és értékes – itt bent elnémul minden vád. Itt lehull minden álarc, szívből elhiszem: bűneimet megbocsátották, hibáimat elfelejtették, s oly nagy szeretettel szeretnek, amit én elképzelni sem tudok.

Egy-egy nehéz munkanap kezdetén, félelemmel elárasztó helyzet közepén, este vagy reggel, s éjjel is, ha elkerül az álom, jóban, rosszban, örömben, bánatban, s ha jót kívánok valakinek, vagy aggódom érte, esetleg haragszom rá – nyitva van akkor is, beléphetek bármikor.

Ott van minden egyes ember szíve legmélyén: belső kamra, biztos menedék. Szabad belépni, és szabad elkerülni. Szabad elfogadni, és szabad visszautasítani. Ajándék.

Még egy szelet csokoládé…

Onnan döbbenek néha rá az idő könyörtelen múlására, hogy arról mesélek a gyermekeimnek, hogy az én kisgyermekkoromban nagyon ritkán ettünk édességet. Olyan igazi bolti, csomagolt édességet.

Mekkora kincs volt egy picurka 25 grammos étcsoki, ami csak az enyém volt. Ha jól emlékszem még a csomagolása is esztétikus volt, aranyszínű bevonatos papír alul, az elején rénszarvassal: Mikulás. Szagolgattam, őrizgettem, beosztottam minden falatot. Nem emlékszem megmaradt, kidobott édességekre. De arra igen, hogy az édesanyám arról mesélt, hogy gyerekként neki egy szem keménycukorka is óriási ünnep volt.

Most már én mesélek. Mert a különbség talán még nagyobb.  Így Karácsony után (több mint egy hónappal) még mindig akad az édességes fiókban ajándék csoki, gumicukor, bonbon, szaloncukor. Kifogyhatatlannak tűnik a készlet. S ha elfogy, és el fog, (mert ha nem kell senkinek, elnyeli egy jó kis brownie vagy csokis muffin) akkor lesz majd könnyen másik. Nem kell ezen aggódni.

Sokszor így érzünk az idővel kapcsolatban. Olyan kifogyhatatlannak tűnik, mint gyermekeim számára a csoki, gumicukor. Nem kell beosztani, nem kell vigyázni rá, nem kell félteni. Volt, van, lesz.

Pedig az idő sokkal inkább olyan, mint az én kis 25 grammos táblácskám. Véges. El fog fogyni.

„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.” Efézus 5,15–16
„Ezért nagyon ügyeljetek arra, hogyan éltek! Ne legyetek ostobák, hanem okosak.
Aki okos, minden lehetőséget kihasznál, mert gonosz időkben élünk!" EFO Efézus 5,15–16

Azt hisszük, hogy újabb és újabb percek, hónapok, évek után nyúlhatunk kifogyhatatlanul az idő csokijából.

Az idő itt a Földön véges. Erre emlékeztetnek a születésnapok, a ráncaink, az őszülő hajszálaink, a fájdalom a derekunkban. Fájdalmasan figyelmeztetnek a tragédiák, temetések.

Elfogy. Értékelnünk kell. Be kell osztanunk. Meg kell élnünk. Nem pazarolhatjuk semmittevésre, üres, értéktelen dolgokra. Nem tékozolhatjuk el helytelen, téves utakra.

„Ezért nagyon ügyeljetek arra, hogyan éltek! Ne legyetek ostobák, hanem okosak.
Aki okos, minden lehetőséget kihasznál, mert gonosz időkben élünk!" EFO Efézus 5,15–16

Nagyon sok harcom van azzal, hogy időm „zsengéjét” Istennek adjam. Azt az időt, amikor nem zavar senki, amikor még nem alszom el, ha nyugalmi helyzetbe kerülök és elmélkedni, imádkozni próbálok, azt az időt, ami nem feltétlenül a nap elején van mindenkinek, hanem a legideálisabb idő arra, hogy Isten elé jöjjek. És ez bánt. A szívem kész rá, de olyan könnyen elterelik sürgős vagy érdekes dolgok a figyelmem. Ha az időmből ilyen nehezen tudok következetesen adni az Úrnak, ennyire nehéz megfegyelmezni magam, akkor hogyan tudok odaadni „nagyobb” dolgokat? A családom, a terveim, az anyagi biztonságom, a döntéseim…

Nem tűnik olyan nagy ügynek egy-egy szelet idő, de minden azon múlik, hogyan sáfárkodok vele.

Felnőtt fejjel tanultam meg vezetni. Nagyon sok akadályt kellett leküzdenem, különösen a jogosítvány megszerzése után, hogy belejöjjek, és bátran, könnyedén menjen. Még mindig nagyon sokszor kell figyelmeztetnem magam, hogy ne vonja el a figyelmem a város forgalmában semmi jelentéktelen dolog. Nem könnyű ez, mert a gyermekeim az élet égető kérdéseit általában az autóban szeretnének megvitatni. És valahogy nagy a kísértés, hogy megfigyeljem az érdekes járókelőket, az üzletek kiírásait. Ilyenkor tudatosítanom kell magamban, hogy célba szeretnék érni, lehetőleg anélkül, hogy elgázolnék egy gyalogost vagy neki koccannék egy másik autónak. Ehhez pedig szükséges, hogy pillanatnyilag figyelmen kívül hagyjak dolgokat. Céltudatosan, összpontosítva kell haladnom előre.

Célba szeretnék érni.  Ehhez az kell, hogy megértsem, mit kell kezdenem az időmmel, mi a prioritás, amit szem előtt tartva figyelmen kívül kell hagyjak dolgokat. Ugyanúgy, mint vezetés közben.

"…és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket." Efezus 5:11
"…ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata." Efézus 5:17

Megadom magam a csendnek és a hálának

Minden ősszel hálaadó ünnepet tart a legtöbb közösség, megköszönni, megszámlálni az áldást, a gondviselést, emlékezni, tanulni a hálás és a hálaadó életet.

Nemsokára nálunk is hálaadó alkalom lesz és jó lenne nemcsak felületesen átsiklani rajta.

Az elégedettség és a hála egyre nagyobb kihívás. Egyre inkább látom, hogy naponta fel kell készülnöm erre, mert ha nem, akkor igen fertőző tud lenni mindaz, ami úgy egyébként az óemberből előjön. Aztán, ha ennek következményeként valami összeomlani készül, hirtelen sok minden átértékelődik. Előkerülnek olyan „apróságoknak” vagy természetesnek vélt elemek, amelyekért hirtelen nagyon hálásak lennénk, ha már valaminek folytán kérdőjel lebeg felettük.

14717258_1771334969757925_1689864170671778045_n

Meglátni az áldást és hálásabbnak lenni mindezekért, mint amennyire elégtelenségek, hiányosságok vagy panaszok szorongatnák a szívem.  Ezt néha már csak úgy lehet, ha az Úr megdorgál, hogy felébredjek. Jól tudja, mennyire befolyásolható a látószögem. Jól látja, mennyire könnyebb megkeresni a hibát a másikban, mint hálás lenni azért, hogy van. De ebben is Krisztus ad példát nekem, hiszen, ha a Vele való kapcsolatban magamra nézek, sok mindennel híjával találtatom. Ő meg ahelyett, hogy lebecsülne, inkább tanít és továbbvezet. Ahelyett, hogy hátat fordítana, hűséget fogad és hűséget bizonyít. Tanulok Tőle.

Összetörök és velem együtt összetörik minden jogosnak vélt panasz, minden igazságtalanságnak megélt hiányérzet, minden hamis szemfényvesztés vagy álmodozás, ami csalódásokba visz. Az összetört darabok közül pedig elcsendesedve, de alázattal hoz elő az Úr. Megtanulom ismét, hogy attól nem lesz jobb valami, ha folyton rossznak látom. Megértem ismét, hogy nincs áldás, ha az énem előtt úgy hajlongok, mint egy bálványnak és felháborít, ha más nem igazán tud ráhangolódni erre a hajlongásra; amikor fontosabb és sürgősebb az én akaratom vagy kívánságom, az én panaszom és az én hiányom az Úrénál.

Uram, Te mit hiányolsz bennem? Neked milyen panasz szorongatja velem kapcsolatosan a szíved, ha az életemre nézel? Míg a szívem ezt kutatja, a kritikus fókuszt levehetem másról. S míg belenézek az Úr türelmesen formáló hűségébe, megadom magam a csendnek és a hálának. Méltatlanul.

„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent?” Róma 8:32

Arra van időm, amire szakítok időt?

Mihez hasonló az élet? Talán egy rendkívül kiszámíthatatlan autópályához. Gyorsan végig szaladunk rajta, sokszor még mi magunk is taposnánk a gázpedált, hogy hamarabb oda érjünk egy-egy állomásra. Máskor váratlan kanyarok tárulnak a szemünk elé, és így abszurd helyzetekben találjuk magunkat. Miközben vágtatunk egyik állomásról a másikra, úgy tűnik, hogy mindenre van időnk.

time

Arra van időm, amire szakítok időt” – hallottad már ezt a bölcsességet? Nekem sokszor eszembe jut ez a mondás. Első hallásra talán igaznak tűnik, de a gyakorlatban nem mindig így van ez.

Ezek szerint elroboghatnak mellettünk értékek úgy, hogy nem tehetünk róla?

A mai túl modernizált világban Csitáry-Hock Tamás szavai újra értelmet kapnak: A levél nem elég… a telefon sem. Csak a találkozás. Mert kell a közelség, az érintés, a mosoly, kellenek a szemek. Kellenek ezek a pillanatok, a találkozások. Hogy a lélekben megrajzolt képet a valóságban tudjuk kiszínezni, hogy az álomba beköltözzön a valóság, hogy az ünnepnapok mellett meglássuk a hétköznapokat is. A Másikat.

Most mennem kell, de az alkalom után találkozunk” – ismerős ez a mondat? Mindketten tudjátok, hogy az alkalom végén elsodródtok, valójában nem fogtok igazán találkozni, pedig annyira szeretnétek végre egy igazit beszélgetni.

Esetleg már hónapok óta várjátok a találkozást, és amikor megadatna, vendégeid toppannak be. És még sok ilyen helyzetet, mondatot írhatnék, Nektek is biztos ismerős. Pedig mennyire értékes a Másikkal töltött közös idő, a meghallgatás, az együtt nevetés, közös imádkozás. Ezt nem pótolja az internet, vagy egyéb technikai vívmány. Az emberi lélek a közelségre vágyik! Tudja ezt a gonosz is, ezért szórja szét a figyelmünket, terhel le minden feladattal, hogy a sürgős dolgoktól ne lássuk a fontosakat.

Így van ez Istennel is? Mert, ahogy emberi közelségre vágyunk, Isteni közelségre is szükségünk van. Sokáig annyira természetes volt, hogy a szeretteimmel imádkozhatok, beszélgethetek, most viszont két percnek is örvendek. Miért? Egyszerűen ez egy élethelyzet.

De hasonlóan járhatunk szellemi síkon is!

Természetes, hogy naponta beszélgethetsz Istennel?

Érték maradt? Esetleg itt is szétszóródik a figyelmed? Mindig akkor szólal meg a mobiltelefonod, amikor imádkozni akarsz? Vagy csendesség közben jelez a mosógép, hogy lejárt a mosás? Azonnal érzel egy belső nyomást, hogy felvedd a telefont, kivedd a tiszta ruhát és teregess.

Nem véletlen ez, a Biblia még figyelmeztet is erre:

Mert a mi harcunk nem test és vér ellen folyik, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. Éppen ezért vegyétek fel az Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.” (Ef 6,12-13)

Bárcsak újra és újra értékké tudna válni az, ami többnyire természetes!

Bárcsak hűségesen vállalnánk családtagjaink előtt is, hogy naponta, örömmel olvassuk az Igét. Hiszen a Bibliából tudhatom meg, hogy mi a terve velem. Bár csak vállalnánk mások előtt, hogy imádkozó emberek vagyunk, és vállalnánk önmagunk előtt, hogy ügyetlenül imádkozunk. Sehol nem mondja az ige, hogy szépen, vagy ügyesen imádkozzatok. Azt mondja, hogy a Lélek által imádkozzunk, őszintén, egyszerűen. Álljunk résen, és vigyázzunk, hogy drága kincsként őrizzük a szívünkben az Istennel való találkozás lehetőségét.

Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90,12)

Csendben, a “senki szigetén”

ahitat 17Ismét a 119. zsoltárból hozom az igét, ami megérintett és foglalkoztatott az elmúlt héten.

Ébren vagyok virradatkor, és fohászkodom, igédben reménykedem.Zsolt 119,147

Sátorozni voltunk a kis családommal. Három évvel ezelőtt belevágtunk, és azóta kihagyhatatlan nyári program. 7-8 nap a hegyekben, távol a civilizációtól, mobiljel nélkül. Csak Isten és mi. Szülők és gyerekek a „senki szigetén”. Gyönyörű táj, friss levegő, hideg forrásvíz, esti tábortűz. Csend. Idő és alkalom a lelki és szellemi felfrissülésre. Kevés emberrel találkozunk, azok is inkább juh- vagy tehénpásztorok, vagy a közeli tanyák gazdái. Tőlük tejet és sajtot szoktunk vásárolni, és egy keveset beszélgetünk is velük. Idén is vittünk magunkkal kis keresztyén füzeteket, és szétosztogattuk. Nagyjából ennyi az, amit másokra fordítunk ebből az időből. A prioritás az Istenben való megnyugvás és a kis családunk kapcsolatainak ápolása. Nagyon szeretjük!

Ugye, mondanom sem kell, hogy sátorban, az erdő mellett nem ugyanolyan az alvás, mint otthon, főleg az első napok „hullafáradtsága” után. Amikor már kitisztul az ember agya, és egyre kevesebb a befogadni való megterhelő információ, és az erdő neszei felébresztenek. Többször ébredtem éjszaka, és nem voltam álmos. Kitűnő alkalom volt a részletes bűnvalló, hálaadó, magasztaló, közbenjáró imádkozásra, az igén való elmélkedésre. Nem sajnáltam egyáltalán, hogy nem tudtam aludni, pedig nagyon szeretek. Jó volt végigbeszélni az Úrral olyan dolgokat, amit nappal az élet teendői között nehéz zavartalanul tenni.

Szeretek aludni, és talán nagyobb is az alvásigényem az átlagnál. Mindennapos harc az, hogy az alvásidőből vegyek el, és a csendességre szánjam. A sátorozáson viszont ajándékba kaptam az Úrtól ilyen időket. Igazán hálás vagyok érte, és mindez azt eredményezte, hogy még jobban vágyjak az ilyen ajándékidők után.

Eszembe jutott az is, hogy egy bibliatanulmány során gyakorlati javaslatként említették a félnapos elvonulást, amelynek során minden zavaró tényezőt kizárva néhány órát imádságban, az igén való elmélkedéssel egyedül töltünk Istennel. Rendszeresen, mondjuk havonta. Javasolt helyszín a természet… Persze édesanyaként ez nehezen kivitelezhető, de hiszem, hogy nem lehetetlen. Azt hiszem, dolgozni fogok rajta!

Neked mikor volt legutóbb olyan lelki csendességed az Úrral, amelynek az eredménye az volt, hogy egyre többre és többre vágyj belőle? Megfáradtál-e az imádkozásban? Nem kellene neked is félrevonulnod időnként a világ zajától vagy a zajos „pihenéstől”?

Jézusnak életgyakorlata volt:

Nagyon korán, a hajnali szürkületkor felkelt, kiment, elment egy lakatlan helyre, és ott imádkozott.” Mk 1,35