Reggel a tónál

„amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret.“ János evangéliuma 21:9

Hogy milyen érzés lehetett megtagadni a mindenkinél jobban szeretett Mestert, majd keserves sírásra fakadni, mikor megszólalt hajnalban a főpap udvarán a kakas, nem tudom. S azt sem, milyen lehetett egész éjszakán át mindhiába halászni, majd reggel csalódottan és fáradtan hajózni a part felé. Nem tudom, milyen lehetett rájönni arra: nem vagyok jó tanítványnak, és nem vagyok jó halásznak sem már.

Ilyen egetrengető dolgok velem mostanában nem történnek, magasság nem szédít, mélység nem rémít. Én csak úgy vagyok. Teszem a dolgom, reggel felkelek, majd megyek-megyek, ameddig csak tudok és kell. De közben hiányzom saját magamnak. Hiányzik szemeimből a csillogás, szívemből a tűz, hosszasan csiszolgatott szép mondataim, s a mindennapok öröme, ami annyira jellemző rám amúgy. Megfáradnak a legkülönbek is, hát még én. Bánt, hogy üres vagyok. Bánt, hogy úgy érzem, nem tudok adni semmit a világnak.

Ha már adni nem tudok, abból élek, amit kapok. Megszoktam, hogy hajnalok hajnalán keljek, mindenkinél jóval korábban, s hogy még mielőtt elindulna a nap, az evangéliumokat olvassam. Nem csak kenyérrel él az ember, és én tudom, hogy valamilyen nem egészen érthető módon, de ezekből a hajnali olvasásokból élek, és színtiszta kegyelemből.

Néha visszaolvasom a naplómat, s egy majdnem egy évvel ezelőtt írt versből úgy látom, átéltem már majdnem ugyanezt, majdnem ugyanígy. Ezért nem félek, és nem is bántom magam, hogy miért nem tudok most túláradóbb lenni. Inkább egyszerűen csak odaülök minden reggel így, ahogy vagyok a tó partjára, ahol mindig éppen készülőben a parázson sült kenyér s hozzá a hal. Az én kezem üres, de Isten keze mindig tele van, s az Ő reggelizőasztalánál mindenkinek jut hely.

„megállsz konyhám ajtajában míg odakint felkel a Nap
nagyot nézek: itt vagy, nekidőlve lazán a félfának
meg sem fésülködtem még ma, a kávét főzöm éppen
előveszek két kis csészét, egyet neked, egyet nekem

szelsz két karéj kenyeret, illatoznak a pirítóban
feltalálod magad, látom, a huszonegyedik században
szótlanul mosolygok rád, könnyeim befelé folynak
üljünk le megpihenni partján e feneketlen tónak

“gyere, egyél”- ülsz asztalhoz, viszem a csészéket, kávét
míg keverem a kockacukrot, felolvasod a reggeli igét
nem kérdem, ki vagy. tudom. eljöttél s ez meglepett.
mielőtt munkába indulok, hálát adsz még, és megtöröd a kenyeret“

(2016. augusztus 18.)

Prodán Márta

A belső kamra

Egy számomra ismeretlen nagyváros kicsi szállodájának még kisebb szobájában ülök és írok egy íróasztalnál, mi csupán egy estényi időre az enyém. Hálás vagyok az ideiglenes szállásért, a lámpa barátságos fényéért, a biztonságért, tiszta ágyneműért, meleg vízért.

Eszembe juttatják a gyönyörű, jól ismert szavakat:

"Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és az ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban…" Máté 6:6

Mint idegenben átmeneti otthonra találni, mint forgalmas város közepén templomba betérni, tomboló viharból egy békés, száraz kunyhóba, sötétségből a világosságba, szétszórtságból a rendbe, zajból a csendbe – olyan nekem az imádság.

A belső kamra idebent van. Hordozom magammal, bárhova megyek. Túl szép és fontos ahhoz, hogy csak úgy beszélni lehessen róla. Nem léphet be ide más, csak én. Ha kézzelfoghatóan létezne, talán ahhoz a helyhez hasonlítana leginkább, ahol ténylegesen is élek: magas domb tetején, egy csendes házban, lenne benne sok könyv, régi zongora, egy fehér macska, s délre néző, nagy ablakok, hogy beragyoghasson a napfény. Szeretem nézni reggelenként a völgyet elárasztó végtelen, békés ködtakarót, s a rajta átszűrődő utcalámpák fényét. Szeretek messze ellátni, szeretem, ha tág tere nyílik képzeletnek, valóságnak.

Kegyelemmel teljes hely ez itt, hova újból és újból betérek, hogy eszembe jusson, mire épül az identitásom, ki vagyok valójában. Ha odakint el is rontok valamit, összetörök vagy elfelejtek, bántok és bántanak, s némely ember szemének, szavainak tükrébe tekintve nehéz is elhinnem, hogy mindennek ellenére is szerethető vagyok és értékes – itt bent elnémul minden vád. Itt lehull minden álarc, szívből elhiszem: bűneimet megbocsátották, hibáimat elfelejtették, s oly nagy szeretettel szeretnek, amit én elképzelni sem tudok.

Egy-egy nehéz munkanap kezdetén, félelemmel elárasztó helyzet közepén, este vagy reggel, s éjjel is, ha elkerül az álom, jóban, rosszban, örömben, bánatban, s ha jót kívánok valakinek, vagy aggódom érte, esetleg haragszom rá – nyitva van akkor is, beléphetek bármikor.

Ott van minden egyes ember szíve legmélyén: belső kamra, biztos menedék. Szabad belépni, és szabad elkerülni. Szabad elfogadni, és szabad visszautasítani. Ajándék.

Neked a barátod?

Uram, tégy zárat a számra, őrizd ajkaim nyílását! Zsolt 141:3

Mondtam már én is ilyet Istennek. Nem ilyen szépen, költőien, hanem egyszerűen csak kértem, hogy fogja be a számat, mert én nem tudom.

És mi történt? Semmi. Nem ment el a hangom, tökéletesen működtek utána is a hangképző szerveim, továbbra is szabad akaratom volt a szavaim felett. Tudom, lenne hatalma rá Istennek, hogy elnémítson, ha az lenne a szándéka meg is tenné, de nem tette. Továbbra is arra tanít, hogy önként szabjak gátat a szavaimnak mennyiségben és minőségben.

A beszédem sokszor ráébreszt az álszentségemre. Elméletben olyan szépen tudok mindent, akár ki is fejtem itt egy-egy írásban, olyan elszántan akarok, szeretek, önmegtagadok s szolgálok. Aztán amikor beleszaladok egy jó kis beszélgetésbe (ami kisgyerekek mellett ritka ínyencség) a nyelvem megmutatja a kijózanító valóságot. Mert a szívünk teljességéből beszélünk.

Mert sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember, meg tudja fékezni az egész testét. Jak. 3:2

Íme, egy parányi tűz milyen nagy erdőt felgyújthat: a nyelv is tűz, a gonoszság egész világa. Jak 3:5

A beszédben való bűneim az önzésemből, a büszkeségemből származnak. Olyan jól esik kiengedni a gőzt. Ugyan már, közeli barátok közt, a családban ne kelljen már annyira megfontolni a szavaimat! Végre beszélhetek, nem szeretnék annyit (meg)hallgatni. Pedig már hányszor éreztem piszkosnak magam egy-egy jóízű beszélgetés után. A meggondolatlan szavak magvetése keserű gyümölcsöket terem.

Vajon miért szeretek sokat beszélni? Az világos, hogy nő vagyok, hogy kapcsolat-ember vagyok és szeretek kommunikálni, de ezen túl mi a motivációm arra, hogy ha úgy adódik tapintatlanul is magamhoz ragadjam a beszélgetés fonalát?

Úgy gondolom az én történetem, az én véleményem, az én ötletem érdekesebb, fontosabb. Ez több mint megszokás, több, mint stílus. Ha sokat beszélek, akkor nem csupán egy bőbeszédű nő vagyok, hanem tulajdonképpen egy önző személy, aki igencsak szereti magát hallani.

 Segítettél-e az erőtlennek, támogattad-e a tehetetlen karját? Adtál-e tanácsot az oktalannak, hasznos volt-e sok tanításod? Ki által mondtad el szavaidat, kinek a lelke beszélt belőled? Jób 26: 2-4

Rá kellett döbbenjek arra, hogy bátorító, tanácsoló szavaim is sokszor büszkeségtől bűzlenek. Elmondom, hogy majd mondhassam, hogy én aztán mondtam. Elmondom, mert tudok mit mondani, de nem figyelek arra, hogy ennek most itt, így van-e az ideje, a Lélek mit sugall.

Az igéből viszont azt is látom, s ez kicsit vigasztal, hogy ez nem csak az én problémám. Ézsaiás Isten jelenlétében így kiáltott fel:

Jaj nekem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a seregeknek Urát látták szemeim! Ézsaiás 6:5

Kegyelem, hogy megláthatom magam a világosságban, hogy Jézus Krisztus, mint a bárány, akit a vágóhídra visznek s, aki némán tűr az ő nyírói előtt, némán szenvedett, nem nyitotta ki a száját (Ézs 53:7)  azért, hogy beszédem bűneiből is kimoshasson.

Vonzanak azok az emberek, akik megfontoltan beszélnek, akiknek erősségük a bölcs hallgatás. Ilyen útitársat kaptam az Úrtól a házastársamban is. (Néha azért bosszantó bír lenni a csend.) Legutóbb, amikor nagyon kikívánkozott valami, amit tudtam, hogy nem lenne teljesen helyénvaló, ha én mondanám el, arra kért, hogy inkább ne mondjam. Mikor látta, hogy szenvedés magamban tartani előtte a mondandómat azt mondta: „Jegyezd meg ezt az érzést. Ő a barátod.”

Továbbra sem szeretem ezt az érzést, önmegtagadás a neve, de barátkozunk. Nincs más esélyem a beszédem megszentelődésére. Isten Lelke, ha Benne élek megtermi az önuralom édes gyümölcseit, a beszédemben is. 

Bölcsesség költözik szívedbe, és az ismeret gyönyörködteti lelked. Megfontolás őrködik feletted, értelem oltalmaz téged. Példabeszédek 2:10,11

 

A csend hálójában

„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. János bizonyságot tett róla, és azt hirdette: "Ő volt az, akiről megmondtam: Aki utánam jön, megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Mi pedig valamennyien az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre.” János 1:14-16

Az isteni terv tökéletes volt, valósággá is vált, de mégis szükség volt egy tanúra, aki személyes felismerésével megerősítette, közelebb vitte az emberekhez azt a valóságot, ami túlmutat a földi léten. Napjainkban is szükség van tanúkra, akiket Isten kiküldhet a hétköznapok harcterére, vagy a gyülekezeti élet körforgásába.
Mert:

Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” János 1: 4-5

Tudjuk ezt, és többnyire megpróbáljuk ezt az utat körbejárni. Ezért megyünk előre egy-két gondolatot megosztani a gyülekezetben, vagy ezért vállaljuk munkatársaink előtt, hogy étkezés előtt imádkozunk, esetleg házasságunkon keresztül igyekszünk beszélni Jézusról. De, ismerjük be: lassan-lassan a kezdeti nyíltság, őszinteség elfakul. Szótlan, néma tanúk leszünk. Miért?
Talán azért, mert nagyon félünk attól, hogy más véleményt mond. Például – mi lesz, ha látják, hogy elbukok? Hiszen én is kísérthető vagyok! Hamar eljutunk erre a következtetésre – Inkább nem hangoskodom, inkább így-úgy öltözködöm, hogy ne szóljanak meg (első sorban zárt közösségben üti fel a fejét ez a gondolat). És már nem megyünk előre a sorok között elmondani, hogy mit üzent az Úr, vagy miben hogyan vezetett. Pedig lehet, hogy el kellene mondani, mert valakinek szüksége lenne rá! Magyarul – Jó szürkének lenni, mert akkor nem kapunk kritikát.


Miért némultam el? Mert a szorongásomat, feszengésemet nem tudtam az Úrnak átadni.
De, mi történik, ha valaki túl klassz? Mondjuk, egy Istentől megáldott szép házasságban él. Látják ezt a munkatársai, ami jó, mert a házasság Istent kell, hogy bemutassa. Pillanatok alatt megszületik az irigység. Mi, emberek túl gyakran kezdjük el egymást lehúzni. Nem én emelkedek fel hozzá, hanem megpróbálom lehúzni az én szintemre. Hamar eljutunk erre a következtetésre – Túl jó sem akarok lenni!
Miért némultam el? Mert a szorongásomat, feszengésemet nem tudtam az Úrnak átadni.
Mi mond erről Jézus?

"Mondom nektek, ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani." Lukács 19: 40

Istennek mindig lesznek tanúi, de az az én veszteségem, ha ebből kimaradok, pedig részese is lehettem volna. Tehát, mi hat a szorongás ellen? A kontroll!
Az a kontroll, amit én próbálok magamra erőltetni? Nem, amit Isten adhat nekem, ha kérem Tőle.

És az Istennek békessége, mely minden értelmet felül halad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4: 7

Szorongásaink elleni harcunkban tűzzünk ki célokat, de vigyázzunk, mert ha túl messze van a cél, akkor azt irreálisnak érezzük, és ez rontja az énképünket, és végül szorongást okoz. Az az ember fejlődik jól, aki jól fogalmazza meg a céljait. Tűzzünk ki közeli célokat és így többnyire apró sikerélmények sorakozhatnak fel.
Úr Jézus látod, hogy annyi mindenkinek készítek ajándékot ezekben a napokban, de Neked mit hozhatnék karácsonyra? Újra beállok a tanúid közé, és lépésről lépésre kitörök a némaságból. Ezt szeretném adni Neked, de ehhez is kérem a segítséged.

Megadom magam a csendnek és a hálának

Minden ősszel hálaadó ünnepet tart a legtöbb közösség, megköszönni, megszámlálni az áldást, a gondviselést, emlékezni, tanulni a hálás és a hálaadó életet.

Nemsokára nálunk is hálaadó alkalom lesz és jó lenne nemcsak felületesen átsiklani rajta.

Az elégedettség és a hála egyre nagyobb kihívás. Egyre inkább látom, hogy naponta fel kell készülnöm erre, mert ha nem, akkor igen fertőző tud lenni mindaz, ami úgy egyébként az óemberből előjön. Aztán, ha ennek következményeként valami összeomlani készül, hirtelen sok minden átértékelődik. Előkerülnek olyan „apróságoknak” vagy természetesnek vélt elemek, amelyekért hirtelen nagyon hálásak lennénk, ha már valaminek folytán kérdőjel lebeg felettük.

14717258_1771334969757925_1689864170671778045_n

Meglátni az áldást és hálásabbnak lenni mindezekért, mint amennyire elégtelenségek, hiányosságok vagy panaszok szorongatnák a szívem.  Ezt néha már csak úgy lehet, ha az Úr megdorgál, hogy felébredjek. Jól tudja, mennyire befolyásolható a látószögem. Jól látja, mennyire könnyebb megkeresni a hibát a másikban, mint hálás lenni azért, hogy van. De ebben is Krisztus ad példát nekem, hiszen, ha a Vele való kapcsolatban magamra nézek, sok mindennel híjával találtatom. Ő meg ahelyett, hogy lebecsülne, inkább tanít és továbbvezet. Ahelyett, hogy hátat fordítana, hűséget fogad és hűséget bizonyít. Tanulok Tőle.

Összetörök és velem együtt összetörik minden jogosnak vélt panasz, minden igazságtalanságnak megélt hiányérzet, minden hamis szemfényvesztés vagy álmodozás, ami csalódásokba visz. Az összetört darabok közül pedig elcsendesedve, de alázattal hoz elő az Úr. Megtanulom ismét, hogy attól nem lesz jobb valami, ha folyton rossznak látom. Megértem ismét, hogy nincs áldás, ha az énem előtt úgy hajlongok, mint egy bálványnak és felháborít, ha más nem igazán tud ráhangolódni erre a hajlongásra; amikor fontosabb és sürgősebb az én akaratom vagy kívánságom, az én panaszom és az én hiányom az Úrénál.

Uram, Te mit hiányolsz bennem? Neked milyen panasz szorongatja velem kapcsolatosan a szíved, ha az életemre nézel? Míg a szívem ezt kutatja, a kritikus fókuszt levehetem másról. S míg belenézek az Úr türelmesen formáló hűségébe, megadom magam a csendnek és a hálának. Méltatlanul.

„Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna vele együtt mindent?” Róma 8:32