Öröm-ruha

Rosszul indult a reggelem. Későn feküdtem, és a hajnali ébresztéskor, amit a kisebbik gyerek önként biztosít, erőtlenül és felemelő érzések nélkül léptem ki az ágyból. A testem még tette a dolgát, de a lelkemnek több idő kellett volna toppon lenni, imádság, Ige–idő.

Aztán amire már az autóba kerültünk a gyerekekkel egészen elmérgesedett a hangulat. Lehet nem mondtam ki, de őket okoltam, hogy ilyen nehezen indultunk el, hogy elengedték a fülük mellett az utasításaimat és pont induláskor jutottak eszébe a nagyobbiknak a legfontosabb mesélnivalók. És a kapkodós reggeli közben még az áhítatunk is elmaradt, de ez már csak az ajtón kilépve tudatosult bennünk.

Amennyire csak lehetett egy ilyen elindulás után, valamiféle mosollyal és puszival váltunk el, meg nagy adag nyomasztó érzéssel. Az autóba visszaülve egy nyitva hagyott folyóiratra tévedt a tekintetem, az oldalon egy kép volt ezzel a felirattal:

„Gyermekeidnek te vagy a szélcsend, melyet Isten viharos életükbe adott, te vagy a világítótorony, amely utat mutat nekik. Tartsd a frontot!”

Nem volt kellemes tükörbe nézni. Megszégyenülten ültem, és bámultam ezeket a szavakat. Világossá vált, hogy ma reggel a felüdítő szélcsend biztosítása helyett belőlem indult a hurrikán. Engedtem, hogy a gyermeki és éretlen viselkedés felkorbácsolja bennem a vihart. Nem tudtam tartani a frontot, nem is tettem igazán erőfeszítéseket rá.

Ha megtehetném, reggel sokáig a pizsamámban lennék, s volt idő, amikor szinte szokásommá vált ez. De hamar kiderült, hogy nem praktikus ez a pizsamás állapot. Ha becsenget a postás vagy a szomszéd, ciki dél körül pizsamában nyitni ki az ajtót. Még akkor is, ha kisbaba vagy egy tipegő gyermek van a háttérben. Nem érzem magam pizsamában olyan tettre késznek, hatékonynak, mint aki öltözetével is megerősíti, hogy elindult a napja. Ez a pizsamás dolog azért jutott eszembe, mert nemrég olvastam egy frappáns meghatározást az örömről.

„Az öröm nem olyan, mint az újság, amit minden reggel meghoznak, az öröm egy ruha, melyet magadra kell öltened.” Bob Gass

Azt hiszem ma reggel a lelkem pizsamában maradt, és az öröm nem toppant be magától, véletlenül. Én kellett volna magamra vegyem, mint egy ruhát, magamra gomboljam hálaadással, magamra tekerjem Isten dicsőítésével.

 Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek. Filippi 4:4
 Az Úrnak öröme a ti erősségetek! Nehémiás 8:10
Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Prédikátor 9:8

Linda Dillow a Boldog vagy velem? című könyvében mesél egy férfiről, akinek a felesége folyamatosan rosszkedvű, lehangolt volt és ezekkel az érzésekkel a férjét célozta meg többnyire. A férj azon kapta magát egy nap az utcán, hogy elkezdett követni egy mosolygó, nevetgélő idegen nőt. Az otthoni légkör után hihetetlenül jó érzés volt egy derűs nő közelében lenni.

Ezt a kis történetet mélyen elraktároztam, és eszembe jut időnként. Milyen a férjemnek a társaságomban lenni? Őszintén elgondolkodtam ezen és rájöttem, hogy nevethetnék sokkal többször, s igazán elhagyhatnám a gyermekek minden kihágásának a felsorolását, s a hajszálpontos helyzetjelentést a kellemetlenségek, betegség miatt, meg a többi hasonló szokásomat is. Szelektálhatnék sokkal jobban, hogy mit osszak meg abban a nem túl sok időben, amikor együtt vagyunk. Nem biztos, hogy mindennek hangot kell adnom, ami végigcikázik a fejemen. Meg kell beszélni, ha nagy a jelentősége a kellemetlen dolgokat is, de az arányokra érdemes odafigyelni.

Az öröm döntés, a boldogság választható. Annyi élet bizonyítja, hogy egyáltalán nem a körülmények határozzák meg. Sokszor hallottam már, olvastam már, tudom, mondtam másnak is párszor, lassan ez is elcsépelt lesz… mégis annyiszor azon kapom magam, hogy várom, hogy csak úgy megtörténjen az öröm, csak úgy magával ragadjon a boldogság, s csodálkozom, hogy helyette valami más történik.

Erő és méltóság árad róla, és nevetve néz a holnap elé.  Példabeszédek 31:25

A három éves fiacskám most tanul öltözni, rengeteget kínlódik ezzel, de nagyon elszánt és kitartó, így napról napra gyorsabban kerülnek rá a ruhadarabok.

Az örömöt felöltözni sem megy egyből, mint a karikacsapás. De kitartással, gyakorlással megtanulhatom olyan gyorsan magamra kapni, mint a tűzoltók a védőöltözetet, amikor hirtelen riasztják őket. Mert vannak helyzetek. Lesznek még nehezen induló reggelek s még kitudja mi.

Mennyei Atyám ma újra elhatároztam, hogy tartani fogom a frontot. Szélcsend leszek, virágzó sziget a férjemnek és a gyermekeimnek. Örülök Benned Uram, így döntök. A csüggedés és szomorúság szelleme helyett felveszem a dicséret palástját (Ézs. 61:3). Erősíts meg Uram, hogy derűs hozzáállással, hálás lelkülettel tegyem napsugarassá az otthonunkat. 

Pápai Márta Zsófia

Hófehér Karácsony

Idén nem árasztott el spontán a karácsonyi hangulat. Talán azért is, mert védekezik a lelkem a korai karácsonyi kirakatok ellen. Ugyanúgy készültem, mint máskor, beszereztem az ajándékokat, megterveztem az egyszerű kis ünnepünket, elgondolkoztam a hagyományainkon, hogy mi az amiben változtathatnánk, milyen új igényei lehetnek a növekvő gyerekeknek. Lehet ami tavaly élmény volt, idén már dedós… Gyertyákat gyújtottunk, kitettünk néhány karácsonyi dekorációs tárgyat, énekelgettünk.

De magamban nem érzékeltem semmi ünnepváró hangulatot. Egy picit sem abból a gyermeki várakozásból, aminek a töredékét olyan nagyon szeretjük hordozni felnőttként is, és amit jó érzés csodálni a gyermekeinkben.

Igaz, nagyon elfoglalt voltam, de nem tudtam ezt a „közönyt” az év legkedvesebb ünnepe iránt erre fogni. Lehet, hogy a hó hiányzik. Ritkán hull felénk télen. Így az ünnep küszöbén tőlem nagyon távol álló módon egészen racionálisan kezdtem gondolkozni ezekről a dolgokról. Kell ez egyáltalán? Vajon őszintén Isten mit gondol ezekről a kisebb nagyobb felhajtásainkról? Hogyan kellene ezt jól csinálni?

Néha annyira pótolni szeretnénk mindent így Karácsonykor. Pörgünk. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy az egész év előttem állt, megtettem, amire Isten kegyelméből erőm volt a körülöttem élő emberekkel, a rám bízottakkal, kis és nagy családommal. Volt egy egész évem szeretni, szolgálni, s bár tisztában vagyok hiányosságaimmal, mulasztásaimmal ne engedjem, hogy felőröljön ez az időszak.

Kell-e ünnepelni? Tetszik ez Istennek? A Bibliát lapozgatva azt látom, hogy Isten jónak látta az ő népe esetében is, hogy ünnepeket jelöljön ki, amikor emlékeznek, és az Ő csodáit átadják generációról generációra. Sőt, már a teremtéskor megjelenik a hetedik nap, mint pihenés, megállás, rácsodálkozás arra, amit Isten jónak és szépnek alkotott. Kellenek az ünnepek, mert emberből vagyunk, felejtünk, elhalványulnak a csodák. Le kell,lassítsunk, meg kell álljunk időnként, ez nem egy önző dolog.  Isten, akinek semmi szüksége nincs a pihenésre, annyira fontosnak látta ezt, hogy példát mutatott ebben.

Egyik nap, miközben újra ezen az ünneplés dolgon morfondíroztam egy ige jutott eszembe:

"Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom! Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést!" Ézsaiás 1:13

Szóval ez a baj az ünnepvárásommal. Ezért érzem üresnek, és Isten előtt értéktelennek.  Ébresztgetett a Lélek, és eszembe jutott, hogy az utóbbi hetekben a sok tennivaló között olyan felszínessé vált a személyes csendesség, olyan étvágytalanná lettem az Igére.

Isten kegyelmes. Nem hagy érintetlenül a bűneimben. Egyáltalán nem szeretem, amikor lelepleződnek az önző szándékaim a „nemes” cselekedeteim mögött, a helytelen motivációm, a szeretetlenségem a családban, a meggondolatlanul kimondott szavak gyümölcsei és az összes többi, amire itt nincs hely felsorolni. De ez a fájdalom reménységet ébreszt bennem. Formál még az Úr, törődik velem, vesződik, mint szülő a gyermekével.

Az időjárás előrejelzés szerint idén sem lesz hóhullás az ünnepek alatt, de a lelkem Isten kegyelméből fehérbe öltözhetett. Miután megvallottam s Jézus vére alá vittem bűneimet egészen ünnepi hangulatom lett.

Édesanyám mesélte nemrég, hogy gyermekként számára az volt a Karácsonyban a legszebb, hogy a nagymamám este miután ágyba fektette őket, mindent tisztára súrolt az egyszerű kis lakásban, felterítette a legszebb rongyszőnyegeket, amit nyáron megmostak a patakban, ünnepi abroszt tett az asztalra, és amikor felébredtek a frissen pucolt kályha tetején már főtt a töltött káposzta.

A tiszta szív a legfontosabb az ünnepben. Ha ez megvan, akkor nem fogok eltévedni ebben a csillogó karácsonyi kavalkádban. Nem lesz az ünneplésem hazug és üres.

"Jöjjetek, szálljunk vitába! - mondja az ÚR. Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú." Ézsaiás 1:18

"Boldogok, akiknek a szívük tiszta, mert ők meglátják az Istent." Máté 5:8

 

Nem tudok újat mondani

“Kívánjátok az Urat és az Ő erejét, keressétek az Ő orcáját szüntelen.” Zsolt 105,4

Mint a legtöbb gyerek, az enyéim sem ugranak be este örömmel az ágyba. A kicsi húzná az időt, hiszen ilyenkor a legjobb még előhúzni valahonnan egy-egy játékszert és elmélyülten játszadozni vele. A nagy pedig bosszankodik az esti feladatsor miatt, mint a zuhanyzás, fogmosás, szétszórt dolgok elrakása, reggeli dogok kikészítése. De egy dolgot mindketten nagyon szeretnek. Összebújni velünk.

Elcsitul minden, és ahogy a félhomályban kötetlenül elbeszélgetünk, szeretgetjük egymást, mondókázunk, mesélünk, imádkozunk velük, minden a helyére kerül a kis fejekben, kisimul a lelkük, látványosan megnyugszanak.

Néha szinte szóról szóra ugyanúgy történik minden, ugyanazokat a kis együgyű mondókákat mondjuk el, ugyanaz a kis butuska párbeszéd folyik köztünk, s minden erőnkkel próbáljuk még mindig érdekfeszítően olvasni a rongyosra lapozott meséskönyvet. Mégis számukra megunhatatlan és pótolhatatlan ez az együttlét. A csak rájuk figyelő, szeretetteljes jelenlétünk megnyugtatja, feltölti őket.  Szükségük van erre az időre.

466d6541a5298362f1e96f9d680cbd15

Egy imaközösség során hallottam valakitől ezt az őszinte kijelentést, hogy: “Nem tudok semmi újat mondani”! És eszembe jutottak a gyermekeim. Az összebújások a fotelben. Milyen nagy öröm egy-egy ölelés, egy kis közös móka, akkor is, ha századjára csináljuk. A kapcsolattól van értéke. S idővel kezdetleges kis beszélgetéseink egész érett eszmecserékké formálódnak. Remélem. Remélem, hogy akkor is majd igénylik a jelenlétünket és figyelmünket.

Isten jelenlétében lenni számomra valami ilyesmi. Szeretnénk néha tökéletesen járulni a színe elé s nagy dolgokat mondani, szépen fogalmazni, nem ismételgetni magamat. De valójában arra van szükségem, amire a gyermekeimnek: vigasztalásra, erőre, mennyei identitásom megerősítésére. Felmászni az ölébe, s tekintetemet Rá emelni. Megnyugodni az Ő jelenlétében, elcsendesedni, békességet kapni. Elengedni a külső mázat, hiszen Ő a szívemet nézi. Azzal, hogy újra meg újra ugyanazzal a kéréssel, panasszal, problémával megyek függőségem, ráutaltságom fejezem ki.

Engem Istent dicsérő zsoltárok, a természetben való magányos séta, és lelkemet Istenhez emelő énekek segítenek megtapasztalni az Úrral való közösséget. Isten jelenlétében valahogy az idő is lelassul, kitágul, belekóstolunk az örökkévalóság békességébe, s erőt kapunk, ami elég lesz, bármivel kell szembenéznünk.

Néha próbálom elképzelni azt, amikor Mózest Isten a kőszikla hasadékába rejtette, hogy megmutassa Önmagát neki, úgy, mint senki másnak. Micsoda átélés lehetett. Nem csodálkozom, hogy ezek után, amikor Isten csak angyalokat akar a néppel küldeni határozottan kijelenti:

„Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!" 2. Móz 33:15

Valójában, csak erre az egyre van igazán, mélységesen szükségünk.

A bennünk lévő mélységes szomjúságot, csak Isten tudja betölteni, csak nála tud elcsendesedni a lelkünk.

Mózes sem maradhatott mindig a hegyen, mennie kellett, le a táborba a keménynyakú néphez. Gyermekeink sem ücsörögnek egész nap velünk a fotelben. Máriának is fel kellett állnia Jézus lábaitól. Minket is elhívnak a csendes kamrából a feladatok. De miközben jövünk, megyünk, végezzük a teendőinket, szolgálunk, újra meg újra ránézhetünk az Úrra, aki ott jár mellettünk. Ráhangolódhatunk, kereshetjük jelenlétét, erejét.

Ez egy aktív, kutató, tevékeny magatartás. Tudom, néha jelenlétét váratlanul tapasztaljuk meg, csak úgy. Átölel, megvigasztal, megérint, de többnyire nem ez a gyakori. A világ, az élet automatikusan nem hangol Isten jelenlétére. Tudatosan tanulnunk kell, dolgoznunk rajta. Megosztottam, hogy számomra mi segít, de nincs biztos recept, ami mindenkinek beválik, csak egy biztos: hogy ha valaki azt az Istent keresi, aki Jézus Krisztusban elérhetővé vált számunkra, meg fogja találni!

Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám! Jeremiás 29:13

Haragszom. Jaj, mit csináljak? – 1

Ha haragusztok is, ne vétkezzetek, a nap ne menjen le a ti haragotokkal, helyet se adjatok az ördögnek. Efézus 4: 26-27
Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt. Efézus 4: 31

Már kiskoromban foglalkoztatott az, hogy honnan származik a harag. Miért vannak ilyen romboló érzések az emberben?

Ledöbbentem, amikor sok-sok évvel később megértettem, hogy tulajdonképpen Isten természetében gyökerezik a harag képessége.

„Isten igaz bíró, és olyan Isten, aki minden nap haragszik.” Zsoltárok 7:12

Szeretete és igazságossága nem tűri a bűnt, és haragja a logikus válasz az emberi igazságtalanságra, bűnökre.

Isten a maga képmására teremtett minket. S bár ez a képmás megsérült a bűnbeeséskor, nem törlődött ki teljesen belőlünk.  Amikor haragszunk, általában valami vélt vagy valós igazságtalanságra reagálunk. Erkölcsi érzékenységünk a harag képességével van összefüggésben.

angry-parents-fighting

S eddig rendben is van a történet. De azt látom körülöttem, hogy a harag nem csak egy erkölcsi iránytű. Egy olyan csatorna, amit ha nem a szeretet és józanság irányít, akkor az ellenség kezében óriási pusztítást végez a haragvóban is, de különösen azoknak az életében, akik hatótávolságon belül vannak.

Ezért sok ember fél a harag érzésétől, és teljesen elutasítja, elfojtja annak minden megnyilvánulását. Én is ezt tettem. Gyerekként rendszeresen tehetetlen elszenvedője voltam mások esztelen és megfékezhetetlen haragjának, valószínűleg ezért nyomtam el a haraghoz kötődő érzelmi megnyilvánulásaimat.

Friss feleségként, emlékszem a férjemnek könyörögnie kellett az első néhány év konfliktusai során, hogy merjek megszólalni, mondjak már én is valamit, támadjak, vagy védekezzek! Roppant kellemetlen volt számára, hogy csak állok és hallgatok, és nem tudjuk építően, mindkettőnk aktív jelenlétével lezárni a konfliktust. Valóban nem éreztem haragot. És le is blokkoltam teljesen, amikor arra került a sor, hogy csalódottságomat kifejezzem.

Igazán akkor lett változás ebben, amikor édesanya lettem. A gyermekneveléssel járó felelősség, kimerültség, frusztrációk, kudarcok, és nem utolsó sorban a kisgyermekkor őszinte harag-megnyilvánulásai „megtanítottak” haragot érezni és kifejezni. Tulajdonképpen átestem a ló másik oldalára.

Mivel addigi életem nagy részében ezt szinte sehogy nem tettem, felnőtt fejjel, feleségként, édesanyaként kellett megtanulgatnom, hogy uraljam, és helyes mederbe tereljem, akár a jogos haragomat is. Nagyon nehéz, néha kétségbeejtő időszak van mögöttem, és még mindig nem tudom azt kijelenteni, hogy igazán jól megy ez nekem. De folyamatosan tanulom. Isten elég bőven ellát gyakorló-feladatokkal. És kudarcaimból felemelkedve újra meg újra megvallom, hogy Krisztusban van győzelem mindenféle makacs jellemhibával, romboló szokással szemben is.

Ma már hálás vagyok, hogy mennyei Atyám bölcsen és szerinte való időben felpiszkálta és elkezdte kitakarítani lelkemnek ezt az elzárt, elnyomott részét. Bár fájdalmas, megalázó, magamból kiábrándító időszaka ez az életemnek, elengedhetetlenül szükséges volt.

Elsősorban azért, hogy az tudjak lenni, akinek Ő kitalált és megformált. S mindazt, amit tanulok ezzel kapcsolatban, át tudjam adni gyermekeimnek és azoknak a sorstársaimnak, akik különféle okok miatt hozzám hasonlóan megrekedtek valahol, egy gyermeki szinten indulataik megélésében.

Csak azt tudom megtanítani a harag kezelésében is, amire én magam eljutottam. Ha minden apróságon kiborulok, papolhatok nekik napestig a nyugodt, higgadt viselkedésről, fegyelmezhetek, szavaimnak nem lesz hitelessége. Ez erős motivációm minden területen a növekedésre.

Ma már nem félek a haragtól, nem esek pánikba. Tudom, hogy nem a felébredő harag érzése a probléma. Még akkor sem, ha néha naponta sokszor tapasztalom egy kiskamasz és egy éppen öntudatra ébredő óvodás anyukájaként. Hanem az, ha indulataimat teljesen szabadjára engedem, és a harag befolyása alatt meggondolatlanul beszélek és cselekszek.

A másik probléma pedig az, ha nem tudjuk felmérni azt, hogy jogos-e a haragunk. Ha sokszor tapasztaltunk elutasítottságot az életünkben, és gyógyulóban lévő sebeink vannak, a lelkünkön könnyen félreértelmezzük mások megnyilvánulásait, reakcióit. Sokkal érzékenyebbek vagyunk. Isten világosságára és gyógyító igazságaira van szükségünk ahhoz, hogy józanul, megfontoltan tudjunk reagálni, saját sebezhetőségünk tudatában.

De fölragyog majd az igazság napja számotokra, akik nevemet félitek, és sugarai gyógyulást hoznak" Mal. 3,20

Ha haragunkban vétkezünk, megbántunk, megsebzünk másokat, tombolunk, kiabálunk, meggondolás nélkül veszekszünk, s engedjük, hogy a harag érzése formálja a szánkat elhagyó szavakat, akkor kényelmes hellyel kínáljuk az ördögöt. Beköltözik az otthonunkba, a munkahelyünkre, megmérgezi a házasságunkat, a családi kapcsolatainkat, utat talál esztelen haragunkon keresztül a gyermekeink zsenge lelkéhez is. S minél gyakrabban engedünk neki, annál nehezebb lesz később leszámolni vele.

Akár szeretnénk, akár nem, a harag időnként felüti a fejét. Így vagyunk megalkotva. Ne essünk kétségbe, s ne engedjük, hogy a Sátán vádoljon ezzel. Rajtunk áll, hogy engedjük-e hogy bukott emberi természetünk romboló erővé formálja, vagy imával, Isten Igéjével, és a Lélek vezetésével megtaláljuk a módját annak, hogy betöltse valós rendeltetését.

Folyt. köv.: Milyen gyakorlati dolgok segítenek indulataink, különösen a haragunk helyes kezelésében?

 

Isten asztalt tud teríteni még a pusztában is!

Ritka ajándék az olyan ember, aki olvas bennünk, és teljes szívéből, igazi megértéssel válaszol. Sokan azon veszik észre magukat, hogy bár összeházasodtak, társuk teljesen más szellemi vagy lelki hullámhosszon van.

Legtöbben a házasságtól általában minden ok nélkül azt várják, hogy mostantól a társ betölti mindazoknak a helyét, akikre eddig támaszkodtunk – az apáét, az anyáét, a testvérekét, a barátokét. Mivel a szerelem mindent betöltő, és kizárólagos érzelem nagyon nehéz más kapcsolatokat fenntartani, amelyek nem tűnnek többé szükségesnek. A házasság azonban megtanít arra, hogy még a legszorosabb emberi kapcsolat sem elégítheti ki a szív legnagyobb mélységeit. Mert amit csakis Isten tud megadni, azt őrültség emberektől elvárni.

Továbbá ha a férfi és a nő meg nem tanulják, hogy naponta meghozzák egymásért a szeretet áldozatait, a házasság legjobb esetben is csak munkakapcsolat, és nem egység.

Valljuk be őszintén, még ha tudatosan próbálunk a helyünkön állni nap, mint nap, akkor is szívünkben megfoganhat az elvárás társunk felé: az egész napi vagy heti munka után most akkor tégy boldoggá, állj készenlétbe! Hadd meséljek el egy személyesebb példát. A mi házasságunkban kezdetektől fogva fontos helyet foglalt el a mozgás. Ajándék volt, hogy férjemmel együtt tehettük. Legmélyebb beszélgetéseink is így születtek. Egy új élet születése rendkívül nagy áldás, amit reményekkel, örömteli szívvel vár a család minden tagja. Ennek természetes velejárója, hogy az addig felépített családi rutin megváltozik. A mi esetünkben statikusabbá vált az élet. Első hetekben próbáltuk alkalmazni a kislányunk érkezése előtti szokásainkat erre a merőben új helyzetre. Én mindig nagy reményekkel vártam a hétvégéket, amikor is kimondatlanul azt vártam, hogy akkor majd közösen sportolhatunk a férjemmel. Természetesen nem lett ebből semmi. A hétvégék közeledtével elkezdett kopogni egy furcsa érzés a lelkem ajtaján. Lehet ezt magánynak nevezni?

Úgy gondolom, hogy életkörülményeinkből (Gyes, vagy ha férjünknek olyan munka beosztása van, hogy keveset van otthon) esetleg hamis elvárásainkból fakadóan időnként szembe kell néznünk ezzel az érzéssel. Talán gyakoribb probléma, mint ahogy hangoztatva van.

De mit kezdjünk ezzel? Én végül kitaláltam, hogy a heti program beosztásomba hogyan tudom beilleszteni a rendszeres mozgást, így nem terhelem férjemet elvárással. A közös sport ráadás, ha megadatik.

Dávid egy nagyon fontos alapelvet fogalmaz meg a 13. zsoltárban.

„Világosítsd meg a szememet, hogy halálra ne szenderüljek” (Zsoltárok 13:4)

Ez alapján mondom, hogy az az ember, aki nem tud felébredni az Ő keserűségéből (vagy akár magány érzetéből), az egyenesen a halálra vezető úton sétál.

Felébreszthető vagy?

Mert szívünk mindaddig magányos, amíg Istenben meg nem pihen. Így az elfelejtett, üres földdarab hirtelen lehetőségektől burjánzik.

maxresdefault

Úgy látom, hogy nem az események változtatják meg a lelkeket. Végül mindig az hozza a változást, ahogyan a történteket fogadjuk. Isten munkája egy szívben gyakran „kommentár nélkül” folyik, rejtetten hat, mint az élesztő. Minden nőnek van kreatív oldala is, de ez nem szabad a lakás otthonná dekorálásában kimerüljön. Ez képessé tud tenni minket arra is, hogy rájöjjünk arra, hogy a felszabaduló időt mire és hogyan tudjuk a legjobban felhasználni. Fel lehet ébredni a hamis érzelmekből, és önsajnálat helyett erősíteni lehet a belső kamránkat figyelve arra, hogy ne támasszunk hamis elvárásokat férjünk, családunk felé. Légy kreatív minden élethelyzetben! Használd ki az Istennel tölthető időt, és építsd a családodat.

„Tükröm-tükröm mondd meg nékem?”

„Naponta millió
Példaadás válik le rólunk,
Akár fényesedünk,
Akár besározódunk.
Szemek, fénylő szemek
Tükörtermében járva
Kép lesz, s vonz, vagy taszít
Életünk fénye, árnya.” 

/Füle Lajos/

46c8ba1d68c86cbaf06d7c5c093244f6

Ti jártatok már úgy, hogy időnként olyan tükörben csodáltátok meg magatokat, ami meglepően előnyösnek mutatta az alakotokat? Emlékszem tiniként, amikor volt időm még illegetni magam az ilyen hasznos bútordarabok előtt kifejezetten vadásztam az efféle csodatükrökre.

Ezek általában félhomályban voltak, jó öreg darabok, és valami torzulás miatt mindenkit vékonyabbnak mutattak. A miénk otthon nem ilyen volt. Most sem olyan. Bosszantóan a valóságot mutatja, minden szépséghibával együtt.

A gyermekeim pont ilyen bosszantóan valóságos képet mutató tükröcskék. Miközben mások, máshol olyan szépen megsimogatják a lelkem, olyan szépet ragyognak vissza rólam, ők annyiszor könyörtelenül rákényszerítenek a ronda valóságot látni arról, hogy mi van bennem.

Legszívesebben mennék, keresném azt a helyet, azt a tükröt ahol előnyösebben látom magam, de maradok. Szembenézni magammal, a jellemhibáimmal, a kudarcaimmal fájdalmas, de kikerülhetetlen útja a növekedésemnek, formálódásomnak.

Időnként sikerül nyugodtan beszélnem, viselkednem a gyermekeimmel akkor is, amikor odabent összeomlani készül minden. De érzékeny kis szenzoriak rögtön reagálnak arra, amit leplezni próbálok. Ők is feszültek, nyugtalanok lesznek.

Pár éve hallgattam egy előadást a hisztiről. Egy dologra emlékszem belőle. Ez gyakran eszembe jut, amikor elszakad a cérna a három éves kisfiamnál.

A hisztiző gyereknek az a legnagyobb segítség a hiszti leküzdésében, ha az a felnőtt/szülő aki mellette van nyugodt, kiegyensúlyozott marad.  Így utánozandó mintát tart a gyerek elé, aki a felnőttet mintázva lassan vissza tud térni az elszabadult érzelmi kitörésből.

Akárhonnan nézem, én vagyok a kulcs. Mindig ez van. Amikor a házasságomért kezdtem el szívből kiáltani az Istenhez, mert úgy gondoltam, hogy nagyon nagy problémáink vannak, főleg a férjem miatt, Isten szembesített azzal, hogy mennyire vak vagyok magammal szemben.

S ahogy letettem arról, hogy megváltoztatom, helyrehozom esélyt adtam Istennek, hogy dolgozzon velem. A házasságunk ezt követően kezdett felüdülni és virágokat bontani. Azóta is szégyellem Isten világosságában, hogy a férjem kis szálkáit annyit emlegettem begerendázott szemekkel.

Hatalmas felelősség gyerekeket nevelni. Mindannyian szeretnénk igazán jól csinálni. Itt is folyton azt élem meg, hogy engem kell az Isten neveljen, hogy tudjam őket jól nevelni. Csak addig tudom vezetni őket, ameddig én magam is eljutottam. Önuralomban, stressz kezelésben, kitartásban, következetességben, határaim ismeretében, tiszta beszédben…

Ez a gondolat számomra erős motiváció arra, hogy naponta keressem az Urat csendességben és folyamatosan. Hogy lelkével, Vele legyen tele a szívem. Amikor a gyermekeimnek mintára van szükségük szeretnék többet nyújtani számukra esendő,  vagy éppen toppon lévő önmagamnál. 

"Minden keserűség, indulat, harag, kiabálás és istenkáromlás legyen távol tőletek minden gonoszsággal együtt." Efézus 4:31
"…teljetek meg Lélekkel, mondjatok egymásnak zsoltárokat, dicséreteket és lelki énekeket; énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak." Efézus 5: 18b,19

Te mit kérnél?

Már egy ideje foglalkoztat Istennek Dávid házáról szóló ígérete, amit legutóbb a Királyok könyvében olvastam :

"Ha fiaid megőrzik útjukat, és tökéletességgel, teljes szívük és teljes lelkük szerint járnak előttem, soha ki nem fogy a férfi közüled Izrael trónjáról." 1.Királyok 2,4

A legutóbbi női konferencián mesélte az előadó, hogyan kapta látását a szolgálatra és, hogy ebben a folyamatban Isten miként vonta magához közel és adta azt a lehetőséget, hogy kérjen tőle, bármit is. Hazavittem magammal ezt a gondolatot és tovább forgattam a szívemben: mit kérnék én, ha egyszer előttem is így kinyílna a menny kapuja, és tényleg, bármit, bármit kérhetek. Te mit kérnél?

Eszembe jutott ismét a Dávid házára szóló ígéret, és egy kérés fogalmazódott meg a szívemben: Ó Uram, ha bármit kérhetnék tőled, kérhetem, hogy az én utódaim, gyermekeim, és azoknak gyermekei soha ne vesszenek ki a Te trónod elől? Hogy mindenki, aki tőlünk születik, az az örökkévalóságnak szülessen, hogy Istene légy, és a gyermeked legyen? Ahogy kimondom, ahogy leírom, engem is megdöbbent a saját kérésem, lehet egyáltalán ilyen nagyot kérni Istentől? De ha jobban belegondolok, azt hiszem, ha nem is ilyen módon megfogalmazva, de mindannyian kívánjuk ezt az Úrtól, hiszen folyamatosan gyermekeink megtéréséért imádkozunk, és ha majd idősek leszünk és unokáink lesznek, nem tudom elképzelni, hogy értük is ne tennénk ugyanezt.

cikk kep 3

Kedves anyukák, nagymamák, arra hívlak benneteket ma, hogy hozzuk ismét gyermekeinket Istenünk elé, és imádkozzunk buzgón a megtérésükért. Ó, az, hogy talán hívő családban születtek nem elegendő ahhoz, hogy személyes kapcsolatuk legyen Krisztussal. Imádkozzunk értük, kitartóan, buzgón, minden nap. És az imádság mellett hívlak arra is, hogy kérjük a Szentszellem tisztító erejét, hogy mossa le bűneinket, fedezze be hiányosságainkat, hogy úgy tudjuk megélni a keresztyén éltet, hogy az vonzó legyen számukra. Megélni az otthonunkban, az mindennapok egyszerűségében.

cikk kep

Dávid fiainak szíve már a második generáció után elfordult Istentől. Nem tudták megélni az ígérethez tartozó feltételt. Az igét olvasva azt látom mégis, hogy Isten hűséges maradt hozzájuk, és nemcsak, hogy király királyt követett, de Dávidtól származott az Örökkévaló Király, Jézus Krisztus. Micsoda ígéret, micsoda beteljesülés ez Isten részéről, kinek tervei minden emberi elképzelést fölülmúlnak!

Kérjünk, Jézus nevében, Isten szíve szerint, és ne felejtsük el, hogy a legnagyobb dolog, amit kérhetünk magunk és gyermekeink számára, az az Ő jelenléte, a Szentlélek, kinek személyében jelen van, velünk van most is.

„Én is azt mondom nektek: kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik. Melyik apa az közületek, aki fiának kígyót ad, amikor az halat kér tőle, vagy amikor tojást kér, skorpiót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok gyermekeiteknek jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle?”  Máté 7, 7- 11