Átírt tervek

„Terveidet a szíved készíti, de lépteidet az Örökkévaló irányítja” Péld. 16:9

– szólt hozzám az Ige, azon a reggelen, amikor tudatosult bennem, hogy áthúzhatom az elkövetkező hetek, hónapok, a nyár terveinek izgalmasabb részeit a határidőnaplómban.

Nem olyan eget rengető dolog, de az én kis világomat azért megmozgatta. Talán azért is, mert az utóbbi időben kényeztetett a mennyei Atya. Nem mondom, hogy mindig mindent megkaptunk, amikor és ahogy akartunk. Voltak várakozással teli évek, gyógyulásra, gyermekre, imameghallgatásra… nehéz, húzós, botorkálós, útkeresős időszakok, és tudom, lesznek még. De az elmúlt időszakban elborított Isten jóságos szeretetével. Imádkoztunk, terveztünk és többnyire megvalósultak az elképzeléseink.

Most másképp alakult. Visszapillantva látom, ahogy Isten készítette a szívem arra, hogy ne ijedjek meg, ne csüggedjek el, hanem bízzak az Ő szeretetében bármi is jön.

Az egész csak apróságokkal kezdődött. Meghibásodott az autóban valami. Az autópályán egy alagútban adta meg magát, megbénítva ezzel egy egész autópálya forgalmát. Még jó, hogy egyedül volt vele a férjem. Nagyon nehézkesen oldódott meg az „intelligens” probléma, aminek az igazi okát most sem lehet tudni biztosan.

Székelyföldön voltam a gyerekekkel, dédmamáztunk, nagymamáztunk, unokatesóztunk, barátnőkkel találkoztunk és úgy terveztük, hogy értünk jön a férjem majd és egy hetet együtt töltünk el ott. De az autó már harmadjára került vissza a szervizbe és nem lehetett elindulni vele. Hiányzott nekünk apa, de elfogadtuk, hogy most ez van, valahogy hazabuszozunk.

Aztán volt egy csodaszép napunk. Nagyon nagy ajándék volt, hogy a lányunk a Hargitai Keresztyén Táborban részt vehetett a zene-héten. Ennek lezárása volt egy koncert, ahol belekóstolhattunk az egész hét élményeibe. A telefonom egész nap a táskámban volt, eszembe sem jutott ránézni. Annyi régen látott drága arc jött velem szembe, hogy csak a hazaúton kaptam elő, hogy meséljek a férjemnek, aki kimaradt ebből a sok szépből. S meglepetten láttam, hogy rá nem jellemző módon már többször is keresett, írt, hogy mielőbb hívjam fel.

Megsérült. A térdében elszakadt egy oldalszalag és a keresztszalag is. Műteni kell. Hosszadalmas gyógyulási folyamat vár rá, sok hét, több hónap mozgáskorlátozottság, rehabilitáció.

„Nem fél a rossz hírtől, erős a szíve, bízik az Úrban.” Zsoltárok 112:7

Olyan sokszor megvallottam ezt az igét az elmúlt néhány évben. És Isten meggyógyította, megoldotta bennem a beteges nyugtalanságot, rettegést a férjem, gyermekeim testi épségéért, s tanított bízni a fölösleges aggodalom helyett.

„Ha bíztok bennem, és nem aggódtok, ha belső békéteket és nyugalmatokat megőrzitek, erőt adok nektek.” Ézsaiás 30 : 13b

Isten békessége árasztott el. Lépteinket az Örökkévaló irányítja. Biztonság, nyugalom.  Bámultam a határidőnaplómat. Közös tengerparti nyaralás a férjem testvéreivel és családjaikkal, mennyire készültünk, vágytunk erre. Kirándulások, utazások, találkozások…

Keseregni ezen ebben a helyzetben nevetséges lett volna, de erős megtapasztalás volt ez arról, hogy nem arra megyek, amerre akarok. Hogy Isten most átírja a terveinket. És ez felszabadít. Nem gondolom, hogy Ő szervezi a baleseteket, de megvallom az Ige szavaival:

Egészen biztosak vagyunk benne, hogy minden összedolgozik azoknak a javára, akik Istent szeretik, és akiket ő a saját terve szerint elhívott. Róma 8 28 EFO

Vannak, akik kérdéseket tesznek fel. Miért kellett így megsérülnie? Miért sportolt? Miért volt éppen ott? Miért engedte meg Isten?

Fel lehet tenni ezeket a kérdéseket, válasz is érkezhet rájuk, de én úgy döntöttem, hogy nem kérdezek.

„ Véges nézi a végtelent, találgatja, hogy mit jelent…” énekli Ákos.

Vannak ennél nagyobb, jóval fájdalmasabb kérdések, és Isten még azokra sem tartozik magyarázattal. Tudom a határainkat, emberek vagyunk, végesek, miért kellene, miért tudnánk megmagyarázni, megérteni mindent? Az a dolgunk, hogy bízzunk. Hogy kapaszkodjunk Istenbe. Gyökereket eresszünk a nehéz időkben egyre mélyebbre, a folyóig a repedezett víztartók helyett. Hallótávolságban lenni Tőle, hogy szólhasson a nehézségeken keresztül.

„Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az ÚR.” Zsoltárok 34:20

Ez volt a másik ige, ami mélyen a tudatomba vésődött a sérülést megelőző időszakban. Egy vasárnap délelőtt hallottam, aztán nem ment ki a fejemből. Érhetnek váratlan dolgok, de ha Benne vagyok elrejtve, nem leszek felkészületlen. A Vele való kapcsolat készít fel és vezet át mindenen.

Isten és köztem nem üzleti kapcsolat van. Nem ígérte meg, hogy cserébe, mert hiszek, keresem Őt, mert életemet próbálom az Ő igéjéhez igazítani, Ő maximálisan megóv engem és az enyéimet minden bajtól és kellemetlenségtől. Hogy csak napfény és virágoskert lesz az élet.

De azt megígérte, hogy semmi, de semmi nem fog az Ő szeretetétől elválasztani, és hogy minden nap velünk lesz, egészen, amíg a világ el nem múlik.

Annyi jót átvettem az Úrtól amióta kapcsolatban vagyok vele. Nem kell számolgassam, tudom, hogy sokkal több volt, mint nehézségből, problémából. (Ó, pedig utólag az utóbbiak vitték a szívem olyan közel az én mennyei apukámhoz!)

Nem mondom, hogy ujjongó örömmel, de kinyújtom a kezem azokért az áldásokért, amelyek most éppen nehéz idők csomagolópapírjában érkeztek. S tanulom még inkább imádni szeretni, szolgálni Istent Önmagáért.

 Pápai Márta Zsófia

 

Másokhoz hasonlítom magam, mit tegyek?

Valahányszor elsétálok egy ízlésesen öltözött nő mellett, átvillan a gondolataimon: vajon én is stílusosan öltözködöm? De, ha egy bölcs nővel beszélgetek, óhatatlanul is fel teszem magamnak a kérdést: valaha én is eljutok erre a bölcs életszemléletre? Ha pedig sikeres embereket látok magam előtt, elszégyellem magam, mert én még nem tartok ott.

Mintha belém lenne kódolva … automatikusan másokhoz hasonlítom magam. Mi zajlik ilyenkor a színfalak mögött?

Eluralkodik rajtam a kisebbrendűségi érzet, az önbizalom hiány, a szégyenérzet, a keserűség.

Az Istennek mindenről van véleménye (rólad és rólam is)! Általános, és személyre szabott egyaránt. De a döntés a Tiéd, minden esetben! Tehát a döntés az enyém, miszerint másokra nézek, vagy Isten szemüvegén kezdem látni önmagamat, az életemet. Úgy gondolom, hogy minden egyes alkalommal, amikor másokhoz hasonlítom magam, valójában bizalomhiányt fejezek ki Isten felé!

 „Az embert a saját bolondsága vezeti félre, mégis az Úr ellen zúgolódik a szíve.” Példabeszédek 19:3 

Hogyan tudnám definiálni a bizalmat? Bizalom az, amikor nem akarod folyton ellenőrizni a másikat, hanem rátámaszkodsz. Ellenőrizni akarom Istent?

onbecsules-500-250-tukrozott

Lehet megfigyelted már, az emberek közti bizalom tele van feltételekkel, ezért csak valamennyire működik. Egyszerűsítve azt is mondhatnánk: senki nem ad puszira bizalmat. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, hajlamosak vagyunk ezt átvetíteni az Istennel való kapcsolatunkba is. Mennyire része Isten a döntéseidnek? Itt nyilvánul meg a bizalom. Mi többnyire a megvalósult feltétel alapján döntünk, de ez nem bizalom. Mert a bizalom a döntésekben csúcsosodik ki. Továbbá a bizalommal együtt jár az is, hogy kitárjuk magunkat. Ezért a bizalom kockázattal jár, a csalódás lehetőségével. Milyen is a csalódás? Hadd mondjak erre egy példát:

Kislányunk néhány napja fedezte fel, hogy a konyha egyik zegzugában egy kuka áll. Éppen akkora, hogy ha egy kicsit nyújtózkodik, meg tudja billegtetni a kuka tetejét. Természetesen én ennek nem annyira örvendek, mert magára boríthatja, vagy a szemétbe turkálva fertőzést kaphat. Ezért egyik alkalommal kicsit ráütöttem a kezére jelzés értékűen, hogy azt nem szabad billegtetni, és közben magyaráztam is neki: „Az nem játék, veszélyes a számodra, ezért nem szabad billegtetni”. Mint minden normális gyermek, először elkerekedett szemmel nézett rám, majd ez a tengerkék szempár megtelt könnyel, és hatalmas sírásba kezdett. Néhány másodperc után, kicsit szipogva hozzám jött megvigasztalódni. Mert bízik bennem.

"Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Máté 18:3

Hadd kérdezzem meg: ilyen a mi csalódásunk is, amikor Isten valamit nem enged meg nekünk? Ilyen bizalommal megyünk Hozzá? Ha nem is úgy történnek a dolgok az életemben, ahogy szeretném, de bízom a Te bölcsességedben, bízom abban, ahogyan Te látsz engem, és elhiszem Neked, hogy az én értékemet nem emberek véleménye határozza meg, hanem Te. Ezért nincs szükségem arra, hogy másokat nézve értékeljem magamat.

Aki megérti az igét, annak jó dolga lesz, és boldog az, aki bízik az Úrban.” Példabeszédek 16:20 

Isten kezében

Tanulom, hogy Istentől nem csak feladatot kapni kihívás, hanem azt teljes mértékben Rá bízni, s amikor kell el is engedni. Másfél éve kérte tőlem Isten, hogy egy számomra új környezetben szolgáljam Őt a lányok között. Nem volt egyszerű a kezdet, s szükségem volt naponta bátorításra fentről, még ha biztosan tudtam is, hogy nem saját agyszüleményem a lánykör elindítása. Pár hónap elteltével viszont már láttam is, nem csak tudtam, hogy nagyon szép dolog van kialakulóban.

Egy év alatt nagyon jó kis csapat állt össze, minden alkalom áldás volt, nekem biztosan. A lányokkal egymást építve gyűltünk össze igét tanulmányozni, imádkozni, egymást bátorítani, szeretni, együtt LENNI, máskor meg együtt TENNI. Szóval hálás voltam Istennek nagyon, hogy elkezdte bennem és körülöttem is a jó munkát. Élveztem, hogy már milyen gördülékenyen megy az egymás után való készülés, “lánykörtartás” a lányokkal, amikor Isten meglebegtette előttem, hogy “Jól szolgáltam, de most már máshova küld, másra kell figyeljek.

elengedes2

Először hevesen tiltakoztam még annak gondolatától is, hogy azt a szolgálati területet, amibe annyi időt és energiát, hitet és bizalmat belefektettem, csak úgy elengedjem. Persze, mindig tudtam, hogy Istené az irányítás, s épp emiatt is volt áldás az egészen, de mégis sajátomnak éreztem, magaménak is a lánykört. Eltelt pár hét míg azt tudtam mondani, hogy “Rendben, Te adtad, Te el is veheted, itt van!“, de még mindig azon aggódtam, hogy vajon hogyan lesz tovább. Akkor kilátástalannak tűnt, hogy bárki is tovább vigye az összetartó, “vezető” szolgálatot. Kerestem azt a lányt, nőt, aki szívén viselné a lánykör sorsát, de nem találtam. S elkeseredve, meg némileg felháborodva jöttem Isten elé, hogy milyen dolog már ez, legalább mutasson valakit, s akkor nekem is könnyebb lesz, látva, hogy mindaz, amit tettem, nem hiábavaló.

Ekkor mondta Isten nekem, ami felnyitotta végleg a szemem, hogy:

  • eddig is Ő cselekedett rajtam keresztül, és nehogy azt higgyem, hogy ezután Ő nem fog tudni tovább munkálkodni. Ha én hiszem és tudom, hogy az Ő akarata teljesült eddig is, akkor nem, hogy okom, de jogom sincs aggódni.
  • bízni az Ő akaratában vakon kell, nem úgy, hogy “csak lássak egy kis fényt az alagút végén, s akkor majd elindulok”, nem, ha látok, ha nem, mennem kell amerre Ő mondja, ez a lényege a feltétel nélküli engedelmességnek és a bizalomnak. (ezt nekem szinte mindig meg kell újra tanulnom).

Ezután kezdtem el rendszeresen és teljes gőzzel “csak” imádkozni, nem kutatni, keresni, s agyalni a legjobb megoldáson, hanem egészen az Úrra bízni.

Azóta eltelt fél év, és már az idő teltével is láttam, hogy Isten válasza érkezik, kibontakozóban van az Ő terve, s nem hagyja az aratást munkás nélkül, de az elmúlt héten vált számomra bizonyossá, hogy Isten válasza megérkezett, nem egy, hanem két személy odaszánt életű szolgálatával.

Öröm és hála. Ezzel van tele a szívem most. Tanulom, hogy mindent bizonyos időre kapok Istentől, épp ezért kell kihasználnom minden egyes pillanatot arra, hogy azzal a leginkább szolgáljam a Királyt, s neki szerezzek dicsőséget. Nem tudom mikor kapom vissza, vagy visszakapom-e még e szolgálati területet itt vagy máshol, de azt tudom, hogy ha Istenben bízok, akkor tűnjön bármilyen kilátástalannak a helyzet (akár az elindulás, akár az elengedés), akkor végül úgyis öröm és hála lesz a jutalmam.

Elég nehéz természetű vagyok, mert nekem kapni és elengedni is nehéz, de hiszem, és tudom, hogy mindkettő áldás. S az a vágyam, hogy én is áldás, hasznos eszköz lehessek Isten kezében, amíg csak élek.

Kétely nélkül

A bibliai Annán gondolkoztam mostanában, nagyon megfogott, amit olvasunk róla:

"Akkor ezt mondta neki a férje, Elkána: Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál? Egyszer Anna fölkelt, miután ettek és ittak Silóban. Éli pap meg ott ült egy széken az ÚR templomának az ajtófélfájánál. Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az ÚRhoz, és keservesen sírt. Azután erős fogadalmat tett, és ezt mondta: Seregek URa! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálólányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak, akkor egész életére az ÚRnak adom, és nem éri borotva a fejét! Mivel hosszasan imádkozott az ÚR színe előtt, Éli figyelte az asszony száját. Anna magában beszélt, csak ajka mozgott, de hangja nem hallatszott. Ezért Éli azt gondolta, hogy részeg, és ezt mondta neki: Meddig tart még a részegséged? Józanodj ki mámorodból! Anna azonban így válaszolt: Nem, uram! Bánatos lelkű asszony vagyok. Nem ittam bort vagy szeszes italt, hanem a lelkemet öntöttem ki az ÚR előtt. Ne tartsd szolgálólányodat elvetemült asszonynak, mert nagy bánatom és szomorúságom miatt beszéltem ilyen sokáig. Éli így válaszolt: Menj el békességgel! Izráel Istene teljesítse kérésedet, amit kértél tőle! Ő pedig ezt mondta: Nézz jóindulattal szolgálólányodra! Azután elment az asszony a maga útjára, evett, és nem volt többé szomorú az arca."  1. Sámuel 1:8-18

Ismerősek ezek a sorok, ismerjük Anna nehéz helyzetét, szíve vágyát, ahogy könyörgött gyermekért. De vajon gondoltunk-e már arra, hogy miután kiöntötte szívét az Úr előtt, erős fogadalmat tett, mit is tett Anna? Elment útjára és nem volt többé szomorú.

Számomra ez az egyik legszebb ebben a történetben: egy olyan hitbeli döntés, amikor otthagyja terhét az Úr előtt, nem aggódik tovább, nem kesereg, és nem bosszankodik, mikor csúfolják. Egyszerűen bízik Istenében az Úrban, aki hallotta kérését és fogadalmát és cselekedni fog a kellő időben.

Tudunk-e mi így imádkozni? Tudok-e én így bízni, így kérni Istentől? Lelkem mélyéig összetörve, kiszolgáltatottan, utolsó reményként odatéve az Úr elé, mert Ő az egyedüli, aki tud segíteni helyzetemben. Tudom-e otthagyni terhemet az Úr előtt, és nem cipelni tovább, hanem felszabadultan örülni az életnek, várni és reménykedni? Ott már nincs kétely, nincs „mi van ha…”. Akkor már lehet úgy örvendezni, mint aki már meg is kapta, azt, amit kért…

Merd életed nagy kérdéseit Isten elé hozni, teljes szívvel bízni benne, mert ő cselekszik. Tedd le terhedet és ne legyen többé bánatos az arcod, mert Istennek gondja lesz rád is.

Imádkozok, de hallja ezt Valaki?

Egy olyan világban élünk, aminek a törvényszerűségét nem mi határoztuk meg. Adottak a feltételek, és sokszor előre láthatóak a következmények, mert Isten őszinte és nem játszik zsákba macskát az emberrel. Többnyire mégis úgy érzem magam, mint akit felültettek egy érzelmi hullámvasútra.

Gondolatban a Bibliát lapozgatom, és számtalan példa zsong a fejemben arról, hogy milyen csodálatos módon szabadítja meg az Isten azokat, akik szeretik Őt. Még hétköznapi példaképeim is előttem vannak, akik képesek voltak úgy megélni a hitet, hogy az maradandó nyomot hagyott a Földön és a Mennyben egyaránt.

És mi van velem? Mi van azokkal az imakérésekkel, amiket már hónapok óta viszek Isten elé? Konokul harcoljak tovább, vagy hagyjam abba a könyörgést, és nyugodjak bele … Isten másképp akarta?

Hallja Jézus azt, amit fohászként elmondok?

Jézus szerette Mártát, a nővérét (Máriát) és Lázárt. Amikor meghallotta, hogy beteg, két napig még ott maradt, ahol volt, s akkor szólt a tanítványoknak: „Menjünk vissza Júdeába!” (János 11: 5-7)

Emlékszünk, Lukács összehasonlítja Lázár két nővérét, két különböző egyéniséget: Márta a precíz háziasszony, aki folyton a konyhában sürög-forog, Mária pedig a szemlélődő jellem, aki a legnagyobb nyugalommal üldögél Jézus lábánál.

Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. (János 11: 20-21)

Amikor Mária odaért, ahol Jézus volt, és meglátta, e szavakkal borult a lába elé: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” (János 11: 32)

A személyiség jelek a tragédia idején is hamisítatlanul megjelennek. Márta, Jézus elé siet és a falu határában össze is találkozik vele és kísérőivel: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem” – hangzik a szemrehányás. Valamivel később Mária is megjelenik, és ugyanazokkal a megrázó szavakkal szólítja meg Jézust: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem”. A két nővér kifakadása vádként hangzik: vádolják az Istent, aki nem hallgatta meg imáikat. Nem a hit hiányzott. Márta biztosítja Jézust afelől, hogy hisz a halál utáni életben, és meglepő módon még azt is kijelenti, hogy Jézus Isten Fia, a Messiás. De vajon Isten, miért nem jutalmazta meg?

Egyedül itt olvashatjuk, hogy Jézus megrendült, imádkozott, majd a következőket mondta.

E szavak után hangosan beszólt: „Lázár, jöjj ki!” S a halott kijött. Lába és keze be volt pólyázva, az arcát meg kendő födte. Jézus szólt nekik: „Oldjátok fel, hogy tudjon járni.” (János 11: 43-44)

Végül Lázár feltámadt. Mária és Márta imája meghallgattatott, de itt eldőlt Jézus sorsa is. János feljegyzi, hogy ez események után a vezető emberek eldöntötték, hogy meg fogják ölni a Messiást.

Mi történt akkor, amikor Jézus imádkozott?

Egy kissé továbbment, arcra borult, és így imádkozott: „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Máté 26: 39)

A Getsemáne-kerti történetek középpontjában nem más áll, mint egy meg nem hallgatott ima. A pohár nem vétetett el Tőle. Van, hogy Tőlünk sem vétetik el, de ha átgondoljuk a Bibliai eseményeket, rájövünk, hogy a legtöbb imádság várakozásból született.

“A várakozás önmagában nem cél, de szükség lehet rá a cél elérése érdekében. Amire érdemes várni, arra várunk, s közben fejlődik a türelmünk.” írja Philip Yancey.

Mi teljesítmény orientáltak vagyunk, és arra rendezkedtünk be, hogy a sikeres dolgokat kipipáljuk egy képzeletbeli fehér lapon. Megtorpanunk, ha nem érezzük azt, hogy Isten cselekszik a mi kéréseink, szükségleteink alapján. Egy darabig harcolunk, aztán feladjuk ….

De Isten másképp gondolkodik, mert Számára nem a kijelölt és kipipált célok a fontosak, hanem az, hogy milyen irányba változunk. Ezért azt akarja, hogy imádkozzunk függetlenül attól, hogy egy sivatagban, vagy zöldellő mezőm érezzük magunkat. Mert imádkozás közben változunk.

Változunk?

Mennyei édes apukám!

 

“Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: “Abbá, Atya!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” Róma 8: 14-17

Van néhány olyan Ige a Bibliában, amitől megmagyarázhatatlanul elerednek a könnyeim, összeszorul a torkom. Ez is ilyen. Nem vagyok érzelgős, sírós sem, mégis. Rájöttem, hogy van valami közös ezekben az Igékben, amelyek megríkatnak.  Istent, mint szerető édesapát, Atyát mutatják be. Azt hiszem a hiány, az édesapámmal való szeretetkapcsolat hiányának mélyre eltemetett fájdalma, és mennyei édes apukám gyógyító ölelésének kettőssége miatt törnek fel önkéntelenül a könnyeim.

5a913376147cb929cac3c236fc24df96

Az édesapám hangja nem biztonságot, szeretetet jelentett gyermekként számomra, hanem félelmet, szorongást, rettegést. Bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot.  Ő maga is az apai szeretet hiányától elszenvedett torzulásokkal élt, és bár jó szándékok voltak a szívében, nem azok teljesedtek ki.

Míg nem ismertem Istent, Őt is ilyennek tartottam. Félelmetesnek, kiszámíthatatlannak, nem tudtam felfogni a szeretetét, a feltételek nélküli elfogadását irántam.

Árvaságtól szenvedtem a lelkemben, annak ellenére, hogy volt édesapám. Végtelenül vágytam egy hangra, egy mély szeretetteljes férfihangra, aki magához von, megsimogat, és azt mondja: Figyelek rád, szeretlek, értékes vagy, csodálatos vagy. Mesélj, az élet leterhel néha, de mégis érdekelnek az érzéseid, mi mozgat meg, mi érdekel.  Nem kell minden szemrevaló fiúnak szerelmes levelet írj, nem kell hülyét csinálj magadból, hogy megkapd fiúk, férfiak figyelmét. Ennél sokkal becsesebb vagy.  Féltem a szíved. Fontos vagy számomra.

Ezek a szavak sosem hangzottak el felém, de mielőtt túlságosan mélyre mentem volna a megerősítés rossz helyen való keresésében átölelt a mennyei Atya. Szeretetével megállított. Atyaként jött felém, mert mindenkinél jobban ismer. Kitárta a karjait felém, és átélhettem azt, amit egy tökéletes földi apa sem tudott volna megadni. Végtelen, örökkévaló, örökké tartó, soha el nem múló szeretetet, békességet, szabadságot, biztonságot. Kegyelmet, megbocsátást. Fiúságot. Emlékszem, ahogy felnéztem kisírt szemeimmel az augusztusi csillagos égre, azt gondoltam: Aki a csillagokat, teremtette, és az egész világmindenséget kezében tartja az az Atyám, az én mennyei szerető édes apukám. Soha nem tapasztalt vigasztalódást éltem meg.

Sok év telt el azóta. Voltak idők, amikor elhalványult bennem annak a valósága, hogy kinek a családjába is tartozom, milyen hatalmas Atyám van, akivel Jézus Krisztusban megbékélhettem. Ilyenkor mindig nehezemre esett bízni Isten szeretetében, jóságában, és félelmeknek adtam teret az életemben.  Isten kegyelme, hogy megtanultam felállni ezekből a helyzetekből. Hogy többé már nem az határoz meg, ahogy mit kaptam, vagy mit nem kaptam meg az én földi apukámtól, mert maga a mennyei Atya szeret engem.

“Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” 1. János 1:3

Lehet te is árvaságtól szenvedtél, szenvedsz a lelkedben. Lehet, hogy korán elveszítetted, vagy nem ismerted földi édesapádat. Engedd, hogy mennyei Atyád átöleljen, sírd ki magad az ölében, öntsd ki a szívedet előtte. Nem vagy árva! Szeretett, elfogadott, áldott vagy! Krisztus családjában, a mennyei Atya asztalánál ülsz. Örököstárs vagy.  Figyelj Isten Szellemére, aki újra meg újra megerősít lelkedben arról, hogy Isten gyermeke vagy! Élj bátran, tudjad mindig ki áll mögötted.

“Azért imádkozom, hogy Urunk Jézus Krisztus, és Isten mennyei édesapánk bátorítsa a szíveteket és erősítsen meg benneteket minden jóra szóban és tettben egyaránt. Hiszen Isten megmutatta mennyire szeret bennünket, és irántunk való jóindulatából örökké tartó vigasztalást, bátorítást és biztos reményt adott nekünk.” 2. Thesz. 2: 16,17

Ki visel rólad gondot?

Itt a következő igeszakasz, próbáltam kiemelni csak a legfontosabbat belőle, hogy ne legyen túl hosszú. Aztán elszégyelltem magam. Egyrészt túl hosszú igerész? – a mellé fűzött magyarázat, hozzászólás az lehet hosszú, lehet sok, de az ige? Másrészt pedig minden betűje olyan sokatmondó, hogy ha csak eddig jut az olvasó, már akkor is megérte.

„Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? 26 Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem takarnak, és mennyei Atyátok eltartja őket. Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk? 27 Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy arasznyival is? 28 Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, 29 de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. 30 Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti az Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek?” 31„Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? – vagy: Mit öltsünk magunkra? 32 Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. 33 De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek. 34 Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6: 25-34)

Egy beszélgetés során kifakadt egy fiatal hívő nő, hogy mennyire nehéz neki, hisz magáról kell gondoskodnia. Ő saját magát tartja el, csak abból él, amit nap, mint nap megkeres. Őszintén sajnáltam. Milyen szomorú. Egész életét munkára fordítja, küszködik a megélhetésért, pedig csak annyit kellene tegyen, hogy az Úrban bízik.

“Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsoltárok 127:2)

Ritkán hallok az anyagiakról másoktól. Valahogy nem téma, vagyis tabutéma. Magánügy – mondják sokan. Már fiatalon elgondolkoztam, majd elhatároztam, hogy én nem akarom, hogy ez nekem magánügy legyen, azt akarom, hogy ez (is) Isten ügye legyen az életemben. Olyasmi, amit bátran és őszintén merek vállalni.

Persze, ha Isten ügye, s nem az enyém, akkor nem én rendelkezem felette. Ami azért nem könnyű. Hitet és bizalmat igényel. De az előttem lévő jó példákat látva nem kételkedtem Isten hatalmában, később pedig már azért nem, mert saját magam is tapasztaltam az Ő gondoskodását.

Már lánykoromban elhatároztam, hogy ha akárhonnan (saját erőfeszítés vagy ajándék) anyagi javam származik, azt az Úrnak tulajdonítom, hogy Ő rendelkezzen felette. Úgy tekintek a pénzre, mint amit Istentől kaptam használatra. Igyekeztem is mindig valóban arra költeni, ami jó. Ez nem zárta ki azt, hogy ha megtetszett valami nagyon-nagyon, akkor nem vettem meg, vagy hogy a pénzt csak a hasznosra használtam, s a kellemesre nem. Egyszerűen csak annyit tett, hogy amikor Isten azt mondta, hogy az utolsó 1-10-100 lejemről is mondjak le, mert Ő azt most általam máshova szánja, akkor megtettem. Lányként, mikor még nem egészen a megélhetésről szólt nekem a pénz mennyisége, nem volt ez annyira nehéz. Bár azt kell mondjam lemondani sohasem könnyű, ám egyre könnyebb.

Lelkipásztor családban nőttem fel, s láttam, hogy az Úr gondoskodik az Ő szolgájáról. Mindig kirendeli azt, amire szükség van. Sosem szenvedtünk hiányt semmiben. Férjhezmenetelem után viszont elkapott az aggódás. Hogy most mi lesz? Most akkor magunkról kell gondoskodnunk, hogyan fog az elég lenni? S különben is, hogy segíthetne most rajtunk az Úr?

Bár férjemmel már a házasságunk elején közösen elhatároztuk azt, hogy az anyagiakat is az Úrra bízzuk. Elhatároztuk azt is, hogy a tized lesz az első, amit a fizetésből, bevételből félreteszünk. S nem csak a tizedet szánjuk az Úrnak, hanem a többi felett is hagyjuk uralkodni, s ha kell az utolsó fillért is visszaadni Neki. Azt akarjuk, hogy Ő gondoskodjon rólunk, nem pedig mi magunkról – mondtuk.

Én mégis szép lassan el kezdtem spekulálni: hát innen vagy onnan lehetne több bevételre szert tenni. Kerestem azokat a lehetőségeket, ahol emberi erőfeszítéssel többet hozhattam…tunk ki. Például jobb eredményeket elérni az egyetemen, hogy több ösztöndíjat kapjunk. S ehhez kértem Isten segítségét. Aztán mikor nem úgy alakultak a dolgok, mikor még kevesebb lett az ösztöndíj, mint azelőtt volt. Elkeseredtem. Ekkor hozta elém újra az Úr a fenti igéket.

És azt mondta:

“Nem azt akarom, hogy saját erődből élj, hogy küszködj és szenvedj a megélhetésért. Szeretlek! Én akarok gondoskodni rólad. Nem azt akarom, hogy te találd ki, hogy én ezt hogyan tegyem. Azt akarom, hogy bízd rám magad teljesen, bízd rám a hogyanokat is. Te csak foglalkozz velem és legyél engedelmes. Ennyi. A többiről majd én gondoskodok.”

Sírva, örömmel Rá bíztam tehát a hogyanokat is. Nem szenvedünk hiányt semmiben, sőt. Vallom, hogy az Úr gondoskodik rólunk, s Ő gondoskodik rólad is, ha Rá bízod magad a hogyanokkal együtt.

Tedd meg a tőled telhetőt, de ne abban bíz. S bármit is kapsz sohase tekintsd azt sajátodnak, légy kész továbbadni. Keresd először az Istennek országát, és hidd el, a többi tényleg mind megadatik neked.

Egy személyes példával zárnék. Elromlott a kocsink (meg össze is tört, de az még előtte) még februárban, egyik bajára a másik után derült fény. A férjemmel imádkoztunk, hogy az Úr legyen segítségünk ebben a helyzetben is, mert szükségünk van az autóra, május végén már mindenképp. Fogalmunk sem volt, hogy fog kigyűlni a pénz a javíttatásra. Aztán egyszer csak érkezett egy boríték, mennyei küldemény címszó alatt, benne pénzzel. Hálát adtunk, már a tizede megvan a szükséges összegnek – mondtuk, s egy Autó feliratú borítékba helyeztük a pénzt. Majd érkezett megint egy boríték, és megint egy, meg megint egy. Nem tudjuk honnan … vagyis igen, Istentől. Mikor már annyi pénzünk volt, amennyiből úgy gondoltuk megjavíthatjuk az autót, szerelőhöz vittük. Majd kész lett, egyszeri használat után ismét azt tapasztaltuk, hogy valami nem jó vele. Az “Autós borítékban” a pénz viszont nem volt elég a további kiadásokra. Ismét imádkoztunk, hisz már május van. Aztán megint érkezett boríték, annyi pénzzel, amennyire szükségünk van. Így lesz autónk, jó autónk május végére.

Az autós feliratú borítékunkba minden pénz az Úrtól érkezett. Saját megtakarításunkból kb. 2018 májusára gyűlt volna ki a szükséges összeg, ezt most látjuk csak igazán. Nem hangoztattuk úton-útfélen, hogy szükségben vagyunk, “csak” imádkoztunk csendben és az Úrra bíztuk. Ő pedig gondot visel(t) rólunk. Csodálatos kegyelem. Hiszem, hogy te is megtapasztalhatod, csak hinned és bíznod kell. Isten nem marad adósod ezt garantálom.

“Nincs emberem”

Két szó, mégis mérhetetlenül sok fájdalommal, keserűséggel és reménytelenséggel van tele. Ma is olyan sokszor hallom ezt, olyan sok embert, nőt látok, akik lelkéből az kiált: “nincs emberem”. Ugyanolyan fájdalmasan, kétségbeesetten, mint 2000 éve a Betesda-i medence mellett fekvő beteg szájából. Milyen szomorú.

“Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: “Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: “Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.”

Ugyanakkor itt van a másik béna, akinek egyből négy “embere” is akadt, olyanok, akik képesek voltak érte, a gyógyulásáért tetőt bontani. Olyanok, akiknek volt hite, akik készek voltak áldozatot hozni a barátjukért.

“Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: ,,Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.”

Sokszor feltettem már a kérdést, hogy miért van ez? Miért van az, hogy olyan sokan azért nem gyógyulnak meg, azért nem találják Istent, mert egyszerűen nincs emberük? Szenvednek 38 évig, vagy egy életen át, és egyedül keresik a megoldást. Persze Isten megtalálható bárki számára, de nem könnyebb annak, akinek utat mutatnak ebben a sötét világban? Sokáig költői kérdésként kezeltem az előbbieket, s igazából választ nem is vártam, csak keseregtem fölöttük.

Majd Isten is feltett egy kérdést: “Te kinek vagy az embere?“. Szíven ütött. Valóban, én kinek vagyok az embere? Olyan sokszor hálát adtam azért, hogy mellett voltak olyanok, akik utat mutattak, s olyan sokat szomorkodtam, mert másnak nem volt vagy nincs. De én mit teszek azért, hogy ott legyek a másik mellett, amikor kell? Észreveszem-e egyáltalán a szükségben levőt? Látom-e a szenvedőt?

Vagy azt gondolom: “Úgyse rám van szüksége. Biztos segít rajta majd valaki. Különben is, mit tudnék én neki adni, hisz nekem is alig van. Oly kevés ez, mit kezdene vele?” – mily kicsinyhitű és önző vagyok, ha így van. Hát Jézus nem tudta eléggé tenni a két halat és öt kenyeret, akkor pont Ő ne tudná eléggé tenni azt, amit én adhatok?

Igazából, amit csak én adhatok az sosem lesz elég, de nem is magamat kell adjam, hanem magamban Jézus Krisztust és az Ő erejét. Odaszánni testem és lelkem az Ő szolgálatára, embere lenni annak, kinek nincs, ki egyedül van és a gyógyulásra vár. Nem másoktól kell várjam a változást, nem azon kell sopánkodnom, hogy hogy “jaj, nincs embere szegénynek”, nekem kell azzá lennem. Én kell lépjek, mert ha lépek, ha falat, tetőt bontok,  akkor Isten sem marad adós, csodát tesz.

Kedves olvasóm, ha te vagy az, aki azt sóhajtja “nincs emberem”, akkor téged kérdezlek. Kész vagy-e nyitni és bízni? Elismered-e igazán, hogy egyedül nem megy, hogy szükséged van segítségre? Mersz-e bízni, tanulni mástól? S te vagy-e valamiben, bármiben másnak az embere?

Úgy gondolom minden a szeretettel kezdődik. Szeretem-e annyira a másikat, hogy felkeljek miatta korábban, hogy együtt olvassuk a Bibliát? Szeretem-e annyira, hogy vigyázzak a gyerekére, mert neki pihenni kell? Szeretem-e annyira, hogy mellette legyek, amikor szüksége van valakire, hogy meghallgassam a bánatát vagy örömét? Szeretem-e annyira, hogy megnyíljak előtte őszintén és emberi legyek, hogy továbbadjam, amit én is kaptam? Ha nem, miért nem? Hisz ez lenne a lényeg, szeretve átkarolni és felemelni.