Jefte – Bírák 11-12.

 

Mi az első, ha nem az egyetlen dolog, ami eszedbe jut Jeftéről? Lefogadom, hogy 10-ből 9 embernek az, hogy feláldozta a saját lányát. De lehet, hogy ennél többről szól a történet?

Jefte Izrael egyik bírája volt, még mielőtt királyok lettek volna. Harc előtt fogadalmat tett, hogy ha nyer, bármi jön ki elé elsőnek házából, azt feláldozza Istennek. A lánya volt az első, aki kijött – az egyetlen gyermeke. Ez elég erős érzéseket válthat ki belőlünk, melyek nem túl pozitívak Jeftére nézve. A rutinos Ószövetség olvasó reakciója az lehet, hogy menjünk gyorsan tovább, ezzel most nem akarok mit kezdeni, vagy olvassunk inkább valamit az Újszövetségből…

Elmondom, mire nem emlékszünk Jefte történetéből, pedig benne van:

  • – Egy prostituált szülte apjának, Gileádnak. A házasságból, törvényesen született öccsei elég csúnyán elűzték.
  • – Amikor jöttek az ammóniak, hogy megtámadják Izraelt, hirtelen senki sem akart kiállni ellenük, inkább visszahívták Jeftét, aki vissza is jött.
  • – Ahhoz képest, hogy egy prostituált fia, és addig csak “gyülevészeket” irányított, hihetetlen jól tárgyal az ammóniak királyával, lényegretörő, pontos történelmi áttekintést ad, és fantasztikus végkövetkeztetést von le: “Azért, ha az Úr, Izrael Istene, maga űzte ki az emóriakat népe, Izrael elől, te akarod azt birtokba venni?” Én ezen a ponton meggondoltam volna magam az ammóniak királyának helyében, de ő vesztére, másképp döntött. Az ahogy Jefte saját magára és a harcra tekint, nekem egyértelműen Dávid hozzáállásával azonos. 1 Sám 17.47-ben Dávid ezzen megy Góliát ellen: “Az Úr kezében van a háború.” (Angolul még kifejezőbb: “The battle belongs to the Lord.”) Dávid és Jefte pontosan tudta, mi az ő szerepe, és mi Istené. Úgy vezettek csatákat, nyertek háborút, többszörös túlerővel szemben, hogy az életüket kockára tették Isten népéért, mindent odaadtak, amilyük volt, és közben vallották, hogy a harc Istené. Ő dönti el. Az Ő kezében van. Jefte ezt úgy is mondja, hogy “az Úr a bíró.” (Bírák 11.27)
  • – Az Úr lelke szállt Jeftére. El tudjátok képzelni, milyen az, amikor egy erős vitézre rászáll az Úr lelke, és háta mögött az izraeli sereggel, porrá zúzza az ellenséget? Az biztos, hogy hangos! 🙂 Nagyon érdekes, hogy Jefte rögtön azután teszi a fogadalmát, amikor rászállt az Úr lelke… Nekem megint Dávid jutott eszembe, akinek a katonái hoznak vizet az ellenség táborából, és ő azt kiönti Isten színe előtt. (2 Sám 23.16) Túl drága volt ahhoz, hogy megigya. Amiért ekkora árat fizettek, azt Isten színe előtt kell kiönteni. Én ugyanezt a hozzáállást érzem Jeftében, annak ellenére, hogy utólag valószínűleg nem ezt a fogadalmat tette volna.
  • – Jefte borzasztóan érezte magát, hogy fel kell áldoznia lányát, de tudta, hogy nem vonhatja vissza Istennek tett fogadalmát. Pedig ő nem olvasta a Prédikátor 5.3-at: Ha fogadalmat teszel Istennek, ne halogasd teljesítését, mert nem telik neki kedve az ostobákban. Teljesítsd, amit megfogadtál!
  • – A lánya így reagál a hírre: “Apám, ha szavadat adtad az Úrnak, tedd velem azt, amit kimondtál!” (Bírák 11.36) Azta! Nem tudjuk, hogy Izsák is így reagált volna-e, ha Ábrahám elmondja neki, hogy ő az áldozati bárány, mindenesetre, Ábrahám nem ment bele ebbe a beszélgetésbe. Nekem a lánynak ez a válasza két dologról beszél: hogy mennyire tisztelte az apját, és mennyire tisztelte Istent. Jefte, az első látszat ellenére, elég jó apa lehetett.

De nem is az számít igazán, hogy mi mindent tudunk még meg Jeftéről, ha elolvassuk a történetét. Az számít, hogy Isten hogy néz rá. Szeretnél úgy nézni Jeftére, ahogy Isten? Akkor olvasd el a Zsidók 11-et, ami a hithősökről szól. Először beszél az író a “nagyokról”, Nóé, Ábrahám, Mózes. A 32. verstől pedig ezt mondja: “Mit mondjak még? Hiszen kifogynék az időből, ha szólnék Gedeonról, Bárákról, Sámsonról, Jeftéről, Dávidról, Sámuelről és a prófétákról. Ezek hit által országokat győztek le, igazságot szolgáltattak, ígéreteket nyertek el, oroszlánok száját tömték be, tűz erejét oltották ki, kard élétől menekültek meg, betegségből épültek fel, háborúban lettek hősökké, idegenek seregeit futamították meg.” Érdekes, nem találunk az Újszövetségben olyan részt, hogy “hadd soroljam fel azokat, akik ostoba fogadalmakat tettek: Jefte, stb”, vagy “itt egy lista azokról, akik megölték a gyerekeiket: Jefte, stb” De olyan lista van, hogy hithősök, és Jefte rajta van!

Mondok mást. Mi az első történet, ami eszedbe jut Gedeonról? Megkérdőjelezte Isten ígéretét, több jelet is kért. Bárákról? Azt kérte Debórától, hogy menjen vele a harcba, emiatt nem ő győzhette le az ellenséges királyt, hanem egy nő. Sámsonról? A szerelem elvette az eszét, és elárulta ereje titkát. Dávidról? Csak nem Betsabé?! Honnan jön ez a szelektív memória? Mert nem Istentől jön! Ezek az emberek Isten szemében hithősök! Igen, elkövettek bűnöket. Mint mindenki. De Isten a hit hőseinek látja őket! Figyeld, Isten saját szavaival, hogy utal Dávidra az 1. Kir 14.8-ban: “Te azonban nem voltál olyan, mint az én szolgám, Dávid, aki megtartotta parancsolataimat, teljes szívből követett engem, és csak azt tette, amit helyesnek látok.” Isten így emlékszik Dávidra! Neki nem Betsabé ugrik be, hanem az, hogy “teljes szívből követett engem”. Mi lenne, ha az jutna eszünkbe egymásról, ami Istennek?

De mondok még valakit. Sára. Milyennek látod Sárát? Aki nevet? Aki hitetlenkedik? Aki a saját szolgáját küldi a férje ágyába? Isten nem ilyennek látja. 1. Péter 3. 3-tól: “Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt. Egykor a szent asszonyok is, akik Istenben reménykedtek, így díszítették magukat: engedelmeskedtek férjüknek, ahogyan Sára engedelmeskedett Ábrahámnak, és urának nevezte őt. Az ő leányai lesztek, ha jót tesztek, és ha nem féltek semmiféle fenyegetéstől.” Sára lányai leszünk? Szeretnénk egyáltalán Sára lányai lenni? Csak akkor, ha úgy látjuk őt, ahogy Isten látja. Gyönyörűnek. Szelídnek. Engedelmesnek.

Mi lenne, ha úgy látnád a lelkészed, ahogy Isten. Nem úgy, mint aki este a sorozatra szokott elaludni. Hanem úgy, mint aki arra tette fel az életét, hogy pásztorolja a juhokat. És a  gyereked ifivezetőjével hogy állsz? Az jut eszedbe, hogy még nem házas, és felrakott a facebook-ra egy csókolózós képet? Vagy az, hogy inkább a te gyerekeddel foglalkozik péntek esténként, mint hogy a saját kedvtelését keresné. Fokozom a dolgot. Tegyük fel, hogy tudod valakiről, hogy abortusza volt. Már nem járunk messze Jeftétől, igaz, az abortusz nem éppen fogadalomtételhez kötődik. Mi van, ha Istennek, a testvéredről, akinek abortusza volt, nem ez jut eszébe, amikor ránéz? Hanem egy hithőst lát? Mi van, ha benned is egy hithőst lát? Nyilván a bűnt meg kell bánni, és szakítani vele. Ezután pedig lehet egymásra úgy nézni, ahogy Isten. Gyakorolhatunk a bibliai szereplőkön. Most mi jut eszedbe Gedeonról? És Bárákról?

Prédikátor könyve – 2 –

A fő megfigyelések után, mi a következtetés? A Prédikátor könyve ugyanolyan, mint sok más könyv a Bibliában. Nem lineáris, inkább olyan, mint mostanában a filmek, össze-vissza van fonva, hullámzik. Tehát nem az elején kell keresni a kérdést, a végén meg a választ. A Prédikátor mindebből, amit az imént leírtam azt a következtetést vonja le, hogy Isten szándékosan teremtette megismerhetetlenné a rendszert. Ez nagyon fontos! Azt hisszük, hogy ki tudjuk okoskodni, de nem tudjuk. Az ezirányú próbálkozásaink, mind Bábel tornya: akkor is elérjük Istent, és megbeszéljük vele, hogy mi hogy van! Sőt, hogy inkább hogyan legyen, mert így nem jó! És Isten azóta is ugyanazt csinálja. A próbálkozásainkat lerombolja, és készít belőle egy szép, egyenletes bla-bla-blát. 3000 éve kiválasztotta a Prédikátort, adott neki elképesztő gazdagságot, hatalmat, élvezeteket, látott konfliktusokat, szenvedést, mindent. Isten megáldotta a legnagyobb bölcsességgel, olyannal, ami neked és nekem nincs. És elmondatta vele, hogy mi, emberek, nem tudjuk a világot sem megérteni, sem megváltoztatni. Isten az, aki érti, aki fenntartja, és aki változtatja. Mi erre az egyetlen, épeszű reakció? Igen. Az istenfélelem. A Prédikátor ugyanerre jut. Újra és újra: istenfélelem.

Na de, most hogy ilyen könnyedén túljutottunk az élet igazán nagy kérdésein, mit kezdjünk ezzel a hétköznapokban? Van egy szívmelengető, jó hír! A Prédikátor nem mást tesz, mint lefekteti a mindfulness alapjait. Vagyis inkább, a mindfulness – ami épp a legtrendibb pszichológiai irányzat -, felfedezett valamit, ami mindig is benne volt a Bibliában. Tudatos jelenlét: figyelmünket azokra a külső és belső élményekre terelni, melyek a jelenben történnek. Vagyis nem a múltban lenni, nem a jövőben, hanem itt és most. Amikor a gyerekemre nézek, nem a mosásra gondolni. Amikor a főtt ételt eszem, nem a kávét várni. Élvezni azt, ami éppen van! Beleengedni magam egy beszélgetésbe, egy tájba, egy illatba, vagy akár egy konfliktusba. Nem megúszósan élni. És ezzel Isten teljesen telibe talált! Nekem ez a legnehezebb. A tudatomban élek, így elemzek, tervezek, értékelek, de semmiképp sem azzal töltöm az időmet, hogy annak örüljek, ami van. Inkább annak, ami lesz! Na, annak igen! Hogy rend lesz. Hogy jellemes gyerekem lesz. Hogy jó házasságom lesz. Hogy nagyobb házunk lesz. Hogy megyünk a Mennybe! De annak, ami van? Nekem ez időpocséklásnak tűnik. Ha annak örülök, ami van, akkor biztosan nem dolgozom elég keményen, márpedig egy hívő, megfeszülve dolgozik! Mondom én. Isten Igéje másképp közelíti meg.

  • “Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradtságos munkájából.”
  • “Többet ér az, amit lát a szem, mint ami után sóvárog a lélek.”
  • “A jó napokban élj a jóval, a rossz napokban pedig lásd be, hogy ezt is, azt is Isten készítette azért, hogy az ember ne találja ki, mi következik.”
  • “Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amit fáradtsággal végzel a nap alatt. Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahova menned kell.”
  • “Beláttam tehát, hogy nincs jobb, mint ha örül az ember a munkájának, mert ez jutott neki.”

Azt mondja a Prédikátor, hogy örülj a munkádnak önmagáért. Nem azért a jutalomért, amit kapsz érte, hanem magának a munkának örülj, amit végezhetsz. Ha valakinek jutalomra és büntetésre van beállva a műszere, akkor az én vagyok. Az eredményért teszek valamit, nem önmagáért.

Már értitek, miért éltem meg Isten csodálatos gondviselésének a Prédikátor könyvét! Olvasás után nem sokkal, a fiam kiöntött egy tál müzlit. Természetesen az volt az első gondolatom, hogy milyen jó lesz, ha feltöröltem, és már nincs a földön. Valamint, hogy milyen jó lesz, ha két évvel idősebb a fiam, és nem önt ki valamit, napi szinten. Áhá! Itt is vagyunk. Nos, akkor Prédikátor könyve: de jó, hogy most ezt feltörölhetem, hogy most nekem ez a munkám! És de jó, hogy a fiam pont 2,5 éves, nagyon élvezem ezt az életkort! Köszönöm, Istenem.

A Prédikátor könyve – 1

Isten, az irántam való gondoskodását, leginkább az Igén keresztül tudja kifejezni. Ez gondolom azért van, mert nő létemre, többnyire a tudatomban élek, nem az érzelmeimben. Nem várom a férjemtől, hogy kitalálja a vágyaimat, sőt, virágot sem várok tőle. Abból érzem, hogy szeret, ha a gondolataim iránt érdeklődik. Keresem az összefüggéseket. Amikor azon kapom magam, hogy magányos vagyok, és meggyőződésem, hogy az egész világ összeesküdött ellenem, na akkor tudom, hogy éppen hol járok a ciklusomban… A klasszikus női dolgok mennek nekem nehezebben. Ha rajtam állna, nem lenne karácsony, mert bonyolítja az életet. Szerintem kitaláljátok, eddig hányszor sütöttem mézeskalácsot a gyerekeimmel. Igen, “majd jövőre”. Az otthon melege belőlem nem fakad, hanem belátom, hogy mindenkinek úgy jó, ha ezen munkálkodom.

Tehát, Isten hozzám az Igén keresztül jut el, leginkább. Amikor elolvasok a Bibliából egy könyvet, vagy levelet, és elvezet valami újra, továbblendít, megváltoztat, sírni tudok az örömtől! Micsoda személyes gondoskodás! A Menny Ura azzal tölti az idejét, hogy felém utat találjon, hogy rám hasson! Azt, hogy Ő változtatni akar, mindig különös gyengédségnek élem meg. Olyan, mint egy meleg takaró, amiben teljes biztonságban vagyok. Nem azért akar megváltoztatni, hogy hasznosabb szolgája legyek, hanem mert ennyire fontos vagyok neki.

Kíváncsi voltam, a Prédikátor könyvéből mi fog kikerekedni. Minden értelmetlen, haszontalan, és végül féljük az Istent… Nehéz hova tenni, de lássuk.

Elolvasva a könyvet azt láttam, hogy a Prédikátor arra határozta el magát, hogy megtalálja, minek van értelme. Erre volt mind ideje, mind lehetősége, hiszen Izrael királya volt, és ha ő ezzel akart foglalkozni, nos, akkor ezzel foglalkozott. Nem mellesleg, amikor bármit kérhetett az Úrtól, ő bölcsességet kért, így a világ legbölcsebb embere lett. Sőt, még az alap hívő beidegződésnek is ellenállt, mert ugye, egy jó hívő ott segít, ahol tud. Ehhez képest a Prédikátor, amikor bajt, szenvedést, igazságtalanságot látott, nem avatkozott közbe, hanem kivárta a végét, hogy meglássa, van-e valaminek értelme. Erre szokták mondani, hogy “kérem, ne csinálják utánam”. Nem is kell, mert ő világosan leírja, mire jutott, így mi lehetünk egyszerű hívők, és továbbra is segíthetjük az embert, ahol érjük.

Ezek a Prédikátor megfigyelései:

Minden értelmetlen, mert ismétlődik. Azt hiszed, te vagy az első, aki ezen keresztül megy? Dehogy! Minden volt már, és minden lesz újra. Értelmetlen.

Semmire nem fognak emlékezni. Értelmetlen.

Nagyobb tudásra vágysz? Megmondom, mi jár vele: nagyobb fájdalom. Értelmetlen.

Az élvezeteknek nincs értelme, nem vezetnek sehova. (Márpedig, ha valaki hitelesen tud nyilatkozni az élvezetek kipróbálásáról, az Salamon.) A teljesítménynek semmi értelme. Nincs értelme mindent kipróbálni, mindenre igent mondani. Nincs értelme felhalmozni. Sem élményt, sem tulajdont. Hidd el, kipróbálta, és nincs.

Az okos és a bolond ugyanúgy meghal.

És itt jön az a megfigyelés, ami számomra a legszívbemarkolóbb: az igazságszolgáltatás és a dicsőítés helye, korrupt. Áááááá, ez nagyon fáj! Ez az a kiábrándulás, amire mindannyian eljutunk, de annyira nem szeretnénk tudomásul venni, nem? Annyi rossz van a világon, DE van menedék, az igazságszolgáltatás helye és a dicsőítés helye. Ez az az ősbizalom, ami bennünk él, hogy azt érezhessük, nem olyan rideg ez a világ. Nos, rossz hír azoknak, akik szívesen dédelgetnék ezt a pislákoló fényt. “Nincs maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” Zsid 13.14, “Nekünk a Mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk” Fil 3.20 “A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá.” Róm 8.20 Ha elég sokáig nézzük az igazságszolgáltatás és a dicsőítés helyét itt a földön, akkor világos, hogy mindkettő korrupt. Egy hely van, ahol ezek nem szennyezettek, ahol van igazság és dicsőítés, pont az, ahol polgárjogunk van.

Menjünk tovább. Ember és állat egy sorsra jut, meghalnak.

Állandó a szenvedés és az elnyomás. Semmi értelme azt hinni, hogy ezen “rendszer-szinten” tudunk változtatni. A szegények szenvedése elkerülhetetlen. A földön ez állandó, pont. Ha szeretnétek vitatkozni ezzel, kérem, ne engem keressetek, hanem a Prédikátort, védje meg ő az álláspontját. Meg Jézust, aki szerint a szegények mindig velünk lesznek. Mindenesetre, mióta ezt úgy igazán közel engedtem magamhoz, nem érzek bűntudatot amiatt, hogy Szíriában gyerekek szenvednek. Talán, ez olyan nagyképű bűntudat volt, hogy én nekem kéne a szíriai gyerekeket megmenteni… Néha inkább a saját gyerekeim szorulnának megmentésre, tőlem.

Az ambíció és az aggodalmas munka értelmetlen. Kapcsolatok helyett a munkával foglalkozni, értelmetlen. Kemény munkával felemelkedni, értelmetlen – harmadnapra elfelejtenek.

A sok beszéd értelmetlen. Helyette az istenfélelemmel érdemes foglalkozni. (Tehát a kettő ellentéte egymásnak.)

Értelmetlen felhalmozni vagyont, aztán elveszteni egy rossz üzleten. Értelmetlen, ha valaki sokat kap Istentől, aztán valaki más élvezi azt. Értelmetlen, amikor a jók korán meghalnak, a gonoszak meg sokáig élnek. A férfiakat behálózó nők – értelmetlenek. Nincs értelme a gonosz embereknek szép temetést rendezni. A jók büntetést kapnak, a gonoszok jutalmat, mert amíg van hatalma az embereknek kárt tenni egymásban, addig meg is teszik.

Az éretlen ember kerül főhelyre, az érettre senki sem figyel. Ez átment? 3000 éve van benne a Szentírásban. És meglepődünk! Ez meg hogy a csudába történhetett? Éretlen ember a főhelyen? Jó reggelt! 3000 éve!

Ezek voltak a fő megfigyelések. És mi a következtetés? … Folyt. köv.

Büszkeség vagy bátorság?

Egyik kedvenc zsoltárom a 119. Bár az eredeti nyelven költői szempontból is egy remekmű a hozzáértők szerint, a magyar nyelvben ez nem jön éppen úgy át. Nem is ezért szeretem, hanem az Isten igéjének a felmagasztalása miatt. Szinte minden egyes versben benne van az ige szinonimája: döntéseid, határozataid, törvényed, rendelkezéseid, intelmeid, parancsolataid, ígéreted, igazságod, utasításaid, beszéded stb. Ó, bárcsak én is úgy ragaszkodnék Isten szavához, mint a zsoltáros! Bárcsak úgy ismerném és szeretném Isten törvényét, mint ő!
Ahogy ezt a zsoltárt olvastuk a családommal, eljutottunk a 99. és a 100. versekhez:

"Minden tanítómnál értelmesebb lettem, mert a te bizonyságaid az én gondolataim.  Előrelátóbb vagyok, mint az öreg emberek, mert vigyázok a te határozataidra."

Ahogyan elmélkedtem rajta, a következő gondolatok születtek meg bennem: vajon a büszkeség beszél az íróból? Hogyan mondhat olyasmit, hogy “minden tanítómnál okosabb lettem, értelmesebb vagyok a véneknél”? Lehet ezt jól mondani? Lehet ezt jól érteni?

Két dologra jutottam:

  • Az igeversek nem az írót magasztalják fel, hanem az igét. Nem a büszkeség szól a zsoltárosból, hanem a meggyőződés: aki Isten szava szerint él, az minden világi bölcsnél értelmesebb lesz. Az Úr rendelkezései tökéletesek! Az Ő szavának bölcsessége mindenek felett való!
  • Aki szereti és éli az igét, az lehet csak igazán bátor és határozott! Hiszen olyan igazságokat képvisel, amelyek nem tőle függnek! Isten áll mindazok mögött. Ó, hányszor voltam bátortalan Isten igazságait felvállalni mások előtt, mert az ő szemükben az bolondság volt! Pedig ha igazán komolyan vettem volna az igét, akkora az ige bizonyított volna saját maga mellett, nekem semmitől sem kellett volna félnem!

    Isten igéjének szeretetére és bátorságra hívlak most, kedves olvasóm! Olvasd az igét, elmélkedj róla, szeresd azt! Meglátod, olyan bátorságot fog adni neked, amely Isten nevére hoz dicsőséget, hisz Krisztusban erre kaptunk elhívást. Gyere, éld meg velem együtt!

Érted is, amit olvasol?

„Érted is, amit olvasol?” Apcsel. 8,30

bible-question-mark

Gyülekezetben nőttem fel, rendszeresen jártam vasárnapi iskolába, később tiniknek majd a fiataloknak tartott alkalmakra. A gyülekezeti összejöveteleken is mind-mind ott voltam, eleinte, mert vittek, később meg, mert vágytam. Kisgyermekként, 9 évesen döntöttem úgy, hogy Jézust a szívembe fogadom, s már akkor, mint az olvasás szerelmese a Bibliát is sokat lapozgattam. Később voltak kimaradások, “hidegebb” időszakaim, de az Ige olvasása, hallgatása, tanulása és megismerése része volt az életemnek. Így természetesnek tekintettem, hogy mikor elővettem a Bibliát és olvasni kezdem értettem is, amit olvasok. Mindig világosan szólt hozzám Isten általa, s ezen soha sem csodálkoztam. Természetes volt olyannyira, hogy ezért nem adtam külön hálát.

Egy alkalommal, mikor valakinek épp örömmel újságoltam mit is mondott Isten nekem, mit üzent az Ige által, elkerekedett a szeme, s csak nézett rám, hogy hát nála ez azért nem így működik. Ő nem mindig érti, amit olvas, s konkrét üzenetet is ritkán kap fentről. Ekkor meg én csodálkoztam el. S később más beszélgetések kapcsán is elhangzott, legyek hálás azért, amiért érthetem, ismerhetem a Bibliát.

Elgondolkoztam. Rájöttem valóban nagy kegyelem, hogy értem, amit olvasok. Kegyelem, hogy nem csak a leírtakat ismerem, hanem háttértudással is rendelkezem köszönhetően a szüleimnek, a tanítóimnak, a gyülekezetnek. Kegyelem, hogy Isten szava eljut nem csak az elmémig, hanem a szívemig is. Nagy kegyelem, amiért hálaadással tartozom.

Szégyenkezve jöttem Isten elé e felfedezés után amiatt, hogy eddig nem tartottam e kegyelmi ajándékot igazi kincsnek, majd hálát adtam, s azóta is csak áldani tudom Őt, amiért ily gazdagságot adott nekem. Mert ez gazdagság, igen nagy.

Mindezek után arra is rájöttem, hogy nem véletlenül kaptam ezt a kegyelmet, osztanom kell, továbbadnom azzal, hogy másokat segítsek az Ige megértésében, megélésében. S nem úgy, hogy igemagyarázóvá leszek vagy prédikátorrá a gyülekezetben, távolról sem, az nem nekem adatott. Nem, sokkal egyszerűbben, csupán szeretettel.

Nem kell szónoknak lenni, sem magyarázónak. Egyszerűen csak le kell ülni a másik mellé, s együtt olvasni, együtt elmélkedni “éjjel és nappal”. Bátorítani, s közben őszintének lenni. Olyannak, akitől bátran lehet kérdezni, akihez bármikor lehet fordulni. Biztatni naponta a mellettem lévőt, s egyben önmagamat is, arra, hogy olvassa, magába szívja azt élet szavát. S amit már tudok, amit már nekem megtanítottak, azt átadni, továbbültetni. Mert szükség van rá, oly sok a szomjas, a fáradt szív, szükség van arra, hogy öntözzünk, hogy élő víz folyama áradjon belőlünk. Ám ez csak akkor lehetséges, ha magunk is naponta … szüntelen az Ő igéjéről elmélkedünk, szívünkben forgatjuk, tanuljuk, mondjuk, éljük az Igét.

Hiszem és vallom azt, hogy Isten igéje érthető a nyitott fülnek és szívnek. Nem kell hozzá különösebb tehetség, csak elszántság, kitartás és őszinte, mély alázat, mert Isten az Ő mérhetetlen kegyelmét mindenkinek adja.

Te érted, amit olvasol? Ha igen, ne habozz hálát adni, majd továbbadni mindazt, amit értesz. Ha pedig nem, keress, kérdezz bátran, “Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” (Máté 7,8)

 

Hol van Isten nyaralás alatt?

Vannak, akiknek már a szüleik bemutatták az Isten szerinti életvitelt, mások nem a családjuk, hanem más emberek példája által jöttek rá arra, hogy milyen is egy Istennek tetsző élet. Végtére is különbözőek vagyunk, amit egyrészt az örökségünk (családi háttér, példa), másrészt a személyiségünk határoz meg. De fontos ez?

Most a nyaralások időszaka van. Családommal és férjem családjával mi is elmentünk pár napra lazítani. Amikor lázas készülődés közepette megpakoljuk a bőröndöt, legtermészetesebb, hogy ruhákat, tusfürdőt, stb. rakunk be. Bepakoljuk a Bibliát? És amikor ott vagyunk, forrónak érezzük magunk alatt a talajt, mert már alig várjuk, hogy belevessük magunkat az eltervezett programokba, elővesszük Isten igéjét? Vagy magával sodor minden kaland?

Amikor egyetemista voltam, könnyű volt korán felkelni, hogy Istennel kezdjem a napot, mert ilyen gondolkodású barátok vettek körbe. Most (időközben más országba költöztem) azt kell látnom, hogy keresztény társaságban sem természetes. Könnyű szembe úszni az árral, ha nem hívők társaságában vagyunk, de mi a helyzet akkor, ha testvérek között kell kisebbségben lenni? Nagyobb az elkényelmesedés kísértése?

Eszembe jutott az a történet, amikor Isten választott népe kerül konfliktusba, mondhatni önmagával:

Meghallották a benjáminiak is, hogy Izráel fiai fölvonultak Micpába. Izráel fiai ekkor azt mondták: Beszéljétek el, hogyan történt ez a gaztett! (Bírák könyve 20. rész 3)
Kivonultak az izráeli férfiak, hogy megütközzenek Benjáminnal, és csatarendbe álltak fel ellenük az izráeli férfiak Gibeánál. A benjáminiak is kivonultak Gibeából, és földre terítettek azon a napon huszonkétezer izráeli embert. Akkor a nép, az izráeli férfiak, összeszedték erejüket, és újra csatarendbe álltak azon a helyen, ahol az első napon sorakoztak föl. Fölmentek ugyanis Izráel fiai, és sírtak az Úr színe előtt egész estig, és ezt kérdezték az ÚRtól: Harcba szálljak-e újból a testvéremmel, Benjáminnal? Az Úr azt felelte: Vonuljatok föl ellene! (Bírák könyve 20. rész 19-23)

Az én értelmezésemben az a rész összesűríthető egy mondatba. Találkoztunk az ellenséggel, és kiderült, hogy azok mi vagyunk. Ismerős ez a felismerés? Azon a reggelen, amikor ez a rész átsuhant az agyamon Isten egy másik kérdést is feltett: saját nehézségeid külső körülményeidből, vagy inkább belső gyengeségeidből erednek?

Ha őszintén a tükörbe nézek, be kell ismernem, hogy néha a szokásaim az ellenségeim. Az Úr a következőre figyelmeztetett:

  1. Őt tegyem az első helyre
  2. Legyek csendben és tudjam meg, hogy az Úr az Isten
  3. Az Úr előrelépést, nem tökéletességet kíván
  4. Gondolataimat és vágyaimat állandóan adjam Neki
  5. Legyen időm a Számára

Úgy gondolom nem az a kérdés, hogy egy jelenlegi szokásom jónak, vagy esetleg rossznak minősíthető. Én inkább azt kérdezném, hogy az a bizonyos szokásom hosszú távon hova vezet, mire mutat?

Istent így ismerhetjük meg a zsoltárokban:

Véresáldozatban és ételáldozatban nem telik kedved: nyitott fület adtál nekem. Égőáldozatot és vétekáldozatot nem kívánsz. (Zsoltárok könyve 40. rész 6)

Majd így folytatódik:

Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem, törvényed szívemben van. (Zsoltárok könyve 40. rész 8)

Mondhatjuk, hogy Isten nem szertartások elvégzését, hanem engedelmes életet vár az embertől. Vágyhatjuk, hogy keresztény életünk több legyen, mint szertartások betartása, és kell is erre törekedni. De ne legyen ez takaró, amivel szépen beburkoljuk a belső gyengeségeinket. Isten nem erőszakolja Rád önmagát, ezért a döntés felelőssége a Tiéd. Hosszú távon milyen gyümölcsöt hoznak a mostani lelki szokásaid?

Műszerrepülő jogosítványt szeretnék

Volt egy ilyen sorozat a Mai Igében. A lényeg az, hogy a műszerrepülő pilóták nagyon profik: ők megtanulják, hogyan kell repülni és biztonsággal letenni a gépet akkor is, amikor az égvilágon semmit nem látsz, csak a műszereidet. Az ilyen pilóták kutya kemény kiképzésen esnek át, amikor szimulálják számukra az ilyen selátsehall körülményeket.

Lelkesedő típus vagyok. Ahogy olvastam az első részt, csak úgy repültem a lelkesedéstől. Hogy igen, így kellene élnünk keresztyénként, nem a körülményekre nézni, hanem Istenre, aki megbízható. Úgy tele voltam hittel aznap reggel, hogy majd’ kicsordultam. Aznap este megvolt az első repülésünk, és rettenetesen sikerült. Mintaszerű volt: láttam a műszereket (Isten nagybetűs ígéreteit), és a vihart (a tökéletesen összezilált körülményeket). Bepánikoltam. Lezuhantunk.

Másnap reggel, még mindig összetörten az előző esti kiborulástól ismét elővettem az áhítatos könyveket, köztük a Mai Igét. A sorozat folytatódott, műszerrepülő jogosítás 2. Elgondolkoztam: mi lenne, ha komolyan venném a saját nagy szavaimat, és nem csak steril környezetben hinnék és lelkesednék? Oké, próbáljuk újra.

Nem tudom, pontosan mennyi idő telt el a sorozat óta, talán egy hónap, vagy másfél, azóta nagyban megy a gyakorlás. Szélcsendben minden egyértelmű és gyönyörű. Ülök az ágyamban, kezemben a Bibliámmal meg az imanaplómmal, szörnyen ájtatos hangulatban vagyok, és szinte érzem Isten jelenlétét, egyértelműen felismerem, ahogy szól hozzám, és látom magam, meg a helyzetet kívülről. És látom, hogy Isten azt akarja, hogy gyakoroljam a hitet. Egyértelmű, nem?

101073008

De amikor jön a vihar, akkor ezek mind kimennek a fejemből, és csak az zakatol az agyamban, hogy ezt nem hiszem el, nem hiszem el, hogy már megint ez történik, nem hiszem el, hogy minden más embernek (na jó, nem mindenkinek, de a többségnek) normális az élete, csak az enyém vet ilyen képtelen bukfenceket. És azt érzem, hogy a húsbavágó igazság bizony az, hogy nincs változás, és valami miatt Isten nem szabadít meg ebből a rémes helyzetből, hogy valami baj van velünk, hogy tennem kellene valamit, vagy segítséget kérni valakitől, vagy egészen máshogy csinálni valamit. Minden eszembe jut, csak az nem, hogy ez most gyakorlórepülés, semmi más.

A nehézségek kőkeményen megpróbálják a kenetteljes szavakat, odavernek a falhoz, és az arcodba kiabálják, hogy “ezt egészen biztosan komolyan gondolod? mert ha igen, akkor mondd ki most is! de ha nem, akkor felejtsd el, hajítsd el, mert értéktelen cifraság!”.

Azt kívánom, bárcsak sokkal szentebb lennék. Meg olyan valaki, aki látja a láthatatlant. A viharok megtépázták a hitemet. Persze, valahol örülök neki, hogy megtépázták, mert az, ami nem bírja ki a vihart, nem igazi hit, csak arra való, hogy nagyszájúskodjunk vele, azt meg minek.

Őszintén megmondom, hogy időnként elbizonytalanít, hogy csak ígéretek jönnek, tömkelegével, de csak szavak, ténylegesen nem történik semmi, egy mákszemnyi, egy fikarcnyi, egy porszemnyi sem. És ilyen állapotban az is nagyon rosszul tud esni, mikor más, kisebb kérésekben sem hallgat meg az Úr – szinte hallom, ahogy recsegni kezdenek a gerendáim, amik összetartják a házat.

Nem érzem azt a lelkesedést, mint az elején. Nem tudom teljes szívvel, teljes tüdővel kiabálni, hogy igen, az Úr jó, az Úr igaz, az Úr kiment minket minden nyomorúságunkból, ő bizonyosan megszabadít, ő mindennél hatalmasabb, egy szavára megfordul a világ a sarkain… Pedig ez igaz, csak nem érzem.

A nyomást érzem nagyon erősen, ami azt mondja, hogy itt lenne az ideje, hogy hagyjuk az egészet, próbáltuk, de nem működött, a hiba biztosan nem az Úrban van, hanem bennem, ez egyértelmű, de akkor sem kellene erőltetni. Lehet választani magunknak is életet, igaz, az nem lesz “A” kategóriás, de hát annyian élnek “B” kategóriás életet, el lehet azzal is lenni, ez a jelenlegi többnyire a “Zs”-t súrolja, szóval annál nagyságrendekkel jobb lenne.

De közben ott van az a kevéske is, aki megmaradt a viharokban. Nem valami sok, de annál erősebb. Ő elég edzett, ugyanis. És halkan, de kitartóan arra szavaz, hogy bár be kell ismerni, mert úgy tisztességes, hogy a dolgok jelenleg egyáltalán nem állnak túl jól, de azért még tartsunk ki. Csak egy kicsit még. Ott volt Ábrahám, aki százévesen kapott gyereket, József, aki húsz év után lett Egyiptom fejedelme, meg az izraeliták, akik kijöttek Egyiptomból, na és Dávid, aki sok év után lett Izrael királya. Oké, a Biblia csak egy öreg könyv, amit ájtatosságunkban forgatunk, és a mindennapokban sokszor totál életidegennek tűnik Józseffel meg a többiekkel jönni, de mi van, ha igazat ír? Ha a Biblia igaz, akkor hihetetlen nagyot fogunk nyerni. Ha meg kiderül, hogy az egész csak ámítás, a “B” kategóriás élet megvár.

Eleveníts meg igéddel!

Egy kis „műhelytitkot” osztok meg veletek.  Általában nem vagyok a legjobb formámban, amikor leülök írni nektek. Valami mindig zakatol a szívemben. Valamelyik gyerek valószínűleg éppen rossz passzban van és nem enged koncentrálni, vagy annyi tennivaló van a nyakamon, hogy könnyen elkalandoznak a fejemben lévő listára a gondolataim. Az íróasztal poros, ott egy pókháló, mi is legyen a vacsora… Most éppen a fájdalom vonja el a figyelmemet.

A jó ebben az egészben az, hogy emiatt kicsit magamnak írok, elsősorban engem bátorít, engem tesz helyre Isten miközben fogalmazok, pötyögök. Kegyelem, hogy láthatom, hogy az, amivel Isten bátorít engem, időnként másoknak, nektek is bátorítássá válik. Mert az erőtlenségeim által Isten ugyanúgy, vagy talán még jobban tud bátorítást adni, mint erősségeimen keresztül.

Írás közben mindig rádöbbenek, hogy nehezen megy nekem a koncentrálás. Pedig összpontosítás nélkül, bár pillanatnyilag könnyebb az élet, hiszen csak úgy sodornak az események, valahogy túléljük a dolgokat, átesünk rajtuk, tulajdonképpen nem élünk igazán. Nem abba az irányba megyünk, ahová szeretnénk. Még ha akarjuk is a jót, s vannak vágyaink, helyes elképzeléseink, céltudatosság, megfeszített figyelem nélkül csak toporgás az egész. Vagy rosszabb.

"Életem a porhoz tapad, eleveníts meg igéddel!" Zsolt 119:25

Úgy szeretem a zsoltárok fohászaiból ezt a szívből feltörő könyörgést. Sokszor elhagyja, a számat, amikor olyan nagy a káosz a fejemben, a szívemben vagy éppen körülöttem.

Az életem magától a koszhoz, a bűnhöz, a kísértéshez, a hiábavaló, hitetlen gondolkodáshoz, a gyengeségeimhez, a félelmeimhez, a megalkuváshoz, a világi filozófiákhoz, az anyagiassághoz, az én központúsághoz tapad. Vonzódik.  Ahogy könnyebb az árral úsztatni magunkat, úgy ez is könnyebben megy, mint szembemenni a sodrással, megfeszített izmokkal küzdeni.

Ha imádkozva olvasom, megvallom, hangosan kimondom, éneklem, leírom, tanulom, másoknak is mondom, az Istentől ihletett Ige megváltoztatja ezt az irányt.  Összeszed, céltudatossá tesz, világosságot gyújt a fejemben. Isten Igéje a fegyverünk, mondja a Biblia.

"Vegyétek kezetekbe a Lélek kardját, amely az Isten beszéde!" Ef. 61:6b

A lelki fegyverzetünk nagy része a védekezést szolgálja, a hit pajzsa, az üdvösség sisakja, az öv, a mellvas.  De a karddal előre törünk, haladunk, új és új területeket foglalunk el elménkben, érzelmeinkben ahol növekedni tud Krisztus uralma bennünk.

"Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására.
Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre." 2.Kor. 10:3-5

Ezért mindennél fontosabb a gondolatainkban, a szívünkben becses helyen tartani az Ige kijelentéseit. Foglalkozni, fókuszálni Isten beszédére. Jó talajjá lenni számára.

Nehéz a mai világban igazán figyelni bármire, ami fontos. Nehezebb talán, mint valaha. Ha a csendes otthonunkban ücsörgünk is legalább 3-4 zajforrás megy a háttérben. Ahogy ülök a gép előtt hallom a számítógép hűtőjének a hangját, a hűtőszekrény burrogását a konyhában, néha leáll, majd újra indul. Klímaberendezés hangja. Távoli autók zaja. Az egyik gyerek könyvet lapoz, és motyog. Valaki lehúzta a vécét. Vajon elzárja rendesen a csapot?

Észre sem vesszük már, de az agyunk mind feldolgozza ezeket az információkat. Rengeteg a zavaró tényező, de nem lehetetlen figyelni az Élet szavára. Ma talán még több eszközünk, lehetőségünk van, mint bármikor eddig, hogy halljuk, olvassuk, mondjuk, énekeljük, hangoztassuk Isten beszédét. Letölthetjük a telefonunkra. Több példány lehet itt-ott a lakásban, a munkahelyen, a kis táskánkban, az iskolástáskában. Kiírhatjuk az életterünk különböző pontjaira, a számítógépünk háttérképére, de díszítheti még a ruházatunkat, karkötőnket, medálunkat is. Hallgathatjuk autózás közben, mehet a fülünkbe kocogás, séta során.

Mielőtt félreértenétek, nem arra bátorítalak, hogy kitapétázzuk a lakást, a beborítsuk magunkat igeversekkel (amúgy miért ne?), csak keressük meg a módját annak, hogy megmaradjon a szívünkben Isten beszéde, s meghozza a gyümölcsét. Életté legyen, bennünk, körülöttünk. Jusson el a fülünktől, szemünktől a fejünkön majd szívünkön át a kezeinkhez, lábainkhoz, szájunkhoz, s rajtunk keresztül másokhoz.

trees-beautiful-120

Boldog az, olvassuk a nagyon ismert első zsoltárban, aki

az ÚR törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal.
Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz." Zsoltárok 1:3

Milyen felüdítő kép ez így a kánikulában. Ilyen üdévé, mások számára is áldássá, oázissá tud tenni Téged Isten. Csak maradj a folyóvíz mellett, és gyökereiddel haladj egyre mélyebbre. Egyre intenzívebben kapaszkodj, keresd az éltető vizet. Terebélyesedj a mélyben, törj utat magadnak egy győztes, gyümölcsöző élet felé.

Gyökeret versz az igazságban, és megerősödsz benne rendíthetetlenül. Ézsaiás 54:14

Ha bátorított ez az írás, kérlek, ne engedd, hogy nyomtalanul elmúljon a hatása. Menj, és tegyél valamit ennek az érdekében még ma, ha lehet még most.

 

Hol vannak a kőfalaid?

“Látjátok, milyen nyomorúságos a helyzetünk! Egész Jeruzsálem lakatlan romhalmaz, és a kapuit tűz pusztította el. Gyertek, fogjunk össze, és építsük újjá Jeruzsálem falait, hogy ne kelljen tovább viselnünk ezt a gyalázatot!” (Neh. 2,17)

Vannak dolgok, amiket szinte mindenki tud, de szinte senki nem csinál. Mindenki tudja például, hogy ha egészségesen táplálkozunk, és rendszeresen mozgunk, akkor rendben lesz a súlyunk. Valami miatt mégis egy csomó túlsúlyos ember van, sőt, egyre több.
Amiről írni fogok, az pont ilyen triviális, és ugyanennyire kevéssé van gyakorlatban.

Nálam az Igével kezdődött minden. Hosszú évekig nem voltam rendszeres Bibliaolvasó, és ez látszott is a keresztyén életemen. Aztán ahogy elkezdtem tanulni, hogy az Úr szól hozzánk az Igén keresztül – de nem csak általánosságban, hanem nagyon konkrétan -, kezdett egyre jobban érdekelni a Biblia. Ha kérdésem, gondom volt, nem ritkán 6-8 áhítatos könyv fölött kezdtem a napot. Nyugisabb időszakban beértem 1-2-vel. Aztán jött az esti Igeolvasás. Kisebb-nagyobb rendszerességgel ment az is, körülbelül két év alatt elolvastam a Bibliát az “egy év alatt a Biblián át” segítségével. Persze, többnyire kapkodva olvastam, sokszor félálomban. Tavaly év elején eldöntöttem, hogy újra elolvasom a Bibliát, de ezúttal alaposabban. Most csak egy fejezettel foglalkozom egy nap, de arról jegyzetelni fogok.

Egy füzetben vezettem a jegyzeteimet, és égett az arcom. Mert ott voltak a dátumok, és szépen lehetett követni, hogy két hete, három hete szántam utoljára öt percnél több időt az Igeolvasásra. Kifogás mindig volt, este mindig millió dolgom akadt, és le kellett feküdni időben, hogy reggel kelni tudjak. Aztán egyszer szöget ütött a fejembe, hogy hogy lehet az, hogy facebookozni például mindig van időm este, villanyoltás után. Vagy emaileket olvasgatni. Meg érdekes cikkeket.

Akkor határoztam el, hogy ha törik, ha szakad, nem érdekel többé a lefekvésidő, mert úgysem tartom be soha, akkor meg inkább legyen Bibliaolvasás is az estémben, attól a húsz perctől már nem leszek kipihentebb. Nekem az elhatározás sokat segített, ha vannak kiskapuk, mindig megkeresem őket, muszáj vagyok kilőni őket. Így olvastam már “este” Igét ügyeletben, hajnal háromkor, vagy esküvő után, hajnal kettőkor is – volt, hogy három mondatot firkáltam róla mindössze, mert fáradt voltam vagy halálosan szomorú, de a folytonosság nem szakadt meg.

Az eredmény döbbenetes volt. Igazából kötelességtudatból kezdtem el az olvasást, mert úgy gondoltam, egy hívőnek ezt kell tennie, de amik történtek, messze felülhaladták a képzeletemet.

Olyasmikre bukkantam az Igében, amikről még nem is hallottam korábban, vagy amikről még sosem gondolkoztam, pedig gyerekkoromtól gyülekezetben nevelkedtem. Szófordulattá vált nálam a “valamelyik este olvastam az Igében…” – egyszerre mindenről az Ige kezdett eszembe jutni, lettek válaszaim olyan kérdésekre, amikre korábban nem voltak. És elkezdtem megismerni Istent – és rájöttem, hogy egészen más, mint amilyennek korábban gondoltam. Felszabadultam. Olyan fejlődés következett be a hitéletemben, amiről nem is álmodtam.

És amit csak később vettem észre, mikor rájöttem, hogy szinte észrevétlenül megszabadultam sok rám csimpaszkodó, mindig velem járó bűntől: kőfal épült az elmémben. A reggelt az Igével kezdtem, imádkozva, este azzal zártam, azon gondolkozva. Egyszerűen kizáródott egy csomó dolog, ami korábban velem élt. Nem is küzdöttem velük, egyszerűen nem maradt számukra hely.

Olyan sokszor kívántam, hogy bárcsak tudtam volna ezt korábban! Annyit küszködtem bizonyos dolgokkal, véres verejtékkel, újra meg újra, folyton hasra esve. Bárcsak valaki elmondta volna, hogy nem a sötétséget kell kihordani vékával, hanem vágni néhány jókora ablakot a házra – ha bejön a világosság, nem marad hely a sötétségnek.

Nagy volt az öröm és az ujjongás, mikor rájöttem, hogy bűnök, amikről azt gondoltam, hogy egész életemben elkísérnek majd, egyszerűen erejüket veszették. Ezután pedig nagy volt a megdöbbenés, a keserű csalódás, mikor valami, amiről úgy gondoltam, már a múlté, újra felbukkant az életemben. Nem értettem, mi történt. Hogy férhetnek közel hozzám újra a régi, gonosz gondolatok?

Nagyon furcsa dologra figyeltem fel. Az utóbbi másfél-két hónapban elkezdtem megint többet olvasni nem keresztyén irodalmat. Teljesen ártalmatlan dolgokat, nem az okozta a gondot. De én nagyon-nagyon szeretem azt az érzést, mikor este elnyúlok az ágyban, és csak olvasok, olvasok, nem nézem az órát, már csak fél szemmel olvasok, mert mindjárt elalszom… A Bibliaolvasás nem maradt el esténként, de nagyon összecsaptam, siettem, hogy olvashassak, és a gondolataim sem az Igénél időztek. A lefekvési időn jóval túlcsúsztam, így reggel nem keltem fel csendességet tartani.

Lassan, de biztosan repedezett, és le is omlott a kőfal. És én ott álltam, és szemléltem a romokat, azt, hogy megint nincs védelmem a bűnnel szemben. És mindez úgy történt, hogy észre sem vettem. Micsoda aljas, alattomos munka!

Olyan fura, banálisnak tűnő dolog ez. Ha valakinek elmesélném, hogy azóta megint nem olvasok esténként, azt mondaná, túlzok, fanatikus vagyok. De én tudom, hogy nem. Csak újjáépítem a kőfalam. Nekem az fontosabb.