Kellemetlen, vagy szentségtelen élet?

"Íme, eljött az Úr szent seregeivel, hogy ítéletet tartson mindenek felett, és megbüntessen minden istentelent minden istentelenségért, amelyet istentelenül elkövettek, és minden káromló szóért, amelyet istentelen bűnösökként ellene szóltak." Júdás 1:14-15/Énók próféciája

Énók és Júdás korában is ugyanaz volt a probléma, mint napjainkban. Személyes kényelmetlenségünket (önmagunk gyűlöletét, csekély önbecsülésünket, álmatlanságunkat, anyagi gondjainkat, magányosságunkat) tekintjük a legnagyobb bajnak, amitől szabadulnunk kell. Azt hiszem, Énókot jobban bántotta, ha önzést látott maga körül, mint amikor az emberek egymást bántották.

Ha a kényelemszeretetet a kereszténységgel elegyítjük, Jézusból isteni masszőr lesz, akinek az igényeit csak akkor vesszük figyelembe, ha már teljesen kipihentük magunkat.

Ennek azonban semmi köze a bibliai kereszténységhez. Krisztus szenvedéseink közepette reménységet kínál, nem megkönnyebbülést, és azt parancsolja, hogy járjunk szorosan a nyomában akkor is, ha legszívesebben megállnánk, és saját kényelmünkkel törődnénk. Mi, modern emberek már nem esünk abba a tévedésbe, hogy Isten békességét, amely minden értelmet meghalad, kellemes körülményekként értelmezzük. Mi azt a hibát követjük el, hogy a békesség saját értékünk és fontosságunk tudatát kezdi jelenteni. Pedig, Isten békessége azoké, akik akkor is bíznak jóságában, amikor az élet kemény, és az ember önbecsülése szinte a nullával egyenlő.

Ha nem él bennem az a meggyőződés, hogy Isten jó, és ha alábecsülöm a jóságába vetett hitért folytatott küzdelmem komolyságát, csendben átveszem a felelősséget sorsom jobbra fordításáért. Isten irántam való szeretetét, pedig jó oknak tekintem arra, hogy önszeretetemet fokozzam.

Akkor is jónak kell neveznünk Istent, ha szenvedünk – mert Isten jó!

És ha minden simán megy, olyan okokból kell jónak neveznünk, amelyek túllépnek a közvetlen áldásokon. Különben, ha sebeket kapunk, kikelünk Isten ellen, és továbbra is mindent megteszünk a saját lelkünk kielégítésére. A kellemetlen körülmények sokkal jobban fognak zavarni, mint saját szentségtelen életünk. Ha Istenhez akarok járulni, meg akarom találni, úgy kell hozzá mennem, hogy hinnem kell, hogy Isten jó, bármit hoz is az élet, és

nem szabad az iránta való odaszánás árán is kényelemre törekednem.

Lombos Andrea

Ahol a szív…

Jónás… Menj el Ninivébe! És prédikálj nekik…
Erre Jónás elhúz. Fél. Nem akar. Mély álomba merül.
Minden erejével megpróbálja figyelmét elvonni arról, amit tudja, hogy tennie kéne.
Hogy tudott Jónás aludni a hajó gyomrában? És a halban miért virrasztott?! Jónás szívében levő vihar nagyobb volt, mint amit tenger, szél, villámok, eső  tudott össze barkácsolni. Jónás körül az emberek Istenhez fordultak. Ez csak neki nem ment valahogy. Egészen addig, míg el nem sötétült minden, és míg az egyetlen személy, akihez fordulhatott volna Isten lett. A hideg vízben már teljesen megadta magát annak, hogy ő a próféta, aki hátat fordított a küldetésének.

Átadta magát a megsemmisülésnek. Ekkor jött a három napos sötétség, ahol Isten lelke hozta magával az életet, a világosságot. Adott teret és az időt, míg az elerőtlenedett küldött megtalálhatta Isten szívében a bátorítást. Talán így hangzott Jónás imája:
„Nyomorúságomban hozzád kiáltottam, és te meghallgattál engem. A halál torkából menekítetted meg a lelkem. A víz elnyelte hangomat, te mégis megértetted. Úgy éreztem minden ellenem van, hullámaid átcsaptak felettem. Azt gondoltam eltaszítottál magadtól, azt hittem nem kellek többé neked. Bárcsak újra Veled lehetnék!
Mikor már a szemem is lehunytam, mikor kész voltam meghalni, te közbeszóltál és síromba helyezted bölcsőmet. Csüggedt lelkem panasza Rád talált, ezért mától hálával áldozom neked.
Amit megfogadtam, teljesítem.
Egyedül Te vagy a szabadulás!”

Micsoda bizonyság! Micsoda mozzanatok! Jónást megmentette Isten a haláltól, az engedetlenségtől, megmentette Ninive lakosait, állatait a pusztulástól. Istent nem szégyenítette meg az engedetlen Jónás, a hallgatását, az elmerülését is életre fakadások követték.

Jónás elszalasztotta annak az örömét és áldását, hogy élvezze milyen jó Istennel együttműködni. Nem tudott rácsodálkozni a megtérők első szeretetére, nem dicsőített velük együtt a porba hullás utáni kegyelemben. Mert elfelejtette azt a szent arcot vinni magával, akit a sötétség óráiban ismert meg. Pedig akkor, ott a mélyben tapintható volt a jelenléte Jónás szavaiban is. Értette ki ez az Isten, aki a büszke után is utána megy, aki az egyetlenért kockára teszi a hajósok biztonságát, aki miatt teremtményei békéjét viharrá kovácsolja, csak hogy az az egy megmeneküljön, és végre megálljon meghallani:
– Utánad megyek, hogy te is menj utánuk!

Tanuljuk meg hordozni azt az arcot, ami gyötrődésünkben felragyog. Mert ezzel a szeretett, féltve őrzött fénnyel vagyunk út az Atyához, aki szeretne minden arcban visszatükröződni. Ha most nehéz neked, mert úgy érzed, akár merre fordulsz is, csak vihar és kétség van. Emlékezz! Istennél van az a hely, ahol a szív békére lel.

Nyúl Sára

 

 

 

“Magam vagyok a békesség”

feszultseg

„Régóta lakom már együtt a békesség gyűlölőivel. Magam vagyok a békesség, de mihelyt megszólalok, ők viadalra készek.” (Zsolt 120,6-7)

A munkahelyemen változások történtek. Igazgatócsere volt, politikai színezettel. Az új igazgató és a régi finoman szólva nincsenek jóban egymással. A múlt héten többször is tanúja voltam néhány szócsatának, amely köztük zajlott. Nem mondhatom, hogy régóta „lakom” velük együtt, de egyszer sem könnyű végighallgatni feldúlt, dühös, érdekeiket vadul védő embereket. Bár én nem voltam érintett, azért nem szívesen ültem közöttük.
Édesapámtól hallottam először, hogy mennyire fontos, hogy mi magunk milyen emberek vagyunk, amikor konfliktusra kerül a sor. Vannak ugyanis feszültségkeltő, feszültségvezető és feszültséglevezető emberek. A feszültségkeltő emberek szeretik „csinálni a feszültséget”, azaz ők a kezdeményezők. Általában elégedetlen emberek, akik mások hibáját nagyon hamar észreveszik, és nem késlekednek arra rámutatni. Van, amikor feszültségkeltő munkásságukat nem nyíltan, hanem a háttérben, áskálódással teszik. A feszültségvezető emberek rezonálnak a feszültségkeltők által meghatározott hullámhosszon. Alapvetően nem szeretik a békétlenséget, és nem keresik azt, de ha valaki megzavarja a békességet, akkor ők tovább terjesztik azt, illetve visszafordítják másokra a háborút. A feszültséglevezető emberek éretten reagálnak a feljövő kritikára, vádakra. Nem rezonálnak, nem gerjesztik tovább, hanem „levezetik” azt. Békét sugároznak, békére igyekeznek. A zsoltáros olyan szépen mondja „magam vagyok a békesség…”
Úgy szeretném ezt én is így elmondani!
Ma így imádkozom: Úr Jézus, olyan hálás vagyok, hogy te magad vagy a békesség. Köszönöm, hogy nálad mindig lecsendesedhet a szívem. Kérlek, légy te a békességem. Add, hogy én is ezt munkáljam, ezt sugározzam, ne adjak helyet rágalmazásnak, rosszindulatú vádaskodásoknak, ne legyek sértődékeny és haragot tartó. Segíts, hogy felismerjem azokat a helyzeteket, amikor olyan könnyen vezetném tovább a feszültséget, pedig nincs értelme, sőt, bűn lenne. Adj, kérlek, bölcsességet, hogyan lehet lecsillapítani a dühöngő szíveket. Segíts megtestesíteni a te békességedet, hiszen a világnak erre van szüksége. Ámen.

Igaz mese a gazról

Nagy kertje volt. Éppen akkora, amiben elegendő zöldség termett a családja számára. Nagy tervekkel veteményeztek minden évben: hogy legyen az, hogy egyszerűbben lehessen termeszteni mindenféle finomságot, kevesebb munkával. Merthogy mindig ez a cél: több haszon, kevesebb munka, kisebb befektetés. Idén kicsit késtek a vetéssel a szomszédokhoz képest, de nem sokat, még volt remény, hogy be lehet pótolni az elmaradást.

Az egész család figyelte, mi hogyan bújik, mi kelt ki, hogyan. A kert egyharmada üres maradt. Rossz volt a mag, a vetés, vagy a föld… ki tudja. Nem baj, mondták, legalább lesz hely a palántáknak. Így is tettek, rengeteg paradicsom és paprika palánta kapott helyet.

Telt múlt az idő, zajlott az élet a kerten kívül is, néha feléje sem néztek, a Mindenhatónak gondja volt esőre, napsütésre is. Ahogy nőttek a vetett zöldségfélék, úgy nőtt velük együtt a gaz is. Mondták is a gazdák, hogy kellene már kapálni, húzatni (ekekapával), de vagy rossz idő volt, vagy túl jó. Vagy idő nem volt, vagy erő, vagy ember, aki megcsinálja.

És a gaz, gyom, burján mindenféle változata szépen ellepte az egész kertet. Már keresni kellett az örömmel vetett kukoricát, krumplit, és ahogy a család nézte, mi történik a kertjével, úgy kezdte őket elönteni a szomorúság, kétségbeesés: hogy ki fogja ezt helyrehozni? És mikor? Bár tudták, hogy ez a feladat rájuk, a gazdákra vár, mégis reménykedtek, hátha történik valami csoda. Hátha jön valaki, egy ember vagy angyal, és hip-hopp kitakarodik a sárguló kukorica közül a gyom. De nem jött. Vagy ha épp jött, akkor esett az eső.

Egy reggel aztán a gazdasszony kiment a kertbe, keseregve, fáradtan, míg a gyerekek aludtak, hogy legalább elkezdje. Alapos munkát akart végezni, de nehezen haladt a méteres gazok kihúzásával. Számolta a métereket, próbálta magát vigasztalni, de az erő egyre csak fogyott. Öröm és vigasztalás helyett a bánat, kétségbeesés, keserűség lett úrrá rajta.

Mikor aztán elege lett, elfáradt és igazán felmérgesedett, otthagyta az egészet és ment, mert várta a családja. Felébredtek, éhesek voltak, a rendetlenséget csak fokozták az eldobált ruhadarabok… Idegesen eléjük rakott valami ennivalót, kiadta a munkát, hogy ki mit kell csináljon akkor reggel és alig várta, hogy pihenhessen a hajnali kelés és fárasztó munka után. De nem lehetett, az élet csak most kezdődött és ahogy neki, másnak is voltak igényei és elvárásai. Itt emberek voltak, család volt, nem néma növények, amik várnak türelmesen.

Aznap mindenkivel összeveszett. Senki nem volt elég jó, csendes, ügyes, még csak szép sem. Gazdasszonyunknak fárasztó volt a családja, férje, elege volt a melegből, a legyekből, amik beszabadultak a nyitva felejtett ajtókon, utálta, hogy mindig fáradt és gyenge: elege volt önmagából is. Mert kinek köszönhető ez az állapot? Ha nem lett volna lusta eddig, nem fajultak volna el így a dolgok. Ha másképp gazdálkodott volna az idejével… Ha… Ha… Végül tükörbe nézve megvetést érzett és utálatot. Már azzal is baja volt, hogy hogy néz ki… Hogy az ősz hajszálak miért nem állnak úgy, mint a többiek?

Férje aztán leállította, miután ő összekiabálta az egész családot. Itt kell leállni. Mert bár a kinti gyomot kihúzta, a bentiekről elfelejtkezett. Elméjében, szívében olyan nagyra nőtt a gaz, hogy már a szeretet, öröm és egyéb gyümölcsök sárgulni kezdtek. Potyogtak lefelé betegen, aszottan, senki nem tudott jóllakni belőlük.

Aztán eszébe jutott az Ige. Mert bár ismerte jól a Bibliát, mégis sokszor nehéz volt neki megélni a szavakat.

Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. Zsidók 12.15

Rá kellett jöjjön, hogy nem elég kint gyomlálni, bent a szívben is ezt kell tenni. Mert a keserűség, bár megkísért, nem szabad hagyni felnőni, mert kárt okoz. A szívben, a gyümölcsökben, a családjában, gyermekek lelkében. Mennyivel nagyobb kár ez, mint az apró krumpli!

Másnap énekelve ment a kertbe. A munka ugyanolyan nehéz volt, de valahogy jobban haladt. Folyatni kellett, az élet nem állhatott meg, de azóta igyekszik rendet tenni a szívében, gondolataiban, lelkében is. Még ha nem is mindig sikerül időben…