Egy ringben a fáradtsággal

Nem tudom, kivel járok egy cipőben, de az idő múlásával valahogy megváltoztak a hétköznapjaim. A hét elején többnyire energikus vagyok, viszont a hét második felében fáradékonynak, néha ingerlékenynek érzem magam. Talán háríthatnám a munkámra, hiszen olyan helyen dolgozom, ahol sok ember megfordul. De, az is lehet, hogy természeti hiba áll a háttérben, hiszen szeretek teljes gőzzel élni.

Egy szónak is száz a vége, sokszor elfáradok, a nap végére kimerülök, és ennek azok az emberek látják kárát, akik a legfontosabbak (a családom). Ember vagyok, ami azt jelenti, hogy az én erőm kimeríthető, ezért leszek kimerült, de ebben is ellentmondás van, hiszen az egész kultúránk azt próbálja belénk sulykolni, hogy mindig erősnek kell lennünk.

A Zsoltárok 84:5 azt mondja: 

"Megáldod mindazokat, akik tőled várják erejüket."

Azért mondhatja ezt Isten, mert az Ő ereje végtelen, nincsen határa, ezért soha nem lesz fáradt. Itt meg kell állnunk egy pillanatra, és fel kell tennünk a kérdést, hogy honnan nyerjük az energiáinkat, és hogyan élünk az energiaforrásunkkal?

A 19. század egyik leghíresebb kereszténye egy Hudson Taylor nevű ember volt. Kínában dolgozott misszionáriusként, és amellett, hogy egy szellemi hős volt, egy briliáns ember is. Időskorában elvesztette az egészségét, és rendkívül gyenge lett. Írt egy levelet az egyik barátjának, amiben ez áll: “Olyan gyenge vagyok, hogy nem tudok már tovább dolgozni. Olyan gyenge vagyok, hogy nem tudok már tanulni. Olyan gyenge vagyok, hogy nem tudom már a Bibliámat olvasni, és még imádkozni sem. Már csak Isten karjában mozdulatlanul tudok feküdni, mint egy kisgyermek, bízva benne.”

Biztos vagyok abban, hogy lehetnek olyan időszakok az életünkben, amikor elfogy az erőnk, és nem tudunk Bibliát olvasni, esetleg elmenni Biblia órára, vagy netán imádkozni, de a hétköznapi mókuskerék többnyire nem ezt a fáradtságot szüli bennünk.

Úgy gondolom ebben a kérdéskörben két szempontot érdemes figyelembe venni:

  1. Isten úgy teremtett minket, hogy szükségünk legyen a pihenésre

2 Mózes 20:9-ben úgy olvassuk, hogy 

"Hat napon át dolgozz, és végezd mindenféle munkádat!  De a hetedik nap a te Istenednek, az Úrnak nyugalomnapja." 

A pihenés annyira fontos Isten számára, hogy a Tízparancsolatba is beletette. Amikor az autódban a hűtővíz hőfokmérője pirosban jár, megállsz, mert ha tovább mennél tönkremenne a motor. Nem szégyen beismerni, hogy fizikai állapotunk sokszor meghatározza a lelkiségünk intenzitását is. Ezt Isten is tudja rólunk, ezért figyelmeztet és tanácsol, hogy tartsuk szem előtt a korlátainkat.

  1. Fizikai töltekezés mellett töltekeznünk kell érzelmileg is. Egyszerű, maradj csendben Istennel. A Bibliában azt olvassuk, hogy 

    "Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik." Máté 4:4 

    Isten szava épp annyira szükséges a lelkednek, mint amennyire fontos az étel a testednek. Talán azt mondod, hogy „Pedig minden hétvégén ott vagyok az imaházban!” Hidd el, ez napi harc! Minden nap fel kell töltekezni Isten Igéjével, és nap közben is emlékeztetni kell magunkat arra, hogy mit is mondott ma Isten, különben elsodródunk a napi körforgásban, így estére hamarabb elfáradunk.

  2. Néha át kell adnunk az irányítást Istennek. Vannak emberek, akik azért fáradnak el, mert nehezen engedik ki a kezükből a dolgokat. A Zsoltárok 127:2-ben úgy olvassuk, hogy

    "Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget." 

    Isten örömmel pihenteti azokat, akik szeretik őt. Biztos van valami kikapcsolódási formád, amiből meríteni, töltekezni tudsz. Ez is Isten ajándéka! Engedd, hogy Isten pihentessen, hiszen ezzel tanít arra, hogy bölcsen élj az energia forrásaiddal.

"Megáldod mindazokat, akik tőled várják erejüket." Zsoltárok 84:5

Lombos Andrea

Őszi ének

„Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja,
mindenkihez, aki igazán hívja...”
(Zsoltárok 145:18)

Nemrég egy reggel szóltam a férjemnek, hogy világgá megyek, de ne aggódjon, mert még időben hazaérek ahhoz, hogy elkészüljön az ebéd, mire hazaérnek a gyerekek az iskolából.

Világgá általában mindig ugyanoda szoktam menni, egy hozzánk nem túl messzire eső erdőbe, ahol egy jól ismert ösvényen ha végigmegyek, s körülbelül a felénél egy kicsit ha jobbra térek, gyönyörű kilátás nyílik egy szikláról a Dunát körülvevő hatalmas síkságra, tiszta időben pedig a jóval távolabb fekvő Alpokra is.

Világgá menni időnként akkor szoktam, amikor túlságosan nehéz lesz a szívem, és azért, hogy imádságban elmondhassam azt, ami tulajdonképpen elmondhatatlan. Nem mondhatom el bárkinek, hogy nem vagyok benne biztos, fogom-e tudni hordozni a terheket. Hogy félek. Hogy túl sokat kérnek tőlem, jóval többet, mint amennyit pillanatnyilag időből, erőből, kedvből adni tudok. Hogy elméletileg pontosan értem, mi az a szeretet, gyakorlatilag pedig naponként vallok többször is kudarcot benne.

Sokáig vártam ezen a borús őszi reggelen, türelmesen, kicsit dideregve is a sziklán, hátha egyszer csak felszáll a szép kilátást előlem elfedő ködtakaró.

Nem szállt fel.
Rejtve maradt a völgy, rejtve a remény és a jövő titka, rejtve a távolban a Duna, s még távolabb a hegyek vonulata is.

S csak amikor végre lemondtam, mint számomra elérhetetlen szépségről, a távoli tájról, akkor láttam meg azt, ami mindvégig ott volt a szemem előtt: a hallgatag erdőt, a hajamat hullámos tincsekbe rendező párát, néhány szem édes, túlérett szedret, esőcseppeket egy földre hullott sárga falevélen, kanyar mögött váratlanul előbukkanó gyönyörű forrást. Ki tudja, milyen halkan sűvítő hangja van egy fára lélekszakadva felrohanó mókus farkának? Én tudom. Csupán csak egyike volt azon kincseknek, amiket számlálatlanul szórt lábaim elé a velem együttérző, reggeli erdő.

Igazából azért vártam annyira, hogy felszálljon a köd, mert valamiféle égi jelnek, valamiféle sikeres, kerek történetnek tekintettem volna, ha kitartásom jutalmául végül megláthattam volna a tájat.

Kerek történet helyett kaptam egyetlen puzzle-darabnyit.
Válaszok helyett néhány, a lélek beporosodott rétegeit mindenestül felforgató kérdést.
Távoli kilátások helyett kézzelfogható, vigasztaló szépséget.

Kerestem az Urat, szívszakadva vártam, hogy válaszoljon nekem a messzeségből.

Hogy aztán rájöjjek, ott volt végig velem, a hátam mögött várta, hogy megforduljak és rátaláljak végre ott, mindig éppen ott, ahol és ahogy vagyok.

Prodán Márta

Ti adjatok nekik enni

„Akkor Jézus így szólt hozzájuk: „Gyertek el velem egy csendes helyre, de csak ti magatok, és pihenjetek egy kicsit!” Ugyanis annyi ember járt arra, hogy még arra sem volt lehetőségük, hogy egyenek.
Így tehát hajóba szálltak, és elmentek egy csendes helyre.
De sokan látták, hogy elmentek, és felismerték őket. Ezért minden környező városból szárazföldön futva tették meg az utat, és előbb odaértek, mint Jézus és a tanítványai. Amikor Jézus kiszállt a hajóból, meglátta a nagy tömeget. Megsajnálta őket, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok. Úgyhogy sok mindenről kezdett el nekik tanítani.
Addigra már beesteledett, ezért odajöttek hozzá a tanítványai, és így szóltak: „Ez egy elhagyatott hely, és késő van már. Küldd el a népet, hogy elmehessenek a környező településekre és falvakba. Hadd vegyenek valamilyen ételt maguknak!”
De Jézus erre így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Ők ezt mondták: „Úgy gondolod, hogy vegyünk nekik kétszáz ezüstpénz értékű kenyeret, hogy enni adjunk nekik?”
„Hány kenyeretek van?” — kérdezte tőlük. „Menjetek, és nézzétek meg!” Miután megnézték, így szóltak: „Öt kenyerünk van, és két halunk.”  Akkor megparancsolta a tanítványainak, hogy csoportokban ültessék le az embereket a fűre.
Azok le is ültek száz és ötven fős csoportokban. Jézus kézbe vette az öt kenyeret és a két halat, felnézett az égre, hálát adott Istennek, és megtörte a kenyereket. Majd átnyújtotta tanítványainak, hogy adják át a népnek. Ezután a két halat is szétosztotta közöttük. Mindenki evett belőle, és jóllaktak.
Evés után tizenkét kosár maradékot gyűjtöttek össze a kenyérből és a halból. Ötezer volt azoknak a férfiaknak a száma, akik ettek a kenyérből.” Márk ev. 6: 31-44

Egy olyan időszak van a hátam mögött, amikor belefáradtam a kapcsolataimba. Igen, csúnyán hangzik, de megtörtént. Túlterhelődtem. Nem szerettem volna hátat fordítani azoknak, akik felé addig szolgáltam, és akiket a szívemen hordoztam, egyszerűen csak láttam, hogy nem vagyok elég. Nem tudom senkinek betölteni a szükségeit, hiába is indul fel a szívem. Fájt, hogy arra sem vagyok elég, hogy a gyermekeim, a férjem szeretetéhségét csillapítsam. A közöny kikezdte a lelkem, és utálom ezt az érzést.

Aztán hívott az Ú magához, mint a tanítványait akkor egy lakatlan helyre, pihenni, feltöltődni. Úgy szerettem volna megpihenni, csak Ő meg én, ne gondolni most senki másra, csak engedni, hogy tápláljon, szeressen az Isten. Álltam a térdeimen, és ahogy imádkoztam csak jöttek és jöttek elém az emberek, akikkel nem szerettem volna még gondolatban sem foglalkozni. Felsorakoztak előttem a problémáik, nehézségeik, a fájdalmuk, a magányuk. A lehetőségeik, amelyek bátorításra, felfedezésre várnak. Életek, akikért felemelt kézzel kellene harcolnom. Annyian éheznek Isten szeretetének kenyerére.

Kifakadtam. Uram, én is éhes vagyok, és fáradt! Mit kezdjek ezekkel az emberekkel, akiket elém hoztál? Nem megy ez nekem! Már az is örömmel töltene el, ha a magam terhét elbírnám egyenes derékkal.

Aztán olvasni kezdtem az Igét, és a fenti történethez jutottam. Megszólított az Úr.

„Ti adjatok nekik enni!”

Úgy érted én, Istenem? Ez vicces. Annyira, mint az öt tarisznyában zötykölődött kenyérke és a két halacska.

Tovább olvastam. Azon a kevés kis semmin, amivel egy éhes férfi is csak diétásan tudta volna csillapítani az éhségét,  és az engedelmes cselekvésen keresztül megnyíltak a menny csatornái. Öt kenyérből és két halból több mint ötezer éhes gyomor lakott jól. Ott, akkor.

És itt? Nem az számít, hogy mim van és az én jól átgondolt véleményem szerint az mire elég. Nem az én szeretetem, nem az én jóságom az ami számít. Az sosem lesz elég. Nem én számítok, hanem az Isten:

aki  a Lelket adja nektek, és hatalmas erőkkel munkálkodik közöttetek” Gal. 3:5
„mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Róma 5:5

Újra és újra emlékeztetni kell engem arra, hogy ami működött az eddig is csak akkor működött, amikor a Forrásra voltam csatlakozva. És ez a forrás kiapadhatatlan. Túláradó. Túlcsorduló. Tizenkét kosár maradék beszél erről. Isten ereje, kegyelme, szeretete több mint elég. Nem csak nekem, s az enyéimnek. Elég azoknak is, akiket rajtam keresztül is szeretne megelégíteni, felüdíteni, áldani az Isten.

Összecsuktam a Bibliát, épp indulnom kellett. Gyorsan megköszöntem Istennek, hogy olyan világos és érthető volt a bátorítása és figyelmeztetése:

Elnyámmoghatok a kis morzsáimon, oszthatom, szorozhatom azt, amim van s azt is, amim nincs. Ragaszkodhatok a magányomhoz, a fáradtságomhoz, az önzésemhez. De ha odateszem újra meg újra engedelmesen Jézus kezébe azt amim van, s ami vagyok, hogy kezdjen velem valamit, akkor csatornája lehetek annak az Istennek, aki ötezret vendégelt meg öt kenyérből és két halból.

Kiléptem a lakásból, és ahogy végeztem a feladataimat Isten szeretete felüdítette a lelkemet, elárasztotta. Ötletek, megoldások, szavak születtek a szívemben, reménységgel és örömmel tudtam gondolni a kapcsolataimra. Jó volt emberek közé menni, és újra meg újra azon kaptam magam, hogy önkéntelenül mosolygok, még az idegenekre is.

A kegyelem elég neked is, aki úgy látod, nem sok van éppen amit adhatnál fizikailag, szellemileg. A Forrásra, csatlakozva a menny csatornája lehetsz!

Emlékezzél meg az Úr jóságáról,
Emlékezzél meg oltalmáról,
Mert olyan magas, mint az ég,
Hűsége s megtartó kegyelme hozzánk,
Nagy az Ő kegyelme népe iránt.

Viharokban Ő erős várunk,
Mikor szélvész dúl, karjába zár,
S amilyen távol van napkelet
Oly messze veti el tőlünk bűneinket,
Nem fogy el irgalma népe iránt.

 

Isteni nézőpont

Ebben a januárban csak négy vizsgám volt. Ebből hármon megaláztak és kettőből ismételni kellett mennem. Az egyetem egyébként sem a szívem csücske, … nem tartozom azon szerencsések közé, akik gyerekkoruk óta tudták, mik akarnak lenni, és azok közé sem, akiket Isten ebben a kérdésben „egyenes” úton vezetett.

Reméltem, hogy majd az úton (3-ad éves vagyok) egyszerűen rám tör, hogy mennyire szeretem a szakmát, amit csak hivatásként lehet űzni, mert hát napi 8 órákat leülök a témákon, okítanak, terelgetnek, gyakorlat is van. Vagy gondoltam, ha csordul az áldás a fejemre, akkor megnyugodhatok abban, hogy Isten ott akar látni ahol vagyok. Olyan jó lenne megnyugodni, befejezni ezt az állandó harcot, amibe néha úgy érzem beleköszvényesedtem.

Tavaly megfogalmaztam, mi nekem ez az élethelyzet: egy szoros koporsó, amibe pont annyi levegő van, hogy ne tudjak belehalni.

Ez a félév máshogy telt. Nyáron megértettem, hogy nem kell szeretnem az egyetemet, és attól Isten még akarhatja, hogy itt legyek. Már régen kibukhattam volna, mert így teljesíteni erő feletti,de Isten csak felhasználja valamire ezt a 4 évet. (Ugye?)

Ez a békesség sokáig elkísért. Egészen pontosan januárig, ahol azt terveztem, hogy ripsz-ropsz hazajövök a letudott megmérettetések után feltöltődni. Nem így lett. A tanáraim többszörösen az arcomba dörgölték, hogy kevés vagyok, alkalmatlan, hogy az vagyok, akit ki kéne szórni innen, hogy süt rólam, hogy amit csinálok, nem szeretem.

Nem volt válaszom. Tényleg nem. Fájt, hogy a nehezen megtermett békémbe belerondítanak részben jogosan, de főleg jogtalanul. Míg bekuckóztam a takaró alá és mozdulatlanul átadtam magam a keserűségnek, a félelemnek és a tehetetlenségnek, kimondtam, hogy nekem nem vigasz, hogy Isten mellettem van. Mert igazából nem elég, hogy velem van, jöjjön már a válaszaival. Cél nélkül én nem tudok tovább itt maradni, ahol csak csalódás ér. Kellett egy kis idő, míg a fejem felemeltem és felolvastam a következő igét:

"Kiszabadított bennünket a halálos veszedelemből, sőt, ezután is meg fog szabadítani. Őbenne reménykedünk, hogy a jövőben is mindig megszabadít." 2Kor 1:10, GNT fordítás

Akármennyire is hajlamos vagyok a hitetlenségre és a kételkedésre, nem tudom semmissé tenni azokat a csatákat, amiket Isten nyert meg nekem. Ilyen mondjuk az előző 4 teljesített félév, a kegyelem ösztöndíj, az ajándékba kapott barátságok, dobozolt meglepetés ebédek, az, hogy változom, hogy tűri a természetem.

De ha távolabbról nézem, akkor sikerült megtérnem, engedni, hogy Jézus rendelkezzen az életemmel, lélekgyümölcsei közül már több van, mint ami a bemerítésemen volt, hajlandó vagyok engedelmeskedni és néha az is összejön, hogy ehhez kevés meggyőzés kelljen. A repedt nádszál és a pislákoló mécses még ma is kedves Istennek, ahogy a megtört szív is.

Jézus most velem olyan volt, mint Péterrel a nagy halfogáskor. Szerintem, valahogy így hangozhatott a beszélgetés, belső gondolatokkal együtt.
J: Evezz a mélyre és vesd ki a hálót!
P: Ööööö Jézus?! Figyelj! Te a tanításban vagy jó, én a halászásban. A fogásnak vége, de hogy lásd nekem van igazam bemegyek. Meg nem is mondanék szívesen ellent neked. … A te szavadra evezek és kivetem a hálót. (Majd nézd mi fog történni.)
S amikor ezt megtették,olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik.” (Lukács 5 1-11 alapján)

Jézus látta Péterben azt, aki majd az Ő szavára hinni fog. Látta benne az emberhalászt azt, aki majd legelteti a bárányait és azt is,aki szenvedni is fog Érte.

Jézus ugyanezzel az indulattal tekint rám is. Van hogy úgy dönt és ad nekem is szakadozó hálót a hitetlenségemre, azért, hogy megmutassa ki vagyok egyedül, és vele ki lehetek. De ha jobban belegondolok, újra reménykedni kezdek, és én hinni akarok, addig, amíg csak tudok! És több,mint elég, ha Isten jön velem.

Isten tenyerén

Biztos sokan hallottátok már a következő mondatot: „Új év, új én”. Nos, végre igazán, őszintén elmondhatom: ezt az évet tényleg egy új emberként kezdhetem, fizikai és lelki értelemben is. November negyedikén térdműtétem volt, és az elmúlt két hónapot Isten arra használta fel az életemben, hogy újra visszavezessen magához. Adott mellém imádkozó embereket, olyanokat is, akiket nem ismerek; segítő kezeket, hozzám illő segítő társat.

A következő ige a napokban keltette fel a figyelmem:

„A minden kegyelem Istene pedig, aki elhívott titeket Krisztusban az Ő örök dicsőségére, miután rövid ideig szenvedtetek, maga fog titeket felkészíteni, megszilárdítani, megerősíteni és megalapozni.”  (1.Péter 5:10)

Milyen csodás ígéret ez! Visszatekintve erre a két hónapra, Isten valóban a szenvedés után és alatt is, megerősített és megszilárdított. Amikor az ember valamilyen nehézséggel áll szemben, hajlamos önsajnálatba és aggodalomba merülni. A műtét utáni első hetekben sokszor hagytam, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés, nem előre néztem, hanem a körülményeimre koncentráltam. Sokat sírtam, főleg a fájdalmaim miatt, de előfordult, hogy a negatív gondolataim erre rátettek még egy lapáttal. Tudtam, hogy ez csak átmeneti időszak, de úgy éreztem, sok mindent elveszítettem az állapotom miatt.

Valaki egyszer ezt mondta nekem: „Sajnos az ember mindig olyankor tanul meg értékelni dolgokat, amikor elveszíti őket. Ha visszakapja, sokkal nagyobb értéke lesz…” Ez így volt velem is. Elveszítettem a járásom, ügyetlennek éreztem magam és tehetetlennek, ágyhoz kötve, másokra utalva.  Nem tudtam egyedül felöltözni, fürdeni, hajat mosni, kimászni az ágyból, olyan egyszerű dolgokat megtenni, amikre az ember nem is gondolna nehézségként. Aztán kicsit a külvilágot is elveszítettem… a szellőt, az utca zaját, a naplemente fényeit, a csillagokat, az aszfaltozott utat a talpam alatt. Sokszor gondoltam arra, vajon mikor fogom tudni újra teljesnek érezni magam. Olyan távolinak tűnt a nap amikor majd megint lábra tudok állni. Isten – mint minden más aggodalmamra –  erre is válaszolt:

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” (2.Kor. 12:9)

Ez az igevers, valamint a sok bátorítás és ima, amit a családomtól és a barátaimtól kaptam volt az, ami segített átalakítani a gondolkodásmódomat. Megpróbáltam odafigyelni minden apróságra, nem csak azért, hogy teljen az idő, hanem, hogy ösztönözzem magam arra, minél több örömet keressek a dolgokban. És amikor már nagyon belejöttem, úgy éreztem, nálam boldogabb fél lábú béna nincs is a világon. Ujjongtam az örömtől, amikor először le tudtam szállni egyedül az ágyról, amikor már nem kellett elkísérni a mosdóba, amikor fel tudtam magamnak húzni mindkét zoknim, amikor először végig aludtam egy éjszakát, amikor végre együtt tudtam enni a többiekkel a terített asztalnál anélkül, hogy kifáradtam volna az üléstől. És micsoda boldogság volt az, amikor legelőször kimehettem…csak az udvarra, a bejárati ajtó elé, öt percre, széken ülve… Leírhatatlan hála töltött be napról-napra.

Észre sem vettem, és felgyorsultak az események. Olyan tempóban javult az állapotom, amit el sem tudtam volna képzelni, és amint ráeszméltem, még inkább bennem volt az érzés: én igenis meg AKAROK gyógyulni, nem fekhetek magamat sajnálva minden nap. Isten nem akarja, hogy az Ő szeretett gyermeke lefele nézzen, hanem azt, hogy Rá emelje a tekintetét.

Nagyon sok dolgot tanultam ebben a két hónapban. Megtanultam türelmesnek lenni magammal szemben, megtanultam még jobban értékelni az élet apró örömeit, megtanultam még nagyobb hittel imádkozni. Isten sosem rak a vállunkra nehezebb terhet, mint amit el tudnánk cipelni. Ezt a terhet hála Neki, nem egyedül kellett vinnem, és így visszatekintve, ez a két hónap számomra csupa áldás volt és kegyelem. Karácsony óta egyáltalán nem használok mankót, és egyre biztosabb lábakon állok és járok. Főleg azért, mert érzem, hogy Isten a tenyerén hordoz. Ő az orvosok orvosa, a legnagyobb bátorítás, a biztos pont.

Molnár Hannah

Pillanatnyi szenvedés

Frissen megtért keresztyénként úgy gondoltam, hogy az életen mosolygósan szárnyalva fogok keresztülmenni. Ha jól csinálom ezt a dolgot, a kapcsolatot Istennel, akkor egy csupa áldás-öröm életre számíthatok. És hát jól akartam csinálni.

Emlékszem, mondták többen is féltőn, hogy lesznek majd azért nehéz időszakok, erre készüljek fel. Igen, tudtam, hogy lesznek afféle külső kísértések, bántalmazások, de majd mosolyogva, derűsen lépdelek közöttük, Jézusra emelt tekintettel.

Hosszú út vezetett annak a megértéséig, hogy Jézus követése, az Istennek odaszánt élet nem feltétlenül így néz ki. Legalábbis nem mindig.

„sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” Apcsel. 14: 22

Nem tudtam, hogy lesznek lelkemet átjáró valóságos fájdalmak, hogy össze fogok törni, hogy formálhatóvá és használhatóvá váljak. Mert Isten az ő műhelyében nem csak polírozgat, lakkozgat, simogat az ecsettel, hanem amikor arra van szükség használja a vésőt, a fűrészt, a gyalut, a durva csiszolópapírt, hogy azt, amit elképzelt rólam életre hívja.

"Zúzódások, sebek tisztítanak meg a gonoszságtól, és a test belsejében is érzett csapások." Példabeszédek 20:30

Küzdöttem és harcoltam minden külső és belső szenvedés ellen. Amikor bajok értek egyszerűen nem hittem el, hogy ez velem megtörténhet, lázadtam, megsértődtem. Hogy lehet, hogy az Isten, akinek a kezét főleg áldani láttam most másképpen dolgozik.

e9d27b781ce7e394d8c928174b1472f7

Nem szívesen emlékszem vissza szellemileg éretlen, lázadó korszakomra, de ez vezetett odáig, hogy ne csak a kezét lessem, ne csak az áldásait akarjam az Istennek, hanem Őt Magát, a lényét, a szívét, a gondolatait. Önmagáért imádjam, szeressem, kövessem, nem azért, amit kapok Tőle.

Annyiszor kérjük az Urat, hogy megszenteljen, és vágyunk arra, hogy hasonlítsunk Jézusra, de elutasítjuk azt az eszközt, amivel Isten ezt tenné. Mert ragaszkodunk a mi kis idilli életünkhöz. De az igazság az, hogy Istent sokkal jobban érdekli a szentségünk, mint a pillanatnyi boldogságunk.

Ha szülők vagyunk, mi is gyakran döntünk így a gyermekeink nevelésében. Nem a pillanatnyi élvezetet, örömöt tartjuk szem előtt, hanem a jellemformálódást, vagy egy-egy nemesebb célt. Így döntünk még akkor is, ha szenvedni, vívódni látjuk őket, mert távolabbra látunk tőlük.

Miért lep meg, ha a mennyei Atyánk is hasonlóan gondolkodik, aki az örökkévalóság távlatában látja parányi életünket?

„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” 2. Korinthus 4:17-18

Egyszer, ha a most még „láthatatlan” távlatokból nézünk vissza elviselhetetlennek tűnő szenvedésünk, terheink, kereszthordozásunk csak egy szempillantásnak fog tűnni.

Bátorítson ez, ha most a szenvedések földjén jársz. Áldd Istent a próbák, nehézségek között, keresd az arcát. Éld át, hogy a Siralom völgye források völgyévé változik.

„Boldog az az ember, akinek te vagy ereje, aki a te utaidra gondol. 
 Ha a Siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával. 
 Újult erővel haladnak, és megjelennek Istennél a Sionon.” Zsolt 84: 6-8

Megfáradva

Volt már olyan napod, amikor úgy “minden összejött”? Nekem igen, s nem a jó értelemben. Sőt azt hiszem azt már nem is napnak, hanem hétnek nevezik, ami nekem volt. Mert ugye, van úgy, hogy semmi sem úgy alakul, mint, ahogy azt elképzeltük előre, a gyerek(ek) is nyűgös(ek)/beteg(ek), a fejünk is fáj, a teendőink is csak gyarapodnak, sosem jutunk a végére, elcsendesedni sincs időnk, erőnk rendesen, szelídek sem vagyunk, “jó” feleségek meg végképp nem, s még az eső is esik. Akkor én hogyan legyek vidám, élettel teli? – tettem fel magamnak a kérdést egy olyan nap végén, mikor úgy éreztem legszívesebben lefeküdnék aludni kb. egy évre, hogy mire felébredek már minden szép és jó legyen. A köztes, nehéz, fáradságos utat kihagyva, átaludva.

69

Csakis úgy – hangzott a válasz – ha Belőlem merítesz erőt! Veszteni valóm már úgysem volt akkor, így mindent félretettem, fizikailag legalábbis, s leültem az Úr elé kiönteni a szívem. Tele voltam panasszal, keserűséggel, bizonytalansággal és hitetlenséggel, de Ő csak hallgatott engem. S végül annyit mondott szeretlek. Ami akkor nekem mindennél többet jelentett. Erőre kaptam, s bár időm nem lett több, teendőmből sem lett kevesebb, mégis úgy éreztem valami más lett, én. Mert már éreztem, hogy nem vagyok egyedül, Valaki velem és helyettem is harcol.

"Hát nem tudod, hát nem hallottad? Örökkévaló Isten az ÚR, ő a földkerekség teremtője! Nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen. Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. Elfáradnak és ellankadnak az ifjak, még a legkiválóbbak is megbotlanak. De akik az ÚR-ban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el."  Ézsaiás 40:28-31

Elfáradunk, meglankadunk, ez az élet természetes velejárója. Sokáig úgy gondoltam, hogy ha elfáradok, ha nem bírom se fizikailag, se lelkileg azt a terhet, amit cipelnem kell, akkor kudarcot vallok az Úr és mások előtt. S ilyenkor a végsőkig hajszoltam magam, közben önmarcangolva, és még jobban elfáradva. Pedig még csak nem is voltam, vagyok a legkiválóbb. Aztán megértettem, hogy Istenhez jönni elfáradva nem szégyen, nem kudarc, hanem kegyelem. A kegyelem, amellyel élni lehet, élni kell.

"Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." Máté 11,28

Nekem nem kell mindig mindent kibírnom. Nem kell mindig erős legyek, nem kell belepusztulnom a hívő életbe vagy a hétköznapokba, vagy mindkettőbe. Egyszerűen, amikor elfáradok az Úr elé kell jönnöm és új erőt kell kérnem. Ehhez viszont kell az alázat, és az, hogy beismerjem egyedül nem megy.

Nehéz napokon, heteken vagy túl? Úgy érzed nincs erőd? Ez nem baj, sokkal inkább természetes, még akkor is, ha te vagy a legifjabb és a legkiválóbb. Ám jó hírem van a számodra, nem kell erőtlenként továbbmenned, kaphatsz erőt, hitet, reményt, szeretetet, csak ülj le Jézus lábaihoz s tedd le elé terheidet. Hiszem, tudom, új erőt kapsz, s nem számít majd, hogy mi áll még előtted, mivel kell megbirkózz, mert érezni fogod, hogy nem vagy egyedül. Tudom, mert én ezt ma is megtapasztaltam.