Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 2. rész

Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig. Péld 4: 18

Sok év telt el már a szülőszoba, azaz az újjászületésem óta. Azóta tanulom, hogy milyen is a világosság, amire (újjá)születtem. Az Isten országa, igazsága növekedés. Bennem is. Az a világosság, amit ma tapasztalok, lehet még több. Mert az Isten még többet és többet akar adni kegyelemből, örömből, békességből, dicsőségéből. Mégsem történik ez szépen folyamatosan az életemben. Próbáltam összeszedni, hogy eddig milyen akadályait tapasztaltam magamban ennek a növekedésnek. Persze mondhatnám egyszerűen, hogy a bűűűn (és ez igaz), de mivel a hófehértől a feketéig sok az árnyalat, kicsit ki kell bontani ezt a dolgot.

Mert egykor sötétség voltatok, most azonban világosság vagytok az Úrban: éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. Mert amiket titokban tesznek, azokról még beszélni is szégyen, de mindaz, amit a világosság leleplez, nyilvánvalóvá lesz. Mert minden, ami nyilvánvalóvá lett, az világos. Ezért mondja: "Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus." Efézus 5: 8-14

Ellustulás, fáradtság:
Volt már, hogy elromlott az étvágyam és megapadt a szomjúságom
az igazságra. Nem tudom, pontosan mi történik ilyenkor. Talán mert küzdelmes és fáradságos a világosságban járni. Energiába kerül. Megkavar az élet, beleszédül az ember.
Még akkor is, ha a fényforrás kiapadhatatlan, ha valahol mindig süt a nap, kitartóan meg kell küzdeni a sötétséggel és a szürkeséggel, hogy igazságban járjak. Meg kellene ítélni, le kellene leplezni a sötétség fondorlatos árnyalatokkal trükköző dolgait, figyelni kellene a színmintára. Nem csak belelapozni a Bibliába, hogy kipipáljuk aznapra, hanem hadakozni a Lélek kardjával. Tanulmányozni, mindennapi kenyérré tenni. Kényelmesebb lenne szunyókálni a kellemes félhomályban. De a félhomály nem csak édesded szendergést jelent, hanem botorkálást, fölösleges köröket, félelmet, tapogatózást, hanyatt vágódást

Képmutatás, felszínesség:

Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat, azért én úgy bánok majd ezzel a néppel, hogy csodálkozni fog, igen csodálkozni: vége lesz a bölcsek bölcsességének, az értelmesek értelme homályos marad.” Ézsaiás 29: 13, 14

A képmutatás nem tűnik olyan végtelenül megbotránkoztató dolognak, mint a szexuális bűnök, a gyilkosság, a lopás s az összes többi cégéres bűn. Sokáig nem is értettem miért gyűlöli annyira Isten, miért kellett Jézusnak annyit keménykedni a farizeusokkal. Tényleg nem értettem igazán, mert én is találtam már magam olyan helyzetekben, amikor tettem, amit addig is, imádkoztam, bibliáztam, szolgáltam, közösségbe jártam, énekeltem, de nem volt benne a szívem. Nem ezek a dolgok mozgattak meg. És lassan sejtem, hogy mekkora fájdalom a mennyei Atyánknak a képmutató istentiszteletünk, amivel életre hívjuk a törvényesedést, az irgalmatlanságot. Úgy összetörné a szívem, ha a gyermekeim megtennének mindent, szépen kötelességtudóan, de igazából nem tudnék velük kommunikálni, nem éreznék, hogy szeretem, nem érezném, hogy ragaszkodnak hozzám. Azt sem bánnám, ha kiabálnának, hisztiznének, csak legyen valami valóságos köztünk.

Isten nem tud mit kezdeni a kétszívűekkel, a látszatra ügyelő képmutatókkal. Valóságos, élő lüktető kapcsolatra vágyik, s ha nem ilyen a kapcsolatunk, akkor lassan, de biztosan megtelik az életünk butaságokkal, szürkébbnél szürkébb dolgokkal. És a lényeges dolgok helyett ezeken a felszínes, nevetséges apróságokon megy a vita szeretet és irgalom nélkül. Elveszem a bölcsek bölcsességét – írja több helyen is az Ige.

Elzárkózás, önzés:
– vagyis amikor bezárjuk a szívünket és összeszorítjuk a markunkat. Nem tudom jobban, szebben megfogalmazni, mint Ézsaiás :

Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! 
Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed. Igazságod jár előtted, és az ÚR dicsősége lesz mögötted. Ézsaiás 58:7-8

Engedetlenség:
Amikor az Úr rávilágít valamire, mutatja az utat, amin járnunk kell, de elmulasztjuk megtenni, hiába várjuk a növekedést a szellemi életünkben. Megrekedünk azon a szinten ahol a megismert igazságokat nem alkalmaztuk az életünkben. Nem voltam jó matekos. Ha elakadtam egy feladatnál, szinte biztos voltam benne, hogy a következőt hiába tolják elém, addig, amíg az előzővel nem jutok dűlőre.
Nem biztos, hogy ez egy látványos dac. Néha csak egyszerűen olyan, mint tükörbe nézni (Jak. levele ír erről). Látjuk, hogy igazítani való van a fejünkön, de megyünk tovább és belefelejtünk abba, amit láttunk.

Amit viszont már megértettünk, azt az igazságot követnünk is kell.” Filippi3:16

Büszkeség:
Az alázat hiánya vakká tesz. A büszkeség olyan, mint az állandó jóllakottság. Nincs éhség, nincs szomjúság. Az elbizakodottsággal még a legszerényebb embernek is meg kell küzdenie. Tanulom minden nap, hogy józanul gondolkozzak magamról, s mégis időnként kell, hogy megaláztassam, hogy megszégyenüljek, vagy a másik irányban az alkalmatlanság és értéktelenség érzéseivel harcoljak.
A Biblia szerint a büszkeség kezelhető:

Mivel ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.” Jel.3:18 

Én úgy tapasztalom, hogy a térdeimen, Isten dicsőítésében eltöltött idő az egyik komponense ennek a gyógyító kencének. Olyan nevetségessé lesznek ott a nagy igazságaim.

Újra örömüket lelik az alázatosak az Úrban.” Ézsaiás 29:19

Ha résen vagyunk és harcolunk ezekkel az akadályokkal, akkor egyre inkább növekedni fog bennünk az Ő uralma, világossága.

Nincs semmi közünk az éjszakához és a sötétséghez. Ne legyünk hát olyanok, mint a hitetlen emberek! Ne aludjunk, hanem éberen őrködjünk és legyünk elővigyázatosak!” 1.Thesz 5: 5b,6 EFO

Pápai Márta Zsófia

Árnyalatok a hófehértől a feketéig ~ 1. rész

Nem én

Az év utolsó napjain gyakran azon kapom magam, hogy újra meg újra számadást készítek erről az évről, mindenféle tudatosság nélkül. Eltűnődök rajta mi minden történt kívül-belül, s főleg belül.
Rettenetesen feledékeny vagyok, ezért az Istennel átélt dolgaimról, ha csak vázlatosan is, és nem olyan rendszeresen, ahogy szeretném, de feljegyzéseket készítek. Sokszor este félálomban firkálok valamit a füzetembe, mert tudom, hogy másnap már nem tudnám mi volt olyan nagyon fontos. Néhol ronda, rendetlen és alig olvasható emiatt, de mégis öröm vissza-visszalapozni, mert Isten jelenlétét és hűségét dokumentálják. Amikor egy nehezebb időszakban olyan sötéten látom a dolgokat ezek a firkák felfrissítik az emlékeimet Arról, aki újra át tud vezetni a viharon. Most ülök és lapozgatok. Kisgyerekes édesanyaként hihetetlenül gyorsan eltelik, de a lapokat elnézve annyi minden történik egy év alatt.

A „Nem én, hanem Krisztus” kijelentést többször is leírtam ebben az évben.

Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem. Galata 2:20

Tulajdonképpen keresztyén életem egyik visszatérő refrénje ez a „nem én”. Azért mert állandóan megpróbáltam mellőzni a mondatnak ezt az első kényelmetlen részét.
Vágytam Krisztust, az Ő erejét, az örömöt benne, a Szentlelket, meglátni, ahogy munkálkodik bennem. Mit tud elvégezni általam a családban, a gyülekezetben? Tudtam, hogy ez életem célja, értelme, de nem működött a dolog. Mint egy kiskutya a hentesüzlet kirakata előtt az üvegről, úgy pattantam le én is újra meg újra a földre. Egészen addig, amíg kezdett derengeni, hogy mit jelent ez a „nem én”. Sok huppanás kellett hozzá, de az Úr soha nem adja fel, még a magamfajta lassú felfogásúakkal sem a formálást, nevelést.
Nem én. Nem rólam szól ez az egész. Amíg rólam szól, addig nem léphetek tovább. Nem elég az alázatoskodás, igazi alázat kell, mélységes belátása annak, hogy magamban én tényleg semmi, de semmi vagyok. Fájdalmas erről meggyőződni, de életem egyik leggyümölcsözőbb felismerése, hogy a magam kis ötleteivel, terveivel nem jutok messzire. Önző vagyok. A sikereim csak értéktelen bizsuk. Kudarcok, külső, belső szenvedés, nehézségek, kínlódások tanítgattak erre. Isten nem úgy működik, mint Aladdin csodalámpása. Nem rángathatjuk Őt és az Ő hatalmának erejét a csodaszép terveinkbe, a nagyszerű szolgálati ötleteinkbe. Ő munkálkodik, ott és úgy, ahogy azt csodálatosan eltervezi. Az a terve és a vágya, hogy a munkatársai, az eszközei legyünk, de amíg nem tagadjuk meg azt a makacs ÉN-t, amíg nem törnek össze az illúzióim magammal kapcsolatban, addig nem tud igazán használni.
Hogyan is tehetné? Hangya perspektívánkkal olyan keveset látunk az egészből.

Amennyivel az ég magasabb a földnél,
 annyival magasabbak útjaim útjaitoknál,
 és gondolataim gondolataitoknál. Ézsaiás 55:9

Jó dolgokat akartam tenni, Istennek tetsző dolgokat, de a magam módján, a magam elképzelései és meglátásai alapján. Kijózanító volt meglátni, hogy Isten nem feltétlenül azokat használja, akik nagyszerű képességekkel és ajándékokkal rendelkeznek. Ő mást keres elsősorban. Olyan embereket, akik azt mondják, hogy:

„Történjen velem a te beszédet szerint.”

„Megyek bárhová küldesz!”

„Nem értem miért kéred Uram ezt most, de bízom benned, sokkal jobban, mint magamban.”
Isten a legmélyebb kudarcaimban tanít a „NEM ÉN”-re. Ezekről a kisebb nagyobb leckékről bőven van feljegyzés ebben az évben is. Sajnos még mindig kellenek az emlékeztetők: a gyengeségeim, a határaim, amelyekbe újra meg újra beleütközök, a kisebb nagyobb problémák, a küzdelmek és minden más, ami pillanatnyilag elkeserít és összetöri a szívem.
De már nem tekintek rájuk olyan elkeseredetten, mint régebb. Látom bennük Isten kegyelmét. Lehet, még nem tudok velük dicsekedni (mint Pál), de visszatekintve annyiszor látom, hogy ezek segítettek jó irányban maradni, ezek tartottak a térdeimen, ezeken keresztül áradt ki Isten kegyelme és ereje az életemben.

Elég az a kegyelem, amit kaptál, mert erőm a te erőtlenséged által éri el a célját.” Ezért boldogan dicsekszem gyengeségeimmel, hogy Krisztus ereje lakjon bennem… mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok igazán erős. 2Kor 12: 9,10

És jó volt látni év végi számadásaim során „Krisztust”. Kegyelemből. Érdekes módon legtöbbször akkor tapasztaltam meg az Ő erejét, segítségét, munkáját amikor tudatában voltam a gyengeségeimnek, a hiányosságaimnak.
Hogy értsétek, mesélek egyet: Szeretek beszélni, úgy gondolom, egészen jól elő tudok adni dolgokat, kaptam már retorikai különdíjat is egyszer egy országos versenyen. De amikor Isten valamit rám bíz, hogy mondjam, sokkal gyakoribb, hogy elhagy az ékesszólás művészete, mint az hogy ezekkel a képességekkel lopom magam az emberek lelkébe. Furcsa dolgok történnek, dadogok, fuldokló köhögés ér utol, elveszítem a fonalat… de belül hatalmas öröm van bennem, mert tudom, hogy Istennek soha nem lesz akadály az én dadogásom. És hálás is vagyok, mert Isten olyan jól ismer, tudja, hogy így nem szállok el magamtól.
S nagyon szeretem az Úrban azt, hogy előbb-utóbb megerősít abban, hogy ott volt mögöttem. Hatalmasan és dicsőségesen ott volt az elhaló, nehézkes szavaimban, ott volt a remegő lépteimben, ott volt a félszeg ölelésemben, s célt ért a bátortalan mosolyommal.
Nem én, hanem Krisztus!

Az ítélkezés mögött

Nem tudom mások, hogy vannak vele, de én azt hiszem úgy születtem, hogy kedvemet leltem már gyerekként is megfigyelni és mérlegelni másokat, aztán valamiféle ítéletet hozni velük kapcsolatban. Még gúnyverseket is írtam néhány osztálytársamról. Akkor még nem tudtam miért teszem, és miért esik jól a lelkemnek pillanatnyilag valami elmarasztaló vagy negatív címkét aggatni a másikra.

Az ítélkezés nem is annyira arról a másikról szól. Az ítélkezés, mint minden bűnünk az önzésünkből és énközpontúságunkból fakad. Sokkal többet árulnak el rólunk elítélő, másokat elmarasztaló megjegyzéseink, még ha szép kegyes csomagolást kapnak is, mint arról, akit tulajdonképpen „csak féltünk”, „csak sajnálunk”, „csak imádkozni kell érte”, csak a „legnagyobb szeretettel meg kellene neki már valaki mondja”…

De nem mi fogjuk megmondani, mert mi igazából csak magunkat fényezzük a másik hibáin keresztül, és ha jó mélyen magunkba tekintünk nem a cselekvő, felemelő szeretet vezet az ilyen ítélkező szavak kimondásához.

Mentegetőzés, dicsekvés, önbizalomhiány, kicsinyesség, gőg.

Amikor ítélkezünk, akkor a másik fölé helyezzük magunkat. De föntről nézni az Isten helye, nem a miénk. Szellemi törvényszerűség, hogy aki magát felmagasztalja meg fog aláztatni. És aki ítél, az ítéltetik.

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek! Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek; és amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek. Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem? Vagy hogyan mondhatod akkor atyádfiának: Hadd vegyem ki szemedből a szálkát! - mikor a magad szemében ott a gerenda. Képmutató, vedd ki előbb saját szemedből a gerendát, és akkor majd jól fogsz látni ahhoz, hogy kivehesd atyádfia szeméből a szálkát. Mt. 7: 1-5

Jézus fellépett az ítélkezéssel szemben. És a figyelmet az ítélkezőre magára, a gerendáira irányította. Az óriási problémára, amit ha nem orvosol nem tud áldás és segítség lenni a mások életében.

judgment

Élénken emlékszem egy régi beszélgetésre, ami rádöbbentett a gerendáimra, a büszkeségemre, az alázat hiányára az életemben. Egy megtört életű nővel beszélgettem, akit korábban is ismertem, de zűrös, (és elképzeléseim szerint helytelen) életvitele miatt távolságtartó voltam vele szemben. Valahogy úgy alakult, hogy egy szeretetteljes gesztussal szolgált felém, és egy jó beszélgetés alakult ki köztünk, s valami mentegetőzés féle hagyta el a számat a korábbi zárkózottság miatt, amire ő nagyon őszintén reagált. „Nem zárkózottság az, hanem büszkeség.” A szavai sokáig visszhangzottak bennem, és rádöbbentettek, hogy mennyire nem a kegyelmes és irgalmas Isten szemével nézem úgy általában az embereket. Mennyire nem annak a Krisztusnak a lelkületét hordozom, aki lehajolt a kőzuhatagra ítélt parázna nőhöz, és az összes többihez, akik szégyenletes terheket, bűnöket cipeltek. Aki azt mondta, hogy:

Nem azért jöttem, hogy elítéljem a világot, hanem azért, hogy megmentsem. Jn. 12:47b

Jogos a kérdés, hogy akkor mit tegyünk, ha igazán komoly problémát, bűnt látunk a másik életében, és nem tudunk egyszerűen elmenni mellette?

Helye van annak, hogy Isten Igéje alapján megítéljük valamiről, hogy helyes-e, de a segítés valódi szándéka nélkül, öncélúan, szeretetlenül nem szabad ítélkezni.  Imádságban Isten elé kell hozzuk ezeket a dolgokat. Ha őszintén törődünk a másikkal, akkor ezt fogjuk tenni. A térdeinken megértjük, hogyha több feladatunk van ezzel kapcsolatban a közbenjárásnál.

Az ítélkezés, ha vissza-visszaköszönő szokás az életünkben fel kell vegyük vele a harcot. Mert az ítélkezés elválaszt bennünket egymástól. Akadály lehet a szolgálatainkban. Az ítélkező emberekhez nem szívesen fordulnak tanácsért, segítségért, a szívüket kiönteni mások.

Sokszor imádkozom könyörülő és irgalmas szívért, és Isten néha kemény megtörettetéseken keresztül, de munkálja bennem a krisztusi lelkületet, és ez kegyelem. Magamtól csak az ítélkezés tökélesítésére lennék képes.

Én úgy tapasztalom az élet nagyon gyakorlati dolgaiban is, hogy könnyebb egy makacs, rossz szokást úgy legyőzni, hogy helyettesítjük egy másikkal (pl. esti  nassolás helyett egy kis gyümölcsöt enni). Ítélkezés helyett keressük a jót, és ne fukarkodjunk szavakba önteni, ha észrevesszük. Mondjunk minél több jót egymásról. Ha késztetést érzünk mások furcsaságait, hibáit és hiányosságait szóvá tenni, a puszta hallgatás helyett jegyezzünk meg valamit az illetőről „ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami jóhírű, ami nemes és dicséretes…Fil 4: 8 És velünk lesz a békesség Istene!

“Ha ítélkezel az emberek felett, nem marad időd szeretni őket!” Teréz anya

KÉPMUT(og)ATÁS

Magamat és másokat figyelve a közösségi oldalak népszerűvé válását követő években észrevettem, hogy mások életének kirakatát bámulva annyi frusztráció jöhet a felszínre. A csupa mosoly, idilli életet sugárzó fotók könnyen irigységet ébresztenek a lélekben. Hasonlítgatni kezdjük magunkat, méricskélni. Lehet, nem én vagyok az egyetlen, aki rossz napjaiban mások képeit nézve gondolt már ilyet: „Nem ütöm meg a mércét, majdnem mindenki tökéletes, Istenem velem nagy gáz van.”

Valahol természetes, hogy azt „tesszük ki az ablakba”, ami jól mutat. Nem a harcainkat, kínlódásainkat, kételyeinket mutogatjuk az egész világnak.  S amúgy szívünk, szívem állapotáról beszél az, hogy hogyan reagálok a mások képeire áldásaira. Egy jó ideje van bennem egy elszántság, hogy merjem kicsit bátrabban felvállalni magam, a hibáimmal, nehézségeimmel együtt, kipucolva a képmutatás kovászát, mert igazi közösséget csak így lehet átélni a valóságban, és az interneten is.

Úgy érzem, hogy mi, hitünket megvalló keresztyének kifejezetten ki vagyunk téve a képmutatás veszélyének. Újjászületünk, megtapasztaljuk Isten bűneinket eltörlő kegyelmét, a kontrasztot addigi és azelőtti életünk között. Aztán egy idő után rádöbbenünk, hogy minden igyekezetünk ellenére, vannak hibáink, követünk el, kisebb nagyobb bűnöket, vannak gubancok bennünk, esetleg lelki sérülések, sebek, amik akadályoznak az örömteli életben, érnek sérelmek, amiket nehéz feldolgozni. És suttogva mondom: még kételkedni is szoktunk.

hazugsag

Sokan ilyenkor kezdünk el maszkot hordani. Elhitetni magunkkal és másokkal is, hogy minden rendben van, az életünk továbbra is irigylésre méltó. Elkezdünk mások véleményére, visszajelzéseire figyelni, mert ezek erősítenek meg hamis énképünkben. Elzárkózunk az igazán mély kapcsolatoktól, mert akkor el kellene ismernünk tökéletlenségeinket.

„Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól…” Lk 12: 1b

Mondta Jézus, egy olyan kultúrában, ahol már fulladásig belegabalyodtak a szabályokba, hagyományokba, isteni és emberi rendelkezésekbe. S természetesen ezzel az élhetetlen szabályrendszerrel együtt törvényszerűen a képmutatás, önámítás, szellemi vakság jellemezte a törvénytudók, farizeusok nagy részét.

Jézus Isten irgalmát hozta, Általa, Benne jelent meg Isten üdvözítő kegyelme, és megbotránkoztatóan lépett fel azok ellen, akik ennek a kegyelemnek a megismerését, áramlását akadályozták üressé vált törvényeikkel, hagyományaikkal.

"De jaj, nektek, farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és minden veteményből, de elhanyagoljátok az igazságos ítéletet és az Isten szeretetét, pedig ezeket kellene cselekedni, és amazokat sem elhanyagolni! Lk 11:43

A képmutatás, önmagunk becsapása, egy ideális „én” hajszolása nagyon távol tud vinni, a kegyelemtől, az egyetlen megoldástól, ami gyógyszer a bűneinkre, a csorbákra, életünk kesze-kuszaságaira. Kovászként működik, nem kell sok belőle, hogy működjön.

Amikor rám telepszik az elkeseredés látva temérdek gyarlóságom, ez az igevers a legnagyobb vigasztalásom. Nem felment, ne értsetek félre, hanem megoldást nyújt.

„De ahol megnövekedett a bűn, ott még bőségesebben kiáradt a kegyelem.” Róma 5:20

Sokáig csak szívemmel értettem ezt az igét (tudom, sokat vitatott igehely), de most megpróbálom valahogy szavakba zárni azt az üzenetet, amit kaptam belőle:

Isten kegyelme a tökéletlenségeinken, fájdalmainkon, bűneinken, gyengeségeinken keresztül tud utat találni.  Ahol van valaki, aki porig rombolja büszkesége magas falait és felkiált, hogy: Istenem légy irgalmas hozzám, bűnöshöz! (nem csak vasárnap, imaórán, hanem egész életét áthatja ez a hozzáállás), kész mindent a világosságra vinni, az megtapasztalja a kegyelem bőséges kiáradását. Így tudja Isten megmutatni az ő kegyelmének mérhetetlen gazdagságát rajtunk, a Jézus Krisztusban. ( Ef. 2:7)

Évekig éltem hívőként mélységes bűntudattal. Szégyelltem magam a tökéletlenségeim miatt, a kezelhetetlen dolgaim miatt, a bűneim miatt. Sokszor eljutottam arra a pontra, hogy feladom. Nekem nem megy ez. Akarom ezt az életet, mert annyi mindent átéltem már. Annyiszor megtapasztaltam Istent, s nem tudok hátat fordítani. De nem működik.

Terhek voltak rajtam, felemésztett, hogy meg kell felelnem Istennek, az embereknek. Egy nagy kudarc az egész, cukormázzal rajta, miközben belül poshadtam. Nem tudtam elismerni Istennel szembeni csalódottságom, kudarcaimat, vállalva értük a felelősséget. Nem tudtam mit kezdeni az évtizedek óta hordozott haraggal a lelkemben, a keserűséggel. Tagadtam, elfojtottam, nem vettem róla tudomást. Inkább mások hibáira fókuszáltam, ítélkeztem, hogy jobb színben lássam magam.

Most már tudom, hogy Isten azért sarkall bűnbánatra, hogy megnyissa előttem a kegyelem lehetőségét. Nem tehet másként. Így ébresztget, így akar a világosságra hozni mindabból, amiben áltattam, altattam magam.

Hosszú idő volt, míg elkezdtem igazán megérteni a kegyelem üzenetét. Amire nem csak megtérő bűnösként volt szükségem, hanem formálódásban, növekedésben lévő gyermekeként is a mennyei Atyának. Bár teológiailag korábban is tisztában voltam vele, valóságosan nem érték el a szívemet ezek az igazságok.

Mert hazugságokkal és képmutatással vettem körül az életem. Kicsiny kovászként kerültek bele, de végül kiteljesedtek olyannyira, hogy magamat is becsaptam. És Isten világosság. Ő csak azzal tud mit kezdeni, amit kihozunk az Ő világosságára. Nem takargatunk, nem sminkelünk, hanem könyörtelenül szembenézünk vele. Képmutatásunkkal kitérünk, elzárkózunk Isten kegyelme elől. Gyógyulás, szabadulás csak akkor van, ha beismerjük, hogy nem megy magunktól.

 „Isten előtt a töredelmes szellem a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg Istenem!" Zsoltár 51,19

„A képmutatással szemben két másik út létezik: a tökéletesség és az őszinteség. A tökéletességet nem tartom reális lehetőségnek. Így hát marad az őszinteség, mint egyetlen lehetőség – ez pedig mindig bűnbánatra indít.” Philip Yancey

Ha pedig a világosságban járunk, a mint ő maga a világosságban van: közösségünk van egymással, és 
Jézus Krisztusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.
Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. 1. Jn. 1:7-9

Erre a leplezetlen közösségre hívlak ma az Úrral és egymással.  Hordozzuk őszinteségünkkel, nyíltságunkkal hitelesen a kegyelem üzenetét, szomjas rá mindenki. Ne legyünk Isten kegyelmének gátjai magunk körül.

 

Megkövéredett szív

Éppen egy vírus okozta megbetegedésből lábadozok. Hasmenés, hányás, állandó hányinger, gyengeség, fejfájás, szédülés… Az egyik gyermekemet kínozta pár napja, most magamon is tapasztalhatom ezeket a kellemetlen tüneteket.

Családi körúton vagyunk, tartalmas együttlétek, kisebb-nagyobb emlékezetes balesetek, csodaszép kirándulások, és természetesen közös étkezések színesítik a napjainkat.

Éreztem, hogy ez az állandó jóllakottság, telítettség véget kell érjen, jót tenne fellélegezni az emésztésben felelős szerveimnek. Nem ehhez vagyok szokva. De a nagy családi kajálások vonzereje páratlan, s az önuralom hiányára is mindig van kifogás.

Most persze gondolni sem bírok semmiféle ehető dologra. De sejtem, hogy a kényszerű böjt s majd diétás táplálkozás után igazán éhes leszek, olyan amilyen rég nem voltam. Az ételek ízét fokozottan fogom érezni, s nagyobb örömöt fog jelenteni a táplálkozás, egy egyszerű pirítós gyógyteával, vagy a natúr rizs is fenséges lakoma lesz.

images

„Kövér az ő szívük, mint a háj, de én a te törvényedben gyönyörködöm” (Károli ford.)
„Kövér az ő szívük, érzéketlen, én pedig törvényedben gyönyörködöm.” Zsoltár119:70

A megkövéredett szívről olvastam a napokban a Bibliában. Ez a hasonlat a gőgöt, az emberi elbizakodottságot, és az alázat hiányát mutatja be nagyon szemléletesen. S a kínjaimból kiindulva párhuzamot vontam a fizikai állapotom és a megkövéredett szív között.

Milyen az, amikor meghízik a szív? Ismerős a „hízik a mája” mondás. Mi akkor használjuk, amikor valakinek feszül a keble a büszkeség miatt, miközben őt dicsérik, vagy közeli hozzátartozóját illetik szép szavakkal. Igen, ezt is kell tudni kezelni, mert könnyen el lehet szállni az emberek szép szavaitól.

Alapvetően úgy gondolom attól hízik el a szívünk, ha nem érezzük azt, hogy Istentől függünk, hogy nagyon mélyen és elengedhetetlenül szükségünk van rá. A Vele való kapcsolatra. Az Igére. Mint az éhező, szomjazó embernek a vízre, táplálékra.

Az elmúlt héten azt hiszem egyszer sem éreztem igazán éhesnek magam. Mindig többet ettem a szükségesnél, és ideje volt megállnom, amiben a nem kívánt vírus segített.

A szívünk kövérségének is az étvágytalanság a jele. Ott vagyunk a Biblia mellett, de olyan megszokott már. Az istentisztelet, a tanítás a gyülekezetben, ami egy igazán éhes embernek lakoma lenne nekünk csak lerágott csont. Elfelejtünk gyönyörködni Isten Igéjében, gyönyörködni Isten lényében, imádni, áldani Őt, mindenért. Tele lenni hálával, mert jó Ő és jókat cselekszik. Mert tele vagyunk minden mással. Tele van a hasunk, éhségünk, fizikai szükségleteink betöltöttek, nagyjából jól megy minden, boldogulgatunk, sikereink vannak, terveink, elképzeléseink, még a pénztárcánkban is van valami, ami nem feltétlenül létszükségletre kell elköltsük.

A zsír a szerveinken, a  szívünkön nem látható a szemeinkkel, de arra utal, hogy a vérereinkben is lerakódások lehetnek, és lehet hogy egy érrendszeri katasztrófa előtt állunk. Az elbizakodott, Istentől függetlenedett lelkület sem feltétlenül látszik kívülről, legtöbbször maga a személy sincs tudatában a lelkének az állapotával.

 A Jelenések könyvében lévő laodiceai gyülekezetnek is a megkövéredett szívével volt a probléma.

Ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen: tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed, és láss.“ Jel 3 17-18

Ha nem kezdünk  ilyen állapotban önként „diétába”, vagyis nem alázzuk meg magunkat, s nem kezdjük magunkat Isten világosságában nézni, akkor elképzelhető, hogy Isten jóságából és kegyelméből  nyomorúság és megaláztatás ér, hogy a szívünk tudjon újra érezni, látni, hallani.

what-are-warning-signs-of-heart-problems-in-women

Számomra a „lelki diéta” egyik formája a böjt. Ezzel fizikailag is kifejezem éhségemet, Isten felé fordulásomat. Üres hassal valahogy jobb a szellemi befogadóképességem is, mint eltelve, betöltött szükségletekkel. A böjttel azt is kifejezem, hogy Isten országa mindennél fontosabb nekem, hogy a mennyhez tartozom ami nem evés, nem ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélekben való öröm. ( Róma 14:17)

A böjt, amennyiben Isten keresésében, jelenlétében telik megvallás Jóbbal együtt:

„Szájának beszédét többre becsültem, mint életem táplálékát” Jób 23:12

Bob Gass egyik füzetecskéjéből olvastam nemrég „Ha csak kis töredékét ennénk annak lelkileg, mint amennyit testileg elfogyasztunk, mind szellemi óriások lennénk!”

"Boldogok a lelki szegények, mert ők megelégítettnek! Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégítettnek." Máté5: 3,6

Milyen a szellemi étvágyad? Én úgy döntöttem a kérdésre válaszolva, hogy nem csak a gyomromat,  egyúttal a szívemet is „diétáztatom”.

Váratlan fordulat

Érdekes, néha abszurd helyzeteket hoznak a hétköznapok. Úgy érzem igaz az, amire C.S Lewis is többször rámutat: az igazi szépséget többnyire a fájdalom is átjárja. Nem olyan rég találkoztam egy olyan személlyel, aki valószínűleg a hátam mögött próbálta ellehetetleníteni a munkahelyi előre lépésemet. Természetesen nem volt semmi igazán kimondva, de a gyanú árnyéka beburkolt néhány személyt a szememben. Több-kevesebb sikerrel össze is jött az, amit a név és arc nélküli rosszakaróm, vagy irigyesem szeretett volna. Váratlan, nehéz találkozás volt, amelyről szívemben feldúlva jöttem haza. Miközben magammal küzdöttem, Isten elém hozott néhány igeverset:

„És vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt, Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve.” János 13: 2-5

Giovanni_Antonio_Sogliani,Jesus_lavant_les_pieds_à_un_apôtre

Tudtam, hogy a Bibliának ez a része sok művészt megérintett, ezért bekapcsoltam a számítógépem, és megnéztem Giovanni Antonio Sogliani, Leonardo da Vinci, és Dirck van Baburen ábrázolását. Habár minden művész más aspektusát mutatja be Jézus cselekedetének, mégis van egy apró részlet, amit az Igében megtalálhatunk, de a festményeken nem egyértelmű. Júdás is ott volt azok a tanítványok között, akiknek a lábát Jézus megmosta. Sőt, Jézus tudta, hogy Ő fogja elárulni, hiszen már a szívben megfogant ez a gondolat. Megrendített ez a felismerés, és azon gondolkodtam, hogy: én miben hasonlítok a Mesteremhez? Hajlamos vagyok a megítélő, igazságosztó oldalát kiemelni Istennek, de vajon a kegyelmét is be tudom mutatni? Tudok különb lenni, mint amit az érzelmeim, vagy emberi indulataim sugallnak? Elbizonytalanodok, de aztán eszembe jutnak a tanítványok, akik nagyon sokszínű és ellentmondásos csapatot alkottak. Egy helyen elfért Simon, aki zélóta (Róma ellenes) és Máté, aki a Római birodalom egyik alkalmazottja volt. Hasonlóan, a többi tanítvány is különböző háttérrel, jellemmel színesítette Jézus baráti körét. Mégis két dolog közös volt bennük: hétköznapi emberek voltak, és Jézus választotta ki Őket. Ezek az emberek nagyon sok változáson mentek át, és nagy dolgokra voltak képesek, mert Jézus munkálkodott Bennük. Engem ez bátorított arra, hogy én is vigyem a megbocsájtást, bármennyire is nehéz, mert minket nézve ismerik meg Jézust, és fontos Isten kegyelmét is bemutatni az embereknek.

Tisztelet

Mirjámról szeretnék ma írni, kérlek, gondolkozzunk együtt. Ő volt Mózes nővére, aki tanúja volt Isten gondviselésének, aki bölcsességével megoldotta, hogy testvére még egy kis ideig családjukban maradhasson. Ő volt az, aki prófétanő lett, dicsőítésvezető, énekíró (2. Mózes 15:20-21) és tagja volt a vezető csapatnak, akik kihozták Izráel népét Egyiptomból (Mikeás 6:4).  Mégis egyszer fellázadt Izráel vezetője, Isten választott embere ellen, aki történetesen a testvére volt. Az öccse. Így fakadt ki belőle: “Vajon csak Mózes által beszélt az Úr? Nem beszélt-e miáltalunk is?” (4. Mózes 12:2)

És valóban, Isten használta Mirjámot és Áront is, hogy juthattak mégis ide, hogy lázadjanak a vezetőjük ellen, Isten kiválasztott embere ellen? Az ellen, aki olyan szelíd volt, hogy nem volt még egy olyan a világon?

Nem-e találkozunk ezzel mi is gyülekezetünkben, családunkban? Sokszor nehéz nekünk tisztelni a férfiakat. Meg úgy általában a feletteseinket is. Nagyon könnyen meglátjuk a hibáikat, még azoknak is, akik amúgy mások szerint “szentek”. Gondolhatunk itt férjünkre, apánkra, főnökünkre, lelkipásztorunkra, gyülekezetünk vezetőjére. Biztosan egyik sem olyan szelíd, mint Mózes, tele vannak hibákkal. De Isten helyezte őket abba a szolgálatba, hogy vezessenek családot, céget, gyülekezetet. Ez nem kicsi feladat, és mi kellene segítsünk nekik, támogassuk őket, nem pedig lázadozzunk ellenük. Egyáltalán ki vagyok én, hogy megkérdőjelezem Isten döntését és akaratát? Mert ilyen esetben végső soron Istennel hadakozunk.

Ez már kicsi korban kezdődik, az első “NEM”-mel. Vagy még az előtt, amikor a gyermek beszélni sem tud, csak toppantani, vagy nem-et inteni a fejével. Egész gyermekkorunk arról szól, hogy hatalmi harcot vívunk szüleinkkel, és sajnos vannak olyan gyerekek, akik megnyerik ezt a háborút. Én is észrevettem, hogy sokszor a tiszteletem, szeretetem feltételekhez kötött: mindaddig tisztellek és szót fogadok neked, ameddig te is tisztelsz, jól bánsz velem és megadod, amit kérek. Ha partnerek, társak lehetünk, de ha lehet, egy kicsit mégis én legyek felül, csak egy leheletnyit, mert akkor “jobb a kilátásom”. S ha gyerekkorban megszoktam, felnőttként óriási pofonokat fogok kapni, még nehezebb lesz a felnőtté válás. Örökös harcaim lesznek munkahelyen, családban, gyülekezetben… De Isten kegyelmes és megtaníthat erre felnőttként is, de ez elég fájdalmas.

Érdekes nekem, hogy maga Isten kel Mózes védelmére. Nem engedi, hogy bántsák az ő szolgáját, barátját. Akkor lehetünk tiszteletre méltóak, ha nem próbálunk meg védekezni, hanem hagyjuk, hogy az Úr védjen meg minket, Ő vegyen pártfogásába. Annál jobb úgysem történhet velünk.

De vajon mit jelent a tisztelet? Nem szabad megmondjam a vezetőmnek a hibáját? Csukott szemmel hagyjam, hogy csináljon, amit akar? Hallgassak, ha látom, hogy nem jól akar dönteni? Még Mózesnek is szüksége volt jó tanácsra, mikor az apósa meglátogatta. De nem mindegy, milyen szándékkal kritizál valaki. Építő kritika, ismerős fogalom? De nehéz ezt alkalmazni! Mikor alázattal megmondod a másiknak azt, amit nem látsz helyesnek és elmondod, hogy SZERINTED mit lehetne másképp tenni. Hogyan lehetne másképp tenni… Mikor nem panaszkodsz a háta mögött, hogy ez sem jó, meg az sem jó, meg hogy te jobban csinálnád a helyében. Hanem valódi tanáccsal szolgálsz, neki személyesen, alázattal, imádkozva, tudva, hogy ez is egy szolgálat amit végzel és Isten előtt te is meg ő is el kell majd számoljatok.

Mirjám itt elbukott, kapott egy nagyon kemény büntetést, de azt hiszem, megtanulta a leckét. Ha Isten manapság is ilyenfajta büntetéseket osztogatna, hol állnánk? Poklosan a táboron kívül? Vagy már nem is élnénk… Ameddig Mirjám meg nem tisztult, Izráel nem tudott tovább menni. Ők is meg voltak rekedve, Isten nem tudott kezdeni velük semmit. Ha egy hitetlen, lázadó van a csapatban, családban, gyülekezetben, az az egész közösségre kihat. Egy helyben forgolódás lesz, ott nem lehet áldás. Ha így látnánk magunkat, bűneinket, nem-e jobban vigyáznánk magunkra? Nem-e jobban bánnánk vétkeinket? Nem-e jobban kerülnénk a lázadás bűnét?

Alázat – gyümölcs?!?

Egyszer egy tábla keretét dekoráltam kis kövecskékkel, amire  a Lélek gyümölcseit szándékoztam felírni, csak úgy fejből. Akárhogy számoltam valahogy eggyel több lett a gyümölcsökből. A férjem végignézett rajtuk, és pillanatok alatt  kiszúrta, hogy olyasmit soroltam a  Lélek gyümölcsének tulajdonságai  közé, amit  Isten Igéje nem nevezett meg ezek között. Az alázat volt a kakukktojás. A kövecske nem is került fel a táblára, de valamit megjegyeztem akkor, ami azóta gyakran jut eszembe. Az alázat az én hozzáállásom. Teljesen. Nem foghatom Isten Lelkére, ha nincs, vagy kevéske van bennem. Imádkozhatok alázatért, könyöröghetek, hogy adjon az Úr alázatos szívet, de ha nem alázom meg magam Isten és emberek előtt, nem hajtom meg a fejem és a szívem  Isten keze alatt, akkor nem igazán fog változni semmi ezzel kapcsolatban. Szoros az összefüggés az alázat és az engedelmesség között, ez is a mi döntésünk, a mi lépésünk, amit akkor tudunk meglépni, ha alázattal megadjuk magunkat, az Úrban bízunk, és nem a magunk eszére támaszkodunk.

Amikor elkezdtem megismerni az Urat, érdekes problémáim voltak az alázattal. Azt hittem, hogy ez  egy megfoghatatlan érzés, ami jön megy, s mikor már kellőképpen ott van s elönti a szívem az alázatosság mély érzülete, akkor felébred egy másik, s azt súgja a szívembe, hogy te aztán nagyon jól csinálod ezt az alázat-dolgot, s kétségbeesetten kezdhetem elölről az egészet. Tudom nevetséges, fiatal voltam, túlérzékeny és éretlen, de ezek az érzések ma is jönnek mennek, csak nem pazarlok rájuk, időt és energiát mert megtanultam, hogy nem sok köze van az alázatnak ahhoz, hogy most éppen mit érzek. De az alázattal később is akadtak problémáim. Az igazi alázattal.

Alázzátok

Isten gyönyörködik az alázatban, és tekintetét, szívét vonzza az, aki megalázza magát előtte, aki nem harcol a saját kis dolgaiért, saját kis igazságáért, elképzeléseiért hanem tisztában van azzal, hogy mennyire ember, mennyire törékeny, mennyire megtéveszthető, legjobb formájában is elbukhat s amennyire csak tudja józanul felméri ki Ő tulajdonképpen Istenhez viszonyítva.

Én sokszor  jártam a magam útjait, mert nagyszerű terveim voltak. Ezekbe a tervekbe nem tartoztak kellemetlenségek, szó sem volt problémás gyerekről, házassági válságokról, problémás terhességről, beteg gyerekről, családi problémákról. Pedig jöttek. Mi van most Istenem? Rémülten kapkodtam a fejem ide-oda. Eddig sem volt minden ideális, de ez most annyira nyilvánvaló, hogy valami nincs rendben. A kegyelem volt, a kéz ami rám nehezedett, hogy megismerjem az igazi alázatot, s az igazi felmagasztalást is.

Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. 1. Péter 5:6

Vállalva a felelősséget azért aki vagyok, egész lényemet meghajtani és  rábízni arra, aki látja a legjobbat ami lehetek. S beismerni, hogy semmi vagyok, s minden amit nélküle tettem meddő erőlködés volt. A Mester keze fogta, torz agyagedény életemet, összetört s valami újat kezdett gyúrni belőlem. S kezdtem látni, magamat, Őt, s csak könyörögtem, hogy folytassa a munkáját bennem.  Ha nem tudok megalázkodni és újra a saját utamat kezdem járni akkor tegye rám a kezét. Tudom, hogy azt is gyengéd szeretettel teszi. Fiú akarok lenni, aki megtanulta az alázat és engedelmesség kemény leckéit, nem maradt fenyítés nélkül.  Lélek szerint járni. Használható, formálható, vezethető gyermekévé válni a mennyei Atyának.

 Isten nagyon szeretett lázadó, akaratoskodó gyermekként is…ahogy én is igyekszem sokkal több energiát belefektetve szeretni a lázadásban vagy dackorszakban lévő gyermekem, de legtöbbször nem tudott gyönyörködni akkoriban bennem, ahogy nekem is kevesebb a sok harc miatt az örömöm a gyermekemben egy egy ilyen időszakban.

Alázat. Tanulom. Már nem kérem. Azt kérem, hogy ha nem tenném magamtól, ha nem ismerném fel azt az ezernyi okot és alkalmat amelyek alázatra késztethetnek, akkor alázzon meg, mert tudom büszkén és gőgösen semmit sem tud velem kezdeni. Jézus földi élete alatt nem igazán tudott hatni a farizeusokra. Önteltek, büszkék voltak s nagyon távol voltak Istentől, a világosságtól, Isten igazságától… Vakoknak nevezte őket. Ott voltak Jézus közelében s mégis végtelenül távol attól, hogy áldásukra legyen a hatalmas Isten aki a Földön járt.

            Itt van ma is, közel. Elérhető, megtapasztalható. Lehet éppen gyönyörködik benned, mert Fiát látja kiábrázolódni gyönyörű szép lelkedben, aki alázatos volt mindvégig, s akitől te is tanultál alázatot. Vagy téged is újra akar gyúrni, ahogy velem tette, mert úgy áldana mindkét kezével, ha megaláznád magad, kinyitnád a tenyered s elengednéd azt amit makacsul tartogatsz benne. Bármi is legyen az.: önigazság, sérelem, lázadás, összetört álmok, meddő erőlködések…

Nagyon szeretem az alábbi két illusztrációt a Bibliából. A szilaj ló, akivel nem tud mit kezdeni a gazda, csak küzd, csak erőlködik. Fékezni kell, fájdalmat kell neki okozni, hogy megközelíthető legyen.

Ne legyetek olyan oktalanok, mint a ló vagy az öszvér, amelynek kantárral és zablával kell fékezni szilajságát, másképpen nem közelít hozzád.

Zsoltárok 32:8

S a másik kép a bárány s a pásztor kapcsolatáról. Csak néhány csettintés, szelíd szavak, s egy egész nyáj mozdul, keresik a pásztor közelségét, s mennek békességben és biztonságban mindenhol. Az  „Ő legelőjének nyája vagyunk”, olvashatjuk az egyik zsoltárban, egyszerű fordításbankezéhez szoktatott juhai”.  S hogy mekkora áldás a Jó Pásztor báránykájának lenni azt tudjuk a 23. Zsoltárból.

Dávid zsoltára.

Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem.
Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért.
Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem.
Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam.
Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben.