Engedd el

„Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz...” (Lk 10,41)

Rohamosan közeledik a karácsony. Te mi mindenért aggódsz és nyugtalankodsz? Nem jöttek ki az anyagi számításaid? Netán meggondolatlanul adósságba keveredtél, amelynek súlya a jövődet terheli? Nem sikerült feldíszíteni a lakást úgy, ahogy szeretted volna? Vagy takarítani sem rendesen? Nincsenek megpucolva az ablakok? Becsomagolva az ajándékok? Eltervezve az ünnepi menü? Vagy talán mindegyik igaz rád? Akár egy, akár több is aggaszt, az Úr kér ma téged, engedd el! Kinek az elvárásai ezek? A saját magadé? Másoké? Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint embereknek. Ne aggódj és ne nyugtalankodj ezek miatt.

Nem rossz dolgok a fentiek. Mégis, megakadályoznak abban, hogy arra a „kevésre” összpontosíts:

„pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.” (Lk 10,42)

Kinek is a születésnapjára emlékezünk? Tervezel-e valamivel az igazi Ünnepeltet is megörvendeztetni? Belefér-e az ünnepi készülődésedbe egy tartalmasabb, hosszabb személyes áhítat? Vagy egy beteglátogatás, közbenjáró imára szánt idő, bizonyságtevés?

A többi dolog Jézus Krisztus szerint nem igazán szükséges. Egy az igazán szükséges. Jézus Krisztusra figyelni.

Ma vasárnap, az Úr házában tölthetünk időt. Ne engedjük, hogy bármi megakadályozzon abban, hogy lélekben is „leüljünk”, és hallgassunk a Megváltót.

Amikor elengedjük a kezüket

sulikezdes

 

Biztos már sokan láttatok az interneten olyan iskolakezdős fotókat, ahol a gyerekek fejüket lehajtva, elszontyolodva ácsorognak az iskolatáskával, míg az anyuka röpköd örömében a várva várt szabadság küszöbén. (Tudom, hogy sok anyukát ez nem is érint, mert dolgozik nyáron is, és akkor is, amikor a gyermekei óvodába, iskolába mennek.)

Én nem tudtam eddig még azonosulni ezzel a képpel. Az óvoda, iskola kezdete, a gyermekeim kezeinek az elengedése nem igazán perdít táncra, inkább szorongással tölt el. Megszoktam, hogy szinte állandóan a közelemben vannak, s felügyelni tudom (legalábbis azt gondolom) testi, lelki épségüket.

Aztán az Úr, az élet, az évek elkezdtek megtanítani arra, hogy hagyjam abba a teljesen értelmetlen aggodalmaskodást, s engedjem át gyermekeimet hittel Istennek. Abban a tudatban, hogy Neki hatalma van az életük felett, hogy jobban ismeri őket nálam is, és nincs olyan körülmény, nincs olyan baj, baleset, ami nem jutna előbb elé, amiről nem tudna, és amit ne tartana ellenőrzése alatt.

„Nem fél a rossz hírtől, erős a szíve, bízik az Úrban.” (Zsolt 112,7)

Megannyi rémtörténetet ismerünk sokan, és ha hagyjuk, hogy a félelem otthont találjon nálunk, akkor meggyengülünk. Görcsbe szorul a gyomrunk egy váratlan telefonhívástól, vagy a kapucsengőtől szokatlan időben, rettegünk, ha valami váratlanul alakul, ha valaki később érkezik.

Függetlenül attól, hogy mekkorák a gyermekeink, engedjük át őket Istennek. Imádságban helyezzük Isten hatalmas kezébe életüket, annyiszor, ahányszor szükségesnek találjuk. Ezzel elsősorban Isten felé kifejezzük hitünket és bizalmunkat. S olyan békességet nyerünk, amit nem tud megadni semmiféle óvintézkedés, biztonságtechnika, okos-óra… Hatalmas nyomástól szabadulunk így meg, és nagyobb örömöt fog jelenteni szülőnek lenni.

„Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom!” (Zsolt 91,1-2)

Ugyanakkor gyermekeink is hatalmasat profitálnak abból, ha nem aggodalmat látnak a tekintetünkben, amikor először hagyjuk ott a bölcsődében, vagy óvodában, amikor sírni látjuk a reggeli készülődésnél, hanem derűt, ami őket is megnyugtatja. A gyermekeink magabiztosabbak lesznek, ha nem azt tapasztalják, hogy mindent kontrollálni akarunk és játék közben is csak féltő, aggódó szavak hagyják el folyamatosan a szánkat. A kislányom osztályfőnöke mondta szülőértekezleten, hogy ha elengedjük a gyermekeinket, nagyobb teret adunk nekik az önállóságra, életkoruktól, fejlettségüktől függően megtapasztalják azt az érzést újra meg újra, hogy „képes vagyok rá”, és ez motivációt, erőt ad nem csak pillanatnyilag, hanem a további évekre nézve.

Nekem bölcsességre van szükségem, hogy felismerjem azt, amiben már „elengedhetem a kezüket”, mert hogyha tovább szorongatom, akkor én magam leszek a sérülés okozója.

Gyermekeink elengedése végül azt is jelenti, hogy nem ragaszkodunk ahhoz, hogy a mi róluk szóló álmaink (vagy a saját kudarcba fulladt terveink, törekvéseink) valósuljanak meg az életükben, hanem nyitott szívvel nézzük, segítjük, támogatjuk Isten tervét az életükben.

Sámuel édesanyja, Anna jutott eszembe a Bibliából, az ő hite és megvallása, amit tettei követtek. Gyermeket kért az Úrtól, egy fiút, és fogadalmat tett, hogy fel fogja ajánlani teljesen egész életére Isten szolgálatára. Körülbelül négy éves lehetett Sámuel, amikor szülei felvitték a templomba és Éli főpap felügyeletére hagyták. Anna nem csupán egy gyermeket adott az Úrnak, hanem az egyetlent.

„Ezért a gyermekért imádkoztam, és az Úr teljesítette kérésemet, amit kértem Tőle. Én viszont felajánlom az Úrnak. Legyen egész életére felajánlva az Úrnak! (1Sám 1,27-29)

Mi ez egy óvodai, iskolai naphoz képest, vagy egy tanulmányi úthoz, vagy gyermekünk házasságkötéséhez, elköltözéséhez viszonyítva? Isten házában Anna a legjobb helyen tudhatta a gyermekét.

Hitének, engedelmességének jutalma volt, miután elengedte és átadta gyermekét, felszabadultan, hitben megerősödve a Biblia számomra egyik legszebb hálaénekét dalolta.

Köszönöm, Uram, a gyermekeimet, ajándékaimat. Ma újra átengedem őket hittel neked. Rád bízom őket, a Te oltalmadra, bölcsességedre, vezetésedre. Támogass engem a nevelésükben, hogy ne ragaszkodjak görcsösen a saját elképzeléseimhez, hanem munkatársi közösségben legyek veled kibontakozásukban, az újjászületéshez vezető útjukban. Segíts legyőzni a félelmeimet, szorongásaimat hittel és imádsággal, hogy békességet és örömöt tapasztaljak nevelésükben. Ámen.

Nevetve nézni a holnap elé

joy

“Ha a Bibliának nincsen hatása az érzelmeidre, ez azért van, mert nem igazán hiszed, amit mond” olvasom John Pipertől, és eléggé szíven üt a gondolat. Hogy is van ez? Lehet az ilyen érzéseket is kontrollálni? Lehet azokat jó mederbe terelni?

“Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért…” Mt 6,25

Az aggodalom is egy érzelem. Nem egy döntés, hogy oké, akkor most aggódni fogok. Az aggodalmat kiválthatja valami bennünk, de ez egy érzelem, ami eluralkodhat rajtunk. Hogyan harcoljunk ellene? Hogyan lehet nevetve nézni a holnap felé – amely minden “derék asszony” vágya? (Péld 31,25b)

A Máté evangéliumában, a hatodik rész végén Jézus egy alapos tanítást ad arról, hogy miért ne aggódjunk. Volt lehetőségem egy kis bibliatanulmányt végezni ebből az igeszakaszból, azt szeretném most megosztani veletek. Kilenc érvet is felsorolhatunk, amelyek alátámasztják a fő üzenetet, vagyis, hogy ne aggodalmaskodjunk.

1. Jézus a mi Urunk, nem a pénz. Bár pénzen meg lehet venni az ételt, az innivalót és a ruhát, a pénz nem fog garanciát is jelenteni arra, hogy mindezeket meg is kapjuk. (24. v.)

2. Több az élet, mint az étel. Igazából talán össze sem lehet hasonlítani a két értéket. (25. v.)

3. Az égi madarak sem aggodalmaskodnak, pedig nincs annyi értelmük, szervezőképességük, mint nekünk. Isten gondot visel a madarakról. Hát hogyne tenné meg ezt velünk? (26. v.)

4. Értelmetlen. Senki sem hosszabbíthatja meg életét, ha aggódik… (27. v.)

5. Még mezei liliomok röpke időre történő öltöztetésére is gondja van Istennek. Mennyivel inkább megteszi ezt velünk, akiknek örökkévaló lelkéből adott? (28-30. v.)

6. A hitetlenek, a pogányok aggodalma érthető. Hiszen nekik nincs egy hatalmas Istenük, akié az univerzum gazdagsága! (32. v.) Milyen áldás, hogy Isten népéhez tartozhatunk!

7. Isten tudja, hogy mire van szükségünk. Sőt, Ő sokkal jobban tudja! (32. v.)

8. Isten megadja nekünk a ráadást, vagyis, amire szükségünk van, hogyha mi keressük az Ő országát és igazságát. (33. v.)

9. Minden napnak megvan a maga baja. Hagyd a “holnapra” az aggodalmaskodást… Vagyis “egyszerre csak egy napot, édes Jézusom, a holnap soha nem az enyém…” jut eszembe egy kedves angol ének, amely sokszor megnyugtatott, és segített kiszállni az aggodalom mókuskerekéből.

Az igazságnak, a tényeknek, az ígéreteknek, az előbb is felsorolt indokoknak mind lehet hatása az érzelmeinkre. Hogyan? Ha elhisszük mindezt! Ha bízunk Abban, akitől ezek a szavak erednek. A hit hallásból van, a hallás pedig az Isten igéje által. Olvasd az igét. Olvasd el újra. Forgasd a szívedben. Elmélkedj rajta, és ne aggódj. Inkább nevess!

Kire nézel?

Az utóbbi időben gyakran aggódtam, szerintem már képes voltam bármi miatt kétségbeesni. Szeretném mondani, hogy okkal és joggal, de nem tehetem. Hisz, mint Isten gyermekének nem volt okom az aggodalomra.

(“Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6,34)

“Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.” (Róma 8,28))

Én mégis kétségbeestem, ha a jövőre gondoltam, az előttem álló problémákra, nehézségekre, megoldandó feladatokra, mert láttam magamat, parányi, gyenge és erőtlen mivoltomat.
Később rájöttem, itt kezdődött a baj. Magamat néztem. Magamat néztem, ahelyett, hogy Őt szemléltem volna, ahelyett, hogy megláttam volna, hogy Isten mennyivel hatalmasabb minden jelenlegi vagy jövőbeli problémámnál.

Nem voltam boldog, mert mikor magamat nézem:
félek és aggódok – mert látom, hogy gyenge vagyok, hogy fiatal és tapasztalatlan vagyok, hogy…hogy…hogy
elégedetlen vagyok – önmagammal, mert képtelen vagyok teljesíteni, amit akarok, amit kell, képtelen vagyok még arra is, hogy ne aggódjak. – és másokkal szemben is, mert ilyenkor soha semmi sem jó.
nem találom a helyem – folyton a jövőt szemlélem, próbálom látni, felmérni mi lesz majd? mi lesz ha? és elfelejtem, hogy mi van most? Nem tudom élvezni a jelent, mert igazából nem is a jelenben, hanem a jövő árnyékában élek, ahol nem süt a nap.

Mikor ezekre rájöttem, elhatároztam: én Istenre akarok nézni. De hogyan? Hogyan jussak túl önmagamon? Összeroskadva kérdeztem, hogyan, mit tegyek Uram?
Nem akarok aggódni, félni, elégedetlenkedni, én élni akarok itt és most.
Imádkoztam, Igét olvastam:
“De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2. Korinthus 12,9)

… és rájöttem,  rájöttem arra, amit már eddig is tudtam. A megoldás Krisztus ereje, amit az Ő jelenlétéből nyerhetek.

Krisztus jelenléte megoldás minden problémámra, a Vele töltött idő ad erőt a hétköznapokhoz. Mert Ő jelenlétőből kapom az Ő erejét, erejét, mely megújít és reményteljes jövőt ad.
A Vele töltött idő az, ami olyan Kőfalat épít körém, mely a jelenben tart. Az Ő jelenléte az, amely felemeli a tekintetem.
Ha nincs elég erőm arra sem, hogy Rá tekintsek, akkor (még több) időt kell a közelében legyek, hogy feltöltődhessek.

spink-roses-gifts-hearts-bench-vintage-photo-hd-wallpaper

És igen, tényleg ez a megoldás, tapasztalom, meg azt is, hogy, ha Krisztusra nézek:

Kapok hitet – hitet, mely elfedezi a múltat, hitet, mely segít túllátni saját magamon, hitet, mely gyengeségeimet is elfogadja.
Kapok reményt – reményt, mely jövőt ad, reményt, mely napsütést ígér, mely minden problémán és gondon átrepít
Kapok szeretet – szeretet mellyel a jelenben élhetek. Szeretet, melyet a jelenben kapok, s melyet tovább adhatok, örömmel, árnyék nélkül.

TE kire nézel? Kin függ a tekinteted? Csüngsz-e rajta, mint gyermek az anyja ölén? Vágyod-e erőt adó jelenlétét? Mert ott kezdődik minden. Isten jelenlétében kezdődik a jelen.