Lesz víz és lesz tűz

… de nem visz el az ár és nem éget meg a láng, ezt ígéri hűségben az Úr nekem közel 15 éve. Milyen jó, hogy annyi éven át, Ő még mindig betartja az ígéretét:

“Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” Ézsaiás 43, 2

12670539_1690651087826314_1623611314710805758_n

Belenéztem egy régebbi naplóbejegyzésembe, amit négy éve írtam. „Az óriás, amellyel ma küzdesz, nem nagyobb, mint Isten, aki benned él. Rajta, tanulj meg Isten erejével felállni és legyőzni az előtted tornyosuló óriást!” (Bob Gass) – olvasom a lejegyzett idézetet… Azon gondolkodom, mi is jelentette akkor a mát és az óriást. Neked mit jelent most éppen? Mit jelentett pár éve, amikor még hatalmasan tornyosult előtted?

Szinte biztos vagyok, hogy az akkori óriás mára eltörpült, igaz? De lehet, hogy nőtt más. És tán ugyanolyan erővel próbál most is a mélybe nyomni, mint ahogyan akkor próbálkozott. Mert az óriások – bár nagy változatosságban, de – ott vannak. Lehet, hogy évek óta az egyedülléttel kell megbirkóznod, lehet, hogy egy rossz döntés következményeivel, lehet, hogy egy konfliktussal, lehet, hogy házassági vagy megélhetési problémával, lehet, hogy beteg a gyermeked, lehet, hogy nincs gyermeked, lehet, hogy…

A tehetetlenség érzése és az óriás nagysága úgy érzem, mind ellenem szól.

De milyen jó, hogy nemcsak én vagyok magamban. Az Úré az utolsó szó, ígéreteibe ma is belekapaszkodom: „Óh te szegény, szélvésztől hányt, vígasztalás nélkül való! Ímé, ólomporba rakom köveidet, és zafírokra alapítalak. Rubinból csinálom falad párkányzatát, és kapuidat gránátkövekből, és egész határodat drágakövekből; És minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincs mit félned, és a rettegéssel, mert nem közelg hozzád.”Ézsaiás 54:11-14

„Mert ímé, sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik.” Ézsaiás 60:2

Mennyit ér egy nő??

Napjainkban mindenféle kontextusban feltevődik ez a kérdés, amikor egyre többet hallunk eladott nőkről, kislányokról. Ha nem is mások teszik fel ezt a kérdést, akkor feltesszük mi magunknak. „Mennyit is érek én?”, vagy „Van-e valami értelme, hogy vagyok, élek?” Vizsgálgatjuk magunkat, próbálunk megfelelni vélt vagy valós elvárásoknak, közben másokat is figyelgetünk… ebből aztán jön a versengés.

Ki „ér” többet? A nő, aki a hivatásának él? Vagy az, aki otthon dolgozik, a ház körül és a gyerekeket neveli? Vagy az, aki minél több gyereket tud szülni? Esetleg az, aki megfontolt és nem „vállal” csak egyet-kettőt? Akinek nem lehet az már értéktelen?? Az a nő értékes, akit szeret a férje és mindenben mellette áll? És mi van azzal, akit elhagytak, vagy rá se néznek? És aki nem ment férjhez soha…?? Az értékesebb akinek szebb háza van? Vagy akinek menő munkahelyen dolgozik a férje??? Vég nélkül sorolhatnánk…

Ráchel és Lea esetét tanulmányoztuk a női körön, Jákób két feleségét, akik bár testvérek voltak, tele voltak egymás iránti féltékenységgel, utálattal és versengéssel. Lea értéktelennek érezte magát, mert nem szerette a férje. Ráchel meg azért, mert nem lehetett gyereke. Egyikük sem volt boldog. Leáról tudjuk, hogy nem csak  férje megbecsülésére, szerelmére vágyott, hanem a körülötte levő nők tiszteletére is: „És monda Lea: Oh én boldogságom! Bizony boldognak mondanak engem az asszonyok: és nevezé nevét Ásernek.” (kiemelés tőlem) Nem-e így vagyunk mi is? Mennyire vágyunk mi is más nők tiszteletére, megbecsülésére? Hol van a vége az önmarcangolásnak, az önvádnak és a magunkat egymáshoz hasonlításnak?? Kinek is akarok én megfelelni? Magamnak? A férjemnek? A barátnőimnek? A gyülekezetemnek?

Mikor ilyen gondolatok közt őrlődtem egyszer, azt az igeverset kaptam az Úrtól: „Mivel kedves vagy az én szemeimben, becses vagy és én szeretlek…” Ézsaiás könyve 43. 4. Azt mondja Isten „SZERETLEK! Elfogadlak, akármilyen is vagy. De nem hagylak így.” Azt szeretné, ha olyanok lehetnénk, amilyenek még nem voltunk és talán el sem tudjuk képzelni, hogy lehetünk.

Húsvét nem is olyan rég volt… emlékszünk még? Hogy Isten fia annyira értékesnek talált, hogy önmagát adta értem. Nem nézte, hogy elégedetlen vagyok, vagy azt, hogy sokszor semmibe fogom venni az áldozatát… Ő eldöntötte, hogy megvált és elkezd változtatni. Elkezdi azt a munkát, ami csak az örökkévalóságban lesz befejezve: a megszentelésemet.

A héten volt egy telefonbeszélgetésem, aminek még mindig a hatása alatt vagyok. Egy barátnőm hívott fel, azt kérte, hogy imádkozzam érte. Nehéz harcban volt, éppen az anyósával került összetűzésben, jobban mondva egy hosszú ideje tartó féken tartott konfliktus , kimondatlan szavak vulkánja készült kitörni náluk. Ő mesélt, kiöntötte a szívét, én meg próbáltam épkézláb tanácsot adni neki. Ahogy beszéltünk adott ponton rám tört a felismerés, hogy mintha nem is neki, hanem magamnak beszélnék, azokkal az alapelvekkel, tanulságokkal bátorítottam őt, amiket Isten nekem is tanított amikor hasonló helyzetben voltam.

Nehéz helyzetbe tud állítani minket az, ha úgy érezzük igazságtalanul bánnak velünk, és meg kell védenünk magunkat. Nem azért mert nem lennénk a védekezésre  képesek, azt hiszem ez  velünk született emberi ösztön, de ha Isten kezébe tettük az életünket, ezt is le kell tenni, hogy ne mi harcoljunk magunkért, hanem Ő harcoljon értünk. És Ő sokszor nem úgy harcol, ahogyan nekünk jól esne. Nem tiporja szét lábbal az ellenséget előttünk, hanem első sorban velünk foglalkozik. Azt mondja ne haragudj rá, hanem tiszteld. Lásd meg, hogy bármennyit is vétett neked, ő is az én gyermekem. Mi lenne, ha előbb ide jönnél hozzám a kereszthez, hogy meglásd magad, és azt a mérhetetlen nagy kegyelmet amit kaptál tőlem, és amiért annyira hálás vagy, és utána tekintenél arra, aki megbántott, akire haragszol. Hát nem törpül el ilyenkor az ő vétke ? Tudod különbnek tartani őt magadnál „…alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál.” Fil. 2, 3 ? Ha nem, szükséged van még időt töltened a kereszt előtt, Krisztus jelenlétében.

Nem könnyű kiengedni a kezünkből az irányítást. Emlékszem egy hasonló esetre, amikor én is megharagudtam anyósomra egy apróság miatt, és arra készültem, hogy ráuszítom a férjem, mondja meg neki jól a megmondani valót, tegye helyre, elvégre nem mehet ez így tovább. De harcaimban előbb az Atyámhoz mentem megerősítést kérni, Ő meg leoldotta rólam a harci felszerelést, és ezt mondta : „ Ügyeljünk arra, hogy egymást kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetekre buzdítsuk” Zsidók 10,24 Mondanom sem kell, hogy ez az ige leoldotta rólam a harci saruimat, de nem csak ezt tette. Isten figyelmeztetése, tanácsa és egyben feddése  felszabadított a rám nehezedett teher alól,  ami még ha rövid ideig is, de sorvasztotta a lelkem, és ezután boldogan tudtam megbocsátani és még jobban szeretni anyósomat mint előtte. És ahogy lehullt előttem az önsajnálat leple megláttam a másik személyt aki így, Krisztus vére alatt szép volt  számomra, és különb nálam. Sokszor vágyom arra, hogy csodákat lássak magam körül, aztán amikor Isten megszabadít a saját énemből akkor rácsodálkozom a csodára. Senki, csakis Isten képes arra, hogy a haragot, neheztelést örömre és szeretetre váltsa át.

Azt is megláttam a barátnőmmel való beszélgetésem során , hogy Isten fel tudja használni a sebeinket, legyenek azok kisebbek vagy nagyobbak a mások gyógyulására, és a mi pillanatnyi nehézségeink lehetnek eszközök az Ő kezében. Persze, ezt úgy írom, hogy megvannak a magam harcai ezen a területen, mert természetellenes, hogy kívánjak magamnak, családomnak bármit, ami nehézség, de  azért bátorítás látni, hogy „ akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál…” Róma 8, 28

Fantasztikus dolog az, hogy ha harcaink vannak, és elesünk, van bocsánat és helyreállás, ha pedig győzünk akkor tiszta kezeket emelve imádhatjuk Istent, Neki adva a dicsőséget.

Mielőtt…

Így szólt hozzám az Úr igéje: Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek. De én ezt válaszoltam: Ó, Uram, Uram! Hiszen nem értek én a beszédhez, mert fiatal vagyok!” Jer 1,4-6

Ezt az igét olvastam tegnap este, és szíven ütött a helyzet komikuma. Persze, tudom, sokkal könnyebb máson nevetni, mint magamon, de most ez a gondolat nem állított le abban, hogy tovább elmélkedjem, hiszen mindezt önmagamra kell fordítanom…

Isten a Teremtő. Ő az Alkotó. Ő a Feltaláló. Ő volt az, aki már látta Jeremiást azelőtt, mielőtt Jeremiás öntudatra ébredt volna. Nemcsak látta, hanem Ő volt az, aki megalkotta szervezetének minden apró részletét, azt is, ami hangképző szerveket, az idegpályákat, az agy beszédért felelős részét képezi. Ami ennél sokkal több, hogy Ő volt az, aki Jeremiást megszentelte, és szuverén módon eldöntötte, hogy Jeremiás próféta lesz. Eljön a kijelentés ideje, mindezt elmondja Jeremiásnak. Jeremiás pedig értetlenkedve válaszol… Ó, Uram, Uram, nem nekem való ez… És hivatkozik arra, hogy még fiatal, pedig Isten már születése előtt eldöntötte, hogy próféta lesz belőle.

Azt hiszem, én is sokszor cselekszem így a magam aprócska helyén. Talán nem figyelem meg, nem értem meg, nem hiszem el, nem akarom elfogadni, hogy Isten mit is mond valójában.

– Feleséggé tettelek. Tiszteld jobban a férjed – mondja Isten (Ef 5,33). – Ó, az nem lehet, félek, hogy elveszítem a méltóságom, hiszen ki kell állnom magamért!

– Édesanyává lettél, mert gyermeket bíztam rád. Szeresd helyesen, szeresd jobban a gyermeked – mondja Isten (Tit 2,4). – Ó, azt nem lehet, már így is eleget adok magamból, kifogytam, nem vagyok képes megújulni a gyermekeim iránti szeretetben.

– A tanúm vagy. Beszélj rólam szeretettel a barátaidnak, munkatársaidnak. Találj kreatív módokat rá. (2Tim 4,2. 2Tim 2,24) – Ó, azt nem lehet. Elfáradtam, gyámoltalan vagyok, ha erre kerül a sor, és különben is, őket nem érdekli ez az egész.

És még sorolhatnék hasonló helyzeteket. Ugye nyilvánvaló, hogy mennyire tévúton vagyunk, ha így gondolkodunk?

Isten nem azt várja, hogy magunkból merítve, a saját tapasztalatainkból, a saját megítélésünk szerint szolgáljuk Őt, a nekünk ajándékozott személyek felé. Hiszen Isten a Teremtő. Ő az Alkotó. Ő a Feltaláló. Ő volt az, aki már látott azelőtt, mielőtt öntudatra ébredtünk volna. Nemcsak látott, hanem Ő volt az, aki megalkotta szervezetünknek minden apró részletét. Ami ennél sokkal több, hogy Ő volt az, aki minket megszentelt, és szuverén módon eldöntötte, hogy hol, milyen körülmények között és miként kell Őt szolgálnunk. Nekünk csak hallgatnunk kell Rá, és ténylegesen megfigyelni, amit mond. Mert Ő nem beszél hiába, nem beszél értelmetlenül, nem beszél céltalanul. Az Ő szavaiban erő van, Ő Szentlelkét adja a küldetéshez. Ezt hinni kell, erre rá kell állni, ebben meg kell nyugodni. Isten gondoskodik a többiről is. Ahogyan Jeremiást is kézbe vette, igéjét szájába adta, sok szenvedésen, nyomorúságon át megtartotta Maga mellett.

Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.” Fil 2,13

a Tetőpont előtt

Még mindig a húsvéti események körül forognak a gondolataim. Bocsássatok meg. A Húsvét, Jézus golgotai kereszthalála, feltámadása, ha elemezni kezdjük, mint egy irodalmi művet, a Biblia eseményeinek tetőpontja. Isten megmentő tervének a csúcspontja. Innen nézve más a kilátás előre és vissza az időben, innen kellene nézzek mindent.

Úgyhogy maradok a húsvéti események környékén  „ mert ha látom Őt a szenvedőt, ez ad szívemnek új erőt”. Pedig igazából nem szeretek így gondolni Jézusra, szeretném csak a feltámadás reggeli diadalfényben látni, Isten hatalmi trónjának jobbján, szeretnék csak átrohanni a Bibliának ezeken a lapjain. Jártatok már úgy, hogy valaki kisegített valami kellemetlen helyzetből, tartotta a hátát értetek?  Velem megtörtént már párszor. Nagyon hálás voltam,hogy megtette, de nem akartam tudni a részleteket, nem örültem, ha beszélt róla.

Lehet hogy így vagyok az Ő kínjaival is.  Pedig megtette, az én hatalmas tartozásom miatt is tartotta a hátát egészen addig, amíg valószínűleg nem sok ép bőr volt rajta, majd cipelte  a durva keresztet, a megmunkálatlan fa szálkái az eleven húsába téphettek minden egyes mozdulatnál. Emberi volt a szenvedése, a gyengesége ahogy összerogyott a testi és lelki kínoktól. Kényszerítem magam, hogy lássam őt így (is), mert békességem büntetése volt rajta, mert a sebei árán gyógyultam meg, rám is gondolt, amikor elvégezte a küldetést.  Nézem őt azért is, mert időnként én is szenvedek, mindannyian szenvedünk. Keresztyénüldözés van, ez tény, akkor is ha mi még köszönjük nagyon jól elvagyunk. A világ nagyobb része mint szeretnénk szenved éhségtől, betegségektől, mindenféle jellegű nélkülözéstől, háborúktól. Körülöttünk is sok a szenvedés, ha nem vagyunk elfoglalva túlságosan magunkkal észrevesszük. Te is szenvedtél, ha most éppen hegycsúcsokon szökdel a lábad, akkor is vannak mögötted és előtted völgyek.

Nekem annyira rosszul megy a szenvedés. Pedig ezekben a sötét órákban vagyunk a legközelebb Hozzá, akinek a szenvedéseiben teljesedett ki az engedelmessége. Úgyhogy még maradok, tanulok, nézem, hogy csinálta. Hogy készült fel a szenvedésre. Mert még neki is fel kellett készülni rá.

 Visszakanyarodok a kertbe, ahol imádkozott, amikor olyan harcot vívott a testével, amihez hasonlót kevés emberi lény él át, nem csoda ha a hajszálerei a szorongásban, tusakodásban elpattantak, és emiatt vért izzadt.  A Zsidók könyvének írója segít ezt még jobban látni magam előtt:  „Amikor Jézus itt élt a Földön emberi testben, hangos kiáltásokkal, sírva imádkozott és könyörgött az Atya-Istennek, aki meg tudta őt szabadítani a halál hatalmából.”   Zsidók 5:7a Olyan főpapunk van,olvashatjuk ugyancsak ebben a levélben, akit megindítanak a mi erőtlenségeink, gyengeségeink, hiszen emberként ment végig minden próbán és kísértésen. Jézus abban az órában talán mindenkinél jobban tudta mennyire törékeny és erőtlen az emberi test, még akkor is, ha a lélek kész. De mindent megtett azért, hogy a lelke készen legyen, és győztesként került ki a küzdelemből a testtel, a félelemmel, fájdalommal, az ellenség teljes erőbedobásával szemben.

 Az életem szenvedésekkel teli időszakai előtt sajnos legtöbbször sokkal jobban hasonlítottam  a tanítványokhoz. Ők is szenvedés előtt álltak. Sejtették, érezték, el voltak szomorodva.  „Imádkozzatok, hogy legyen erőtök ellenállni a kísértésnek.” Jn 20: 21 –mondta Jézus .Tudta, hogy nekik is csak az Istennel való kapcsolat, az Atyától való függés, Isten tervének megsejtése tudna erőt adni az előttük álló sötétségre. „Elaludtak a szomorúság miatt”, írja az evangélium.. Pedig látták, hogy jelentős dolgokról van szó, Jézus imádságát, tusakodását szóról szóra hallották, s mégis elnyomta őket a szomorúság, az álom. Jézus újra felébresztette őket, de nem tudtak erőt venni magukon. Aztán elmúlt a lehetőség az imádságban való felkészülésre. A kijelölt idő a kertben volt, virrasztva és imádkozva Jézus mellett.  Ők ezt végigszundikálták, elmulasztották,  és kellett menni tovább, az események felpörögtek, és onnantól kezdve a tanítványok csak sodródtak…

Nem is olyan  régen egy számomra nagyon nehéz támadás, próba ért. Nagyon beteg lettem, legyengültem, napokig nem tudtam enni. Bár erős késztetést éreztem rá, hogy imádkozzak, harcoljak, olvassam az Igét, a gyengeségnek, betegségnek engedve hagytam magam sodródni.  Aztán ebben az állapotban kellett az egyik gyerekemmel kórházba mennem. Összeomlottam testileg, lelkileg. Döbbenetes volt azt tapasztalnom, hogy nem tudok imádkozni. Sóhajtoztam Istenhez, kértem hogy vigyen ki ebből az állapotból minket, de nem nevezném ezt imádságnak. Csak tettem, amit kellett a kicsivel, szoptattam, ápoltam, próbáltam túlélni az egészet, tartani magam, hogy ne lássák, hogy beteg vagyok, hogy ott lehessek mellette. Nem vagyok büszke erre az időszakra, szégyen tölt el, mert rettenetes dolgokat mondtam és gondoltam. Feküdtem az ágyban éjjel, motyorogtam néhány igeverset, de még csak nem is jutott eszembe igazán helyzetemhez illő, többre nem volt erőm.

Én úgy gondolom, és tapasztalom is, hogy ahogyan a tanítványokat figyelmeztette az Úr,  a Lélek által minket is szólongat, ébresztget. Nem csak a nehéz idők előtt, de olyankor különösen. Ilyenkor valahogy mindig nagyon nehéz engedni ennek a  belső ösztönzésnek az elvonulásra,   a közösségre az Atyával, kihasználni az alkalmas időt , készen lenni, hogy ha jön az ár, akkor ne dobáljon ide oda, hanem tudjunk úszni, sőt megerősödni közben.

Atyám dicsőítelek Téged  a kegyelemért, ami megtartja a nehéz időkben pislákoló mécsesünk tüzét. Köszönöm gyengéd szereteted, hogy nem törsz pálcát felettem.Köszönöm, hogy könyörögtél értünk is, ahogy a tanítványokért, hogy ne fogyatkozzék el a hitünk, amikor a Sátán kikér, hogy megrostáljon mint a búzát (Lk. 22: 31). Köszönöm a kegyelmet, ami arra is elég, hogy  megtérve,  megerősödve  másokat is tudjunk hordozni, bátorítani. Kérlek taníts felkészülni a nehéz időkre, s teljes szívvel keresni téged a ragyogó napokban is, hogy az élet eseményei ne érjenek felkészületlenül.

„Ha belegondolsz, lényegében minden kudarc azt jelzi, hogy az imádság terén kudarcot vallottál. Ha nem imádkozol, a legjobb ami történhet, hogy nem történik semmi. Hiszen az imádsággal tesszük Isten kezébe a helyzetet – imádság nélkül vajon kinek a kezében van?”  Bob Gass

Foglalj helyet és érezd otthon magad!

       12922395_1745080455728446_364430804_o

         Sosem voltam az az erősen teherbíró típus, akit házimunkára vagy egyéb házias teendőkre neveltek volna. Ettől eltekintve, miután Isten gyermekévé lettem, egyre inkább vágytam és lelkesedtem olyan dolgokkal foglalatoskodni, életemet olyan dolgokkal megtölteni, amik Isten gondolatai szerintiek egy nő életében: otthonteremtés, gondoskodás, háztartás, sütés-főzés, vendégszeretet és mindenféle más szolgálati lehetőség.

            Amikor néhány évvel ezelőtt még egyedülállóként dolgoztam egy irodában reggeltől estig, már akkor éreztem azt, hogy nem… valahogy nem lehet ennyi az élet! Jó munkahelyem volt, nagyon jó – akár kényeztetettnek is nevezhető – életkörülményeim voltak. Mégis éreztem azt, mint fiatal nő, hogy nem igazán látom ennek értelmét. Magamnak élni, magamnak fáradozni reggeltől estig, és ezt minden nap újrakezdeni.

            Aztán megfogalmazódott bennem férjre, családra vágyva, hogy mennyivel inkább egy családért, egy otthonért fáradoznék. Sokkal nemesebb elfoglaltságnak tűnt, és nagyon értékeltem azokat a nőket, akiknek olyan volt az élethelyzetük, bár volt közöttük olyan is, aki pl. gyermeket nevelt, nem járt dolgozni és emiatt kevesebbnek érezte magát. Én kívántam azt, ami nekik van, s volt olyan, aki kívánta azt, ami nekem.

            Ám amikor eljött az ideje és férjhez mentem, éreztem azt, hogy valami nagyon a helyére került. Aztán lakhely- és munkahelyváltás is járt az új kezdettel, bár félannyi fizetéssel, de a munkaprogramom sokkal családbarátabb lett, nemcsak este sötétre estem be az ajtón nagy fáradtan. Tudom, hogy van olyan eset, amikor ezt nem lehet kikerülni vagy megválogatni, tudom, hogy nem minden nőnek egyformák az élethelyzetei. De, ha van olyan nő, aki úgy érzi, otthona és családja mellett „túl kevés” az élete, higgye el, hogy nem az! Nem szabad bedőlni annak az értékrendnek, ami manapság a feleséggé és anyává válást kevésbé fontosnak vagy értékesnek címkézi, arról nem is beszélve, amikor még valamilyen veszteségnek is… és a legtávolabb vagy legutolsó helyre tolná ezeket egy lány, egy fiatal nő életében!

            Meg kellett tanulnom azt is, hogy felelősségem és feladataim sorrendje az otthonommal, férjemmel kezdődik, aztán jön a többi. Az élet minden nőnek sok kihívással jár. Igen, nagyon sok kihívással… És én a kihívások között hajlamos voltam mindazt, ami otthon volt, férjet is beleértve, szinte utolsó helyre tenni, anélkül, hogy ez jó ideig tudatosult volna. Mindig a sürgős, mindig a fontos dolgok miatt szorongtam, stresszeltem, pánikoltam és ezekre törekedtem. Aztán ráébredtem és kezdtem megtanulni letenni mindent, szépen Isten sorrendje szerint mérlegelni, megítélni, élni. Mióta erre megnyílt a szemem, úgy érzem, valami még inkább a helyére került. Arra vágyom és hiszem, ha majd Atyánk úgy akarja és gyermekekkel is megáld, még teljesebb lesz minden.

            Te milyen helyre vágysz most éppen? Hol lennének helyükön a dolgaid? Mi alapján ítéled meg ezt, Isten terve, gondolata vagy a világ nyomása diktál neked inkább? És, ha a helyeden vagy, elégedetten ülsz ott, áldásként megélve azt a helyet? Tudom, a hétköznapi fáradozások gyakran keménnyé vagy kényelmetlenné teszik a „széket”, és olyankor annyira könnyű másra vágyni, annyira könnyű bedőlni mindenféle más értékrendnek, életfelfogásnak, ami pillanatnyilag „előnyösebb” képet sejtet. De mindez csak szemfényvesztés. Ahol Isten szerint kerülnek helyre dolgaid, ott az áldás illatozik.

 „A bölcs asszony építi a maga házát; a bolond pedig önkezével rontja le azt.” (Péld. 14:1) „Látja, hogy hasznos az ő munkálkodása” (Péld. 31:18a)

Összeillő párok?-Lányoknak és nem csak…

      Kicsit szétnéztem a neten, miket írogatnak a lélekbúvár oldalak, akik megmondják a tutit, milyen a jó pár, hogyan működik egy jó kapcsolat. Nem szeretném részletezni, aki kíváncsi, megnézheti úgy, mint én, de nem sok értelme van, mert mind ugyanazt fújja. Hogy értelmi, érzelmi, társadalmi hasonlóságokon kell alapuljon a kapcsolat, meg hogy nagyjából egykorúak legyenek a felek.

      Ez mind fontos, és hasznos is lehet, ha nem lenne a KEGYELEM.  Isten leánykái és fiacskái számára viszont, ez hatalmas ajándék! A kegyelem nem zárja ki a józan ész felelősségét. Fontos józanul gondolkodni párválasztás előtt, figyelembe venni a fent említett szempontokat, viszont Isten az aki ismer mindenkit úgy igazán. Egy fiatal sokszor nincs tisztában azzal, hogy milyen ő, még kevésbé azzal, hogy kire is van neki igazából szüksége. Ezért kell a kegyelem. Istenünk túllát a józan emberi ész határain, a jelenlegi szükségleteimen, azt is látja, ki vagyok, ki leszek, kivé kell váljak. És Ő cselekszik. Ez a kegyelem.

      Személyesebbre fordítva a szót, elmesélek pár dolgot, amiből kitűnik, mennyire összeillő pár vagyunk mi a férjemmel.

      Mikor megismerkedtünk, el sem képzeltük, hogy mi akár összeillenénk. Az én férfiideálom nagyjából a kor divatját követte, és mikor rendszereztem ezeket az elképzeléseket, azt mondtam: Olyan férfit szeretnék, aki nem olyan, mint Ő (a férjem). Ő ugyanígy volt vele(m). Mégis, ahogy egyre többet beszélgettünk, elkezdődött valami, megismertük egymás rejtett oldalait. Kihívásnak tekintette, hogy megmutatja, tud ő kedves is lenni, csak nem minden lánnyal volt az, amit nagyon értékelek. 🙂 Minden ismerősünk legalábbis csodálkozott, hogy hogyan barátkozhatunk mi, de volt olyan is, aki azt mondta, hogy soha nem gondolta volna róla (meg rólam)…

      Azt írják, a pszichológusok,  hogy ugyanolyan értelmi szinten kell legyen a két házasfél. Igen ám, de akkor nem tudja egyik tanítani a másikat. Nincs lehetőség feljlődni. Megvallom, én nagyon sokat tanulok a férjemtől és élvezem ezt (általában:) ) Néha bosszant, hogy már megint neki van igaza, de el kell fogadjam, és örülök neki. Más dolgokban ő tanul tőlem, és engedi, hogy tanítsam, például a kapcsolatok terén.

      Azt is írják, hogy lelki téren is hasonlóak kell legyenek. Megvallom, én nagyon sokat épülök férjem által a hitben is, igenis felteszi a mércét, ami jó és nagyon szükséges. Viszont van, amikor ő van padlón, belefárad a harcaiba, mikor sötéten lát dolgokat, olyankor én kell támogassam, vigasztaljam, bátorítsam. Akkor van baj, mikor mindketten egyszerre fáradunk el, vagy esünk el. Hála Istennek, az ilyen alkalom nagyon ritka…

      Azt olvastam, hogy ugyanolyan érdeklődési körük kell legyen. Ebben is van igazság. Viszont én nem tudtam, hogy a férjem mennyire szereti a művészeteket, bár meglepett ismerkedésünk ideje alatt néhányszor, de azt hittem, csak olyan hangulata volt. 🙂 Nem volt elég idő, hogy kiismerjem, és Isten mégis tudta… Viszont van olyan is, amikor  olyan dolgokról mesél a férjem, amihez én nem is konyítottam. Legyen az politika, gazdaság, mezőgazdaság, vagy filmművészet. 🙂 És van, amikor én tudok neki újat mondani, előtte nem is gondoltunk, hogy érdekel minket ez.

      Azonos társadalmi közegből kellene érkezzen a kapcsolatba a két fél. A mi esetünkben ez úgy lett, hogy ő falusi, én városi. Ő edzett volt minden munkában, én meg kímélve voltam mindenféle fizikai megterheléstől (kivéve a 13 órás iskolai napokat). Éltünk falun is, városon is, tanultam én is, tanult ő is. Ott volt és van a lehetőség a fejlődésre.

      Sok nő szeretne férfias férjet. Köztünk legyen szólva, egyre ritkább az ilyen. Én is ilyenre vágytam, titkon, nem mertem kimondani, mert féltem tőle. Inkább azt mondtam, hogy legyen gyöngéd, udvarias, melegszívű. Ő megmutatta, hogy olyan is tud lenni, én meg rájöttem, hogy nem kell félni a férfias vonásoktól sem, mert szükségem van rá. Például bátorságra, hogy biztonságban érezzem magam.

      Férfi és nő igenis ellentétes. És az is kell legyen. Hiába akarja ez a világ összemosni ezeket a határokat, az csak csalódáshoz vezet és káoszhoz.

      Első komolyabb beszélgetésünk alkalmával megegyeztünk, mindig őszinték leszünk egymással és nyíltak, akkor is, ha fáj, vagy éppen ciki. Nem könnyű ez néha, de most is ez a házasságunk alapja. Idő kellet, mire megtanultam ezt a csodálatos kérdést feltenni, amire ajtók nyílnak: „Ezt hogy érted?”  🙂 Én is, mint általában a nők szeretek a sorok között olvasni. Csakhogy a férfiak szeretik az mondani, amit gondolnak és nincs semmi a sorok között.  Én  meg gyakran úgy fogalmazok, hogy csak a sorok között lenne valami értelmes gondolat… ha lenne aki dekódolja ezeket. Ki ne ismerné a következő párbeszédet: „Mi bajod?” „Semmi!” Holott: „de igen is bajom van, mert ez fáj, mert nem szóltál, mert késtél, ezt vagy azt csináltad!”

      Honnan tudhatod, hogy összeillő pár vagytok? Mondjuk abból, hogy mindketten van mit adjatok a másiknak. Hogy mindketten építitek egymás lelki életét, hogy jó hatással vagytok egymásra. Viszont kell tudjad, hogy minden működő kapcsolat kegyelem, vagyis meg nem érdemelt ajándék. Isten az, aki egymásra hangolja a szíveket. Ő az, aki Szentlelke által biztat a bocsánatkérésre, megbocsátásra, ezt tapasztaljuk első perctől fogva a férjemmel.

      Kívánom, hogy minél többen tapasztaljátok meg ezt a csodálatos ajándékot!

Nagyszombat

A világtörténelem legcsendesebb napja. Ennyit találunk róla az igében:

“Mivel péntek volt, a zsidók nem akarták, hogy a holttestek szombaton a kereszten maradjanak; az a szombat ugyanis nagy ünnepnap volt.” (Jn 19,31) “Amikor elmúlt a szombat…” (Mk 16,1)

Vajon miért várt Isten a test feltámasztásával? Jézus már a Mennyben volt, ahogyan megígérte a latornak (Lk 23,43). Mi maradt a földön?

Kettéhasadt kárpit, véres kereszt, lepecsételt sír, tőrrel átjárt anyai szív, szétszéledt tanítványok.

Hogyan is telhetett a szombat a tanítványoknak? Tele csalódással, érthetetlenséggel, magánnyal, zavarodottsággal, félelemmel? Pedig egész Jeruzsálemben ünnep volt, a Páska ünnepe. Feltűnt nekem az is, ahogyan az asszonyok megtartották a szombatot: “illatszereket és drága keneteket készítettek. Szombaton azonban pihentek a parancsolat szerint.” (Lk 23,56) Pedig ez aztán igazán különleges helyzet volt, és maga Jézus mondta, hogy az Emberfia ura a szombatnak… Mégis tiszteletben tartották. Ez is mutatja, hogy tanítványai értették, Jézus betöltötte a törvényt, nem pedig áthúzta azt, ahogyan ellenségei próbálták rágalmazni.

Csodálom, ahogyan Isten lénye tökéletes, és semmiképpen sem húzza át kimondott szavát. Jézus megmondta előre, hogy harmadnap feltámad. Csak azt a szombati napot kellett volna átvészelni valahogy…

Nemrég feltevődött a kérdés számomra, hogy melyik bibliai nő szeretnék lenni, ha lehetne választani. Nagyon erősen megfogalmazódott bennem: csakis Jézus feltámadása után tudnám elképzelni az életemet itt a földön. Jézus élete és munkássága, váltsághalála és feltámadása az, ami igazán értelmet és vigasztalást ad az életemnek. Azt pedig iszonyúan nehéz élethelyzetnek látom, hogyha szeretett Mesterem szenvedését kellene végignéznem, szívemben a sok kérdéssel, fájdalommal, hittel, kétségeskedéssel, önváddal… Isten különleges kegyelmét látom, hogy tanítványai nem roppantak bele a legsötétebb péntekbe és a legcsendesebb szombatba. Ma hálás vagyok azért, hogy nincs többé Nagyszombat. Hogy a mai csendes várakozásban már ott a reménység, az evangélium csodás titka. A sír nem tarthatja fogva az Élet Urát. És nem azonnal, ahogyan sokszor várnánk és sürgetnénk a Mindenhatót, de a megprófétált, a kijelentett, a megfelelő időben Isten megmutatja hatalmát.

“Amikor azután feltámadt a halálból, visszaemlékeztek tanítványai arra, hogy ezt mondta, és hittek az Írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott.“ Jn 2,22
Lehet, hogy kis életed egy területén éppen “nagyszombat” van. Fájdalom, szenvedés utáni nagy csend. Ahol még minden értelmetlennek tűnik, nincs magyarázat, nem tudod helyére tenni a kijelentést. Örömhír ma számodra: nagyszombat nem tart örökké. Nemsokára meglátogat az Úr. Addig is, csak légy türelemmel, és bízzál Benne. Akkor is, ha látszólag nincs magyarázat. Hidd el, Ő nem cselekszik értelmetlenül. Eljön a győzelem vasárnapja, és te még hatalmasabbnak, még inkább imádatra és szeretetre méltónak fogod látni a Királyok Királyát.

Az is lehet, hogy ma éppen minden van nálad, csak csend nincs. Arra biztatlak, szakíts ma időt arra, hogy Isten megtaláljon az Ő igéjén keresztül, és legyél csendességben. Hiába minden felhajtás: finom ebéd, tiszta lakás, szép öltözet, ha Jézus munkájának csúcsa téged közömbösen hagy. Jézus Krisztus várja a te imádatodat. Ígérd meg ma neki, hogy az ünnepen Ő lesz az, Aki leginkább érdekelni fog. Így lesz igazi húsvétod.

“Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” Mt 6,33

Csak TE

Eljegyezlek magamnak a hit ajándékával és megismered az Urat.”
Hóseás 2:22

“Ellenben azt, ami nekem nyereség volt, kárnak ítéltem a Krisztusért.
Sőt most is kárnak ítélek mindent Krisztus Jézus, az én Uram ismeretének páratlan nagyságáért. Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem. Hogy kitűnjék rólam őáltala: nincsen saját igazságom a törvény alapján, hanem a Krisztusba vetett hit által van igazságom Istentől a hit alapján, hogy megismerjem őt és feltámadása erejét, valamint a szenvedéseiben való részesedést, hasonlóvá lévén az ő halálához, hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra.
Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.” Filippi 3: 7-12

Nemrég hallgattam egy tanítást a szerelem szakaszairól. Az előadó három szakaszát mutatta be a szerelemnek.  Az első az álomszakasz, ami főleg a jegyességre és  a házasság első éveire jellemző. Jellemzője, hogy kerüljük a konfliktusokat, elnyomjuk az érzéseinket, ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, álmainkhoz a társunkról,  megcélozzuk a megváltoztatását is akár. Próbáljuk fenntartani álomvilágunkat akkor is ha ez sok ponton jelentősen eltér  a valóságtól, beleképzelünk valakit a másikba. Sokan soha nem akarnak ebből a szakaszból felébredni, hanem újabb és újabb álomszakaszokba menekülnek, elválnak, egy újabb kapcsolatban álmodnak tovább. Mások meg , és én is azok közé tartozok, akik ezt a szakaszt minden erőnkkel megpróbáljuk kitolni hosszú évekre.

Pedig fel kell ébrednünk, és kibontanunk, felfedeznünk azt, akit Isten mellénk adott, nem pedig bezárni az elvárásaink börtönébe. Az érett kapcsolatban elkezdjük felfedezni, elfogadni, megismerni a társunkat. Igazából innen tud igazán termékennyé válni a kapcsolat, elkezdünk változni egymás hatására. Kialakul egy erős kapcsolati tőke,  amivel belépőt nyerhetünk a mélység (pozitív értelemben) szakaszába.

Miközben hallgattam ezt a tanítást, és hálás voltam, hogy kievickélhettünk már az álomszakaszból, ami a házasságunkat illeti, hogy kezdenek érni egymás elfogadásának, felfedezésének gyümölcsei, eszembe jutott egy másik kapcsolat, egy másik szerelem. Valaki, aki annyira szeretett, hogy a mennytől a földig lehajolt értem és rabul ejtette a szívemet.

 Észrevettem, hogy ezek a szakaszok megvannak az Istennel  való kapcsolatom alakulásában is.  Azt hiszem, én életem végig ki akartam tolni az „álom szakaszt”, ahol Isten olyan, amilyennek én elképzelem, amilyennek kialakítottam, személyiségem, vélt vagy valós szükségeim, emberileg korlátolt gondolkodásom alapján. Bedobozoltam saját képzeletem, tudásom, tapasztalatom határaiba. Elnyomtam a valós érzéseimet, a sebeket, a fájdalmakat, vagy bármit, amit nem tudtam belehelyezni, magyarázni az általam alkotott Isten-képbe. A hitetlenség magaslataiba, okoskodásokba, amelyek Isten igazi ismerete ellen emeltettek. (2Kor. 10:4-5.)  Sőt, az ítélkezés, törvénykezés lelkületével másokat is dobozba próbáltam zárni, felcímkézni.

Így Húsvét közelében, Nagycsütörtökön megelevenedett előttem az utolsó vacsora színes társasága. A tizenkettő, akik naponta vele voltak, hallgatták, csodákat láttak. Mennyire ismerték Őt? Az ő kapcsolatuk milyen szakaszban volt? Mit fogtak fel abból, amiről beszélt, a haláláról, a feltámadásáról, azokról a történésekről, amik megnyitották az egyetlen utat az Atyához. Egyikük elárulni készült, a másikuk egy tagadás küszöbén állt, és mindannyian magára hagyták a legnehezebb órákban. Nem így képzelték, arra számítottak, hogy földi király lesz, hogy saját kis világukban, népük között békét, szabadságot, jólétet teremt, s nem értették a nagypénteket, a keresztet, a sírt.

Az Úr annyira szeret minket, hogy nem engedi, hogy leragadjunk az álomszakaszban. Ő érett, meghitt kapcsolatra vágyik velünk, amiben feladjuk, kárnak és szemétnek ítéljük elképzelésünk dobozait, a törvényeskedéseinket, a falakat a fejünkben, a szívünkben „az Ő megismerésének páratlan nagyságáért”. Tágas térre hív, meg akarja ismertetni magát velünk, megnyitni a szemünket…mert csak Őt látva tudunk mi is változni, az Ő dicsőségét  csodálva.

És  ekkor jönnek a konfliktusok, a nagypéntekek, bármennyire el akarjuk kerülni, nem működnek a dolgok, a sémák, amiket elképzelünk, s elvárunk Istentől. El kell jönnie annak, amikor így vagy úgy  összetörik az ember büszkesége, ha kell többször is, mert Isten csak az alázatosoknak tudja kijelenteni magát.  Próbák, nehézségek, kemény leckék, ahol, ha megalázzuk magunkat felfedezzük, kik vagyunk valójában, és ki Ő…   DE minden megéri. Legyen bármi az ára.  Ahogy Pálnak, az apostolnak is megérte feladni, szemétnek és kárnak ítélni egy egészen felépített , bebiztosított elvekkel, törvényekkel, külsőségekkel tökéletesen megszilárdított életet az Ő ismeretének páratlan nagyságáért. Egy élő, működő kapcsolatért, amiben a Mindenhatót fedezhetjük fel egy életen át.

Jób szavaival tudnám ezt igazán átadni, az istenfélő, feddhetetlen Jóbéval, amikor a felfoghatatlan mértékű próba után bűnbánatot tartott:  „…nem értem, csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám…csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” Jób könyve 42:3-6

Meghívtál Uram, meghitt közösségre magaddal. Itt vagyok,  nem válaszokat várok, nem a kérésimet jöttem sorolni. Meg akarlak ismerni, jobban. Segíts kivetkőzni az önmagamhoz való viszonyításból, a vakságból, ami csak az én képzelőerőmig lát, ami bezár Téged, konzervál, és meg sem sejtheti azt, aki valójában vagy.  Akarok érni, akarlak Téged ebben a kapcsolatban, nem egy Istent akit elképzeltem, akit megalkottam s kedvemre formálok, hanem Téged, a legcsodálatosabb,a  leghatalmasabb, a legkreatívabb, a végtelen, a mindenható Örökkévalót, aki emberi testbe, időbe, fájdalomba korlátoztad magad, hogy megismerhető, megtapasztalható légy, hogy valóság lehess az én hangyányi életemben is.  Uram leteszem, visszavonom minden elvárásom veled kapcsolatban, elengedem az elképzeléseket, mert te mindent felülmúlsz. Beismerem, hogy szegény vagyok, és vak, elfogadom hogy  korlátolt vagyok. Mindennél jobban vágyom rá, hogy megismerjelek egyre jobban, felfedezzelek.  Bár tudom, hogy itt mindig töredékes lesz az ismeretem Rólad,  tükör által homályosan láthatlak, de kérlek engedd meg, hogy újra meg újra megsejtsem mérhetetlen szereteted, kegyelmed, gyönyörködjek szentségedben, hűségedben, hogy kéréseim s kérdéseim sokasága imádatba fulladjon. Mert Te magad vagy a válasz mindenre. Egyszerűen…TE.

Nincs más csak Te, csak Te, egyedül, csak Te, így egyszerűen… TE. 

Mert nem változtál semmit. Ugyanaz vagy, aki voltál.
Várod, hogy felépüljön bennünk a neked szentelt oltár.
Ahogy igazi tűz lángol, minden salakot eléget.
Várod, hogy rád találjunk újra és végre megismerjünk téged.

(Pintér Béla: Csak TE)

Igazi ünnep?!?

Készülök az ünnepre. Kívül, s belül is. Ám előfordul, hogy a sok külső ezmegaz, a látványosság, előtérbe kerül, s a belső készülés csak amolyan gyors, elkapkodott macera lesz. Idén nem akartam, nem akarom, hogy ez így legyen. Készülni akarok az ünnepre igazán, mert Istennek nem a külső dísz, hanem a belső számít. Most mikor ismét Ézsaiás próféta könyvének első részét olvastam ez csak még inkább tudatosult bennem, nagyon megragadott a következő vers:

“Újhold, szombat, ünnepi összejövetel? Nem tűröm együtt a bűnt és ünneplést!” (Ézsaiás 1:13b)

Készülök az ünnepre, készülök Húsvétkor a gyülekezetbe, de vajon Isten kedvét leli majd a jelenlétemben? Kedvét leli bennem?

Fájón hasított belém a felismerés: nem ünnepelhetek, ha közben bűn van bennem. S most nem az a kérdés, hogy van-e az életemben bűn, hanem, hogy milyen bűn van még bennem? Mitől kell még megszabadulnom?

“Mossátok tisztára magatokat! Vigyétek el szemem elől gonosz tetteiteket! Ne tegyetek többé rosszat!”
(Ézsaiás 1:16)

Mit kell tisztára mosnom? Mit ítél gonosznak az én életemben Isten? Ó, Uram moss tisztára még ma!

“Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.”
(Ézsaiás 1:18)

Olyan nagy kegyelem, hogy vétkeim skarlátpirosak lehetnek Jézus vére alatt, hogy van lehetőségem megtisztulni, hófehérré válni. Ünnepleni Istennel, valóban Vele, úgy, hogy nem fordul el, úgy, hogy örül nekem. Kegyelem, mérhetetlen kegyelem. Élni akarok vele, élni akarok általa, és ünnepelni.

Úgy vágyom arra, hogy tisztán lássak, tiszta legyek teljesen. Istenem kérlek moss tisztára, tégy fehérré, mint a hó. Veled akarok ünnepelni tisztán és igazán már ezen a Húsvéti ünnepen is.