„Itt vagyok”

Első generációs keresztények vagyunk Szüleink rajtunk, gyerekeken keresztül döntöttek Jézus Krisztus mellett. Isten mérhetetlen kegyelme az, hogy minden helyzetben ad erőt. Így történt ez velünk is, amikor egy rossz diagnózis megváltoztatott mindent.

Édesanyámnak igen nehéz élete volt, zaklatott gyermekkor, rossz párkapcsolatai válással végződtek. Megtérése után, alig néhány évvel egy vizsgálat során derült ki, hogy rákos. Kettőnk kapcsolata nem volt felhőtlennek mondható. Felnőtt fejjel, keresztényként sok mindent máshogy látok és értelmezek már. Gyerekként, kamaszként csak igazságtalanságot, elutasítást, megvetettséget érzékeltem.

A hosszú évek sérelmeit, meg nem bocsátását ez a betegség tisztította ki. Több, mint négy évig küzdöttünk együtt, hétről-hétre, napról-napra, óráról-órára.  Együtt éltük át ennek a folyamatnak minden részét. A rákos betegek több stádiumon mennek keresztül, fizikailag és lelkileg is. Először fel sem fogják, majd összeomlanak, utána reménykednek, küzdenek, feladják, ismét reménykednek és végül, jó esetben elfogadják és megnyugodnak. Ezt csak Isten segítségével lehet megtenni. A különböző időszakos javulások csak pingpong labdaként pattogtatták az érzelmeinket.

Normális emberi reakcióként, mi is meg szerettük volna érteni az egészet. Számtalan kérdés, vívódás, hosszú, kitartó imádságok keveredtek össze gondolataimban. Miért nem gyógyítja meg az Úr, ez nem Istennek tetsző imádság, miért pont most, mit kérjek, miért imádkozzam? Legyen meg a te akaratod? Az első két év után egy imádkozás közben Isten arra kért, hogy azért imádkozzam, hogy ne féljen, hogy ne adja fel friss hitét, hogy ne fájjon neki.

Meg kellett értenem, hogy édesanyám nem fog meggyógyulni. Ez Isten akarata. Összeszorított fogak között és sírva tudtam csak kimondani, hogy Uram, legyen meg a te akaratod. Nem volt könnyű, de Isten csodálatos, hatalmas, irgalmas, szerető, tökéletes Atya. Meg lehet állítani a világot, az időt, ki lehet szállni egy kicsit.  Amikor azt mondta, hogy ne haragudj, amikor azt mondtam, hogy aludj csak, nem megyek sehova, amikor megfogta a kezem, de már nem tudtunk mit mondani, akkor megállt az idő. Már nem volt fontos a múlt, elfogytak a kérdések, elfogytak az emberi tervek, eltűntek a sérelmek. Megállt az idő. Többször mondogatta, hogy az ő szenvedései semmik Jézus Krisztuséhoz képest. Sokat énekelgetett és próbált teljes életet élni, várta Istent. Kórházban halt meg, el is tudtam búcsúzni tőle.

Mi jött utána? A gyász ideje. Rettenetesen fájt, hogy vége. Most jött volna csak a jó része, hiszen megtért. Annyi mindent kellett volna még bepótolni, újra megélni együtt. Most már neki is sokkal jobb lett az élete Jézus Krisztussal. A gyász olyan, mintha levágnák az egyik kezünket és még a helye is sokáig fáj. Ebben a négy-öt évben teljesen átrendeződött az életünk. Minden személyes célt félretettem, hogy mellette lehessek. Istentől egy olyan férjet kaptam, aki ebben maximális szeretettel mellettem volt.  Néha, álmomban is éreztem az anyuka illatot, finom, édes illatát. Aznap nem kellett velem sokat beszélgetni. A gyászt nem lehet sürgetni, ne csapjuk be magunkat, hogy milyen erősek vagyunk, már túl is vagyunk rajta. A sebeknek be kell gyógyulni. Nagyon sokat aludtam abban az egy évben, mert a fizikai gondozás is kimerített. Igyekeztem minél többet imádkozni, és amikor elkapott a sírás, gyorsan Istenhez mentem. Isten nélkül semmi sem jó, még a sírás sem, hiszen csak Ő tud megvigasztalni.

Az élet viszont megy tovább és nem szabad a végtelenségig nyalogatnia sebeinket. Egy ponton túl kialakulhat az önsajnálat, a depresszió. Nem lehet az új cél a végtelen gyászolgatás. Az élet természetes része a halál, meg kell tanulnunk értelmezni, kezelni, elfogadni. Végül, ami legjobban kifejezi, mi is a gyász számomra, ez a rövidke történet:

Egyedül voltam otthon, sírtam, imádkoztam, ültem a földön és nem volt jó. Imádkozás közben Isten ezt mondta: „Itt vagyok”. Ma is úgy gondolom, hogy nem vagyok méltó arra, hogy ezeket a mélységetek megélhettem.

Egy év elteltével ezt az igeverset kaptam egy olvasás közben: Zsoltárok 30:12-13

Siralmamat vígságra fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, körülöveztél örömmel. Hogy zengjen néked és el ne hallgasson felőled a dicséret: Uram, én Istenem, örökké dicsőítlek téged.

Szólj hozzá bátran!