Életre nevelés

Kedves Szülőtársak!

Ahogy növöget a kisfiam, úgy egyre jobban kezd foglalkoztatni a helyes nevelés gondolata. Nagyon keresem ebben Isten vezetéset, szeretném “jól csinálni”, de tudom, hogy csak Ő tehet alkalmassá, Ő pótolhatja ki a hiányosságaimat ezen a téren is. Közben elkezdtem azon is gondolkozni, hogy a szüleim milyen példát adtak, mert úgy érzem ebben nagyon kiváltságos lehetek, és nagyon “jó nevelést” kaphattam. Erről szeretnék pár gondolatot megosztani, amit Isten a szívemre helyezett. Tapasztalatokat egyelőre még a gyerekoldalról tudok csak mondani, de remélem hamarosan szülőként is gyűjthetem őket.
Egyetlen dolgot szeretnék kiemelni, és az pedig a közös tevékenykedés, KÖZÖSEN VÉGZETT/MEGÉLT MUNKA.

Családunkban alapvető dolog volt, hogy egy bizonyos kor után (elég hamar) be voltunk fogva elsősorban az otthoni (háztartásbeli, kerti) munkára, meg mivel édesapám méhész, így a méheszetbe én voltam a jobb keze. 4 fő dolog, amit ezen keresztül megtanultam:

  1.  – a szüleim ezért nem fizettek semmit, ez alap dolog volt, hogy ezzel hozzájárulok a családunk megélhetéséhez (sajnos több családban azt látom, hogy a gyerek ilyen !alap! feladatokért is fizetést kap, de szerintem ezt nem itt kell kezdeni, inkább tegye félre a szülő a gyerek esküvőjére :P), így megtanultam, hogy megélhetésnek milyen ára van, hogy nem hull az ölünkbe minden stb… Ez már sablon szövegnek tűnik, de azért sok igazság van benne.
  2. – ezek által egyre jobban elkezdtem szeretni és tisztelni a szüleimet, mert megtapasztaltam, hogy milyen keményen dolgoznak értünk.
  3. – a közös munka során nagyon sokat beszélgettünk, és egyre jobban elkezdtem megnyílni a szüleim előtt, még őszintébb lett a kapcsolatunk, és rájöttem, hogy tényleg érdemes velük mindent megbeszélni, mert mindenben a javamat keresik, és bölcsen igyekeznek tanácsolni, így egy nagyon mély lelki kapcsolat is kialakult köztünk (kiemelném, hogy a közös méheszkedesek közben voltak a legemlékezetesebb beszélgetéseim apukámmal).
    Ez közvetetten befolyásolta az Istenhez való viszonyulásomat, mert mint a mi elsődleges Édesapánk, Ő is azt szeretné, hogy neki öntsük ki mindig a szívünket, és ő is mindig a mi javunkat keresi, így a szülői példán keresztül megtanultam Isten felé is így odafordulni.
  4. – az utolsó, de egyik legfontosabb dolog, hogy a szüleimen azt láttam, hogy igyekeztek mindent Isten kezére bízni, a munkájuk eredmenyét is. A méheszet egy mezőgazdasági tevékenység, és ki van téve az időjárás viszontagságainak, illetve sokat vándorlunk velük, amik sokszor nem kicsit veszélyes utazások (nagy rakománnyal olyan utakon, ami nem is nevezhető annak, vagy hegyoldalakba stb). Minden egyes ilyen út előtt édesapámmal imadkoztunk egyet, és így indultunk neki, ami akkor tényleg egy nagyon átélt imadság volt, mert sokszor nem tudtuk, hogy mi áll előttünk, voltak durva helyzetek, de Isten kegyelmes, és mindig volt megoldás is. Így megtanultam azt is, hogy milyen az, amikor teljesen Isten kezébe helyezzük az életünket, persze a tőlünk telhető legtöbbet megtesszük, és nem tétlenül várjuk a csodát.

Ezek elég alapvető dolgoknak tűnnek, de ha jobban mögé gondolunk, nagyon megalapozhatjuk ezzel gyermekeink életét. Meg sajnos azt látom, hogy ma már (akár hívők közt is) egyre kevésbé alap dolog… mindent odapakolunk a gyerek popsija alá, amennyire lehet kíméljük, óvjuk őket mindenben, csak legyen jó tanuló, jó sportoló, szépen “szerepljen” az imaházban, legyen majd diplomája, lakása stb., de kérdem én: ez a legfonosabb???… inkább tanuljon meg élni, örök életet élni!!!
Gyógypedagógusként úgy mondanám, hogy a közös munkával egy komplex fejlesztést adhatunk nekik :), mert a felsoroltak mellett a munkavégzés még kitartásra, fegyelmezettségre, pontosságra, alkalmazkodásra, praktikus tevékenységek elsajátítására, jó idő és erő beosztásra stb. is nevel. Meg egy lehetőség a példamutatásra. A tanulmányaim során is mindig hangsúlyozták a személyes példaadás fontosságát (akármit is szeretnénk megtanítani, ez nagyon fontos), és a Bibliából is ezt tanulhatjuk: példaadás, példamutatás!!!

Még egy dolgot szeretnék kiemelni. Sajnos sokszor hallom azt, hogy most azért nem mentünk gyülibe, mert családiprogramoztunk, mert a héten nem volt idő erre stb. Ez nekem sokszor rosszul esik, mert úgy gondolom, hogy egy jó családiprogramot nem lehet előre leszervezni (itt nem azt mondom, hogy egy kirándulás nem lehet jó, vagy egyáltalán ne menjünk gyüli helyett sehova), hanem hogy inkább a hétköznapi helyzeteket, akár a közös munkát kell megragadni, és családiprogramot csinálni belőle, mert az ilyen spontán helyzetekben alakulnak ki a legjobb spontán beszélgetések. Ezzel senkit nem szeretnék megbántani, lehet hogy majd 3 gyerek után már én is másképp látom…

Tudom, hogy mindenkinek más-más lehetőségei vannak bevonni gyermekét a munkába. Nekünk a méhészet egy jó területnek bizonyult. Hiszem, hogy Isten rávezet ezekre, de kívánom(legfőképp magamnak), hogy keressük is ezeket a területeket, és igyekezzünk a legjobban kihasználni. 

Szomor Viktória

2 thoughts on “Életre nevelés”

  1. Hálás vagyok Uramnak e kedves cikkért. Sokat jelent számomra és bizonyos vagyok abban, hogy a gyermekek is értékelik, ha elolvassák. Sajnos az a látásom, hogy nem olvassák ezt sem amit én írok, és nem olvassák a többit sem. Miért, nem érdekli őket, lehethogy nem, de nem ez a téma, hanem felettébb elfoglatak. Mivel? A mobillal, az okos telefponnal, a komputerrel, stb., és sokat megtanulnak ezzel? Nem, de ez már olyan nekik, amit nem tudnak semmivel helyettesíteni, különösen nem a munkával.

    Én már 76 éves vagyok. Sokat tanultam a szüleimtől, azután iskolába mentem és ott bővítettem az ismereteimet, azonban az volt a legfontosabb, amit a szülőiházban szereztem. Kilencen nevekedtünk, édesapám és édesanyám mindig elláttak bölcs tanáccsal. Reggel korán keltünk és este későn feküdtünk le. Örültünk a télnek, mert akkor hat óráig ágyban maradhattunk, plusz vasárnap, akkor ha nyár volt akkor sem keltünk fel hat óra előtt. Majd elkészültünk és mentünk az öt kilóméterre levő gyülekezetbe, és mindig időben ott voltunk, soha nem késtünk el, nem tudom hogy tudták szüleim így megszervezni, a sok kisgyerek mellett is beérkeztünk a faluba kilenc óra felé, de legkésőbb negyed tízre, és fél tízkor már bent voltunk az Imaházban.
    Érdekes szüleim mindig tudtak valami jó tanácsot adni, akkor is ha nem kértük, de általában kértük. A fiúk édesapámmal mentünk általában, a hat leány pedig, amíg kiesebbek voltak otthon maradt édesanyámmal. Amint felnőttek, ők is jöttek velünk, esetleg egy maradt édesanyámmal, akkor ő tanította őket, de mindig hasznos dolgokra neveléte őket.
    A mezőgazdaságban dolgoztunk, tíz évesen már én hajtottam a lovakat, szántottam, vetettem velük. A legidősebb nővérem, aki négy évvel volt idősebb nálam szintén a lovakkal foglalkozott 10 éves koráig. Amikor betöltöttem a 10 évet átvettem tőle és mindvégig én voltam aki a mindig aktuális munkákat végezte a jó két lovunkkal. Emlékszem, hogy amikor a szőlőbe mentünk, akkor ott is ekekapáztunk, egyik húgom vezette a lovat és én tartottam az ekekapát. A többi gyermekkel édesapám foglakozott, ő tanította őket a különböző munkákra így jól megtanultuk mindnyájan a megfelelő fogásokat. Nagyon nehéz volt szinte minden munka, de soha sem éreztem, hogy rossz körülmények között kellett végeznem a kemény paraszti munkát.
    Nehéz lenne felsorolni milyen munkákat végeztünk, ez egyszerűen lehetetlen, de azért megpróbálok néhányat megemlíteni. Szántóföldi munkák, szőlőben ekézés beszántás télen, szüretben szőlőhordás, metszés-nyitás, venyigehordás. kukorica szedés, beszállítás, gabona-vetés és aratás, gabona behordás asztagba, csépelés, fűkaszálás, széna behordás, stb.
    Ficsor Károly

  2. Teljesen egyetértek a szerzővel. Talán még azzal egészítem ki, hogy a családi munka segít az iskolai tanulásban is. Ha résztvennének gyermekeink a munkában, sokkal jobban értékelnék a tanulást, mert rájönnének, hogy bizony számtalan esetben sokkal fontosabb a tanulás, mint ezt gondolták gyermekeink.

Szólj hozzá bátran!