Cserépedény

Meg szeretném osztani most veletek az első, eddig és bárcsak ezentúl is, az egyetlen házassági völgyet, krízis időszakot, amelyben jártunk, jobban mondva jártam.

Nagyon szép szerelmi történetünk van.  Az ismerkedésünk, az udvarlási időszak, lánykérés, esküvő, minden, minden annyira tökéletesen szép, boldog időszak volt, hogy nem is tudom hallottam-e szebbet a mienknél. Tudom, szubjektív vagyok, de ezen a területen azt hiszem rendjén van.

Az esküvőnk után három hónappal kiderült, hogy babát várunk, és onnan hirtelen megváltoztak a dolgok. Természetesen mindketten nagyon örültünk a hírnek, örömmel vállaltuk a leendő szülői szerepet is. A családunk többi tagja is örült, minden rendben volt, nem volt semmilyen külső akadály ami a boldogságunk útjában állt volna. Csakhogy a hatodik héttől a felhőtlen örömet a kezdődő, és egyre inkább számban és intenzitásban erősöd rosszullétek árnyékolták be. Tudjátok, azok a szokásos kellemetlen terhességi rosszulléti időszakok. Padlóra tette a testem, de emellett a szívem is, és utóbbi viselt meg jobban. Baj volt, hogy hányingerem van, és nem  tudok rendesen táplálkozni, de a nagyobb baj az volt, hogy abban a periódusban nem voltak érzelmeim. Nem igazán tudom ezt másképp elmagyarázni, egyszerűen rám szakadt egy maximális kedvtelenség, semmi nem tudott örömet okozni, hiába szerettem volna valami jóról álmodozni, amit éppen szeretnék, mert nem szerettem volna semmit. Gyönyörű ősz volt abban az évben, a kedvenc évszakom, de egyik falevél sem tudott olyan vidám színbe öltözni, hogy örülni tudjak neki. És az a nagy szerelem ami addig szárnyakat adott? Nem éreztem semmit. Mikor a férjem munkában volt nagyon sokat sírtam, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy tegyen velem valamit, segítsen, mert én ebbe belehalok. Féltem elmondani a férjemnek. Nem is tudtam mit mondjak neki. Többé nem szeretlek…de hát ez nem igaz, én is tudtam, az agyammal tudtam, hiszen a szeretet nem csak érzés. Tudtam, hogy szeretem, de nem éreztem semmit. Így vergődtem három hónapig, imádkoztam, könyörögtem Istenhez, hogy vessen véget az egésznek, hiszen Tőle vettem ajándékként a kezdeti időszakot.

1321733_14013964

Ennek a nehéz periódusnak már a vége fele közeledtem (persze, én ezt még nem tudtam akkor), amikor férjemet meghívták egy konferenciára előadást tartani. A konferencián volt egy másik előadás is, ami Isten válasza volt a kérdéseimre. A szerelem kémiai hátterét magyarázta el az előadó. Sokan mondják, hogy ó, a szerelem az nem más, mint kémia, nem is igazi, nem is Istentől van, de hát elfelejtik, hogy a kémiát is, meg testünk kémiai törvényszerűségeit is Isten teremtette. Ő alkotott ilyenekké, amilyenek vagyunk, az összes hormonjainkkal együtt. És igen, a szerelemhormon, (feniletilamin, rövidítve PEA) egy ajándék az Alkotótól, ami szárnyakat ad, ami elszakít a normalitástól, ami engem is képessé tett arra, hogy hajnalig írjam a levelet a vőlegényemnek, majd reggel menjek egyetemre, és mindezt úgy, hogy ne legyek fáradt. Csakhogy, ha a PEA megnő, akkor más hormonok szintje, amik segítenek a hétköznapok monotonitását elviselni, élni a rutinokban, csökken. Magyarázta az előadó, hogy ezért van az, hogy ha szakítás történik egy kapcsolatban, abban az időszakban, amikor magas a PEA szint, gyakori a depresszív hangulatzavar. Mert hirtelen nem lesz sem a szerelemhormon, sem semmi más, ami a túlélést biztosítaná, és ameddig helyreáll az egyensúly addig biza meg kell küszködni ezzel az érzelmi krízissel. Ez történt nálam is. Mi nem szakítottunk, de a testemben megjelenő, terhességgel kapcsolatosan megjelenő hormonok (pl. HCG) ugyanazt a hatást érték el, mint az előbb említett szakítási eset.

Ahogy ültem, és hallgattam az előadást, hirtelen megértettem, hogy ez Isten válasza az imáimra, kérdéseimre. Eléggé tudományos válasz ebben az esetben. Előadás után sétáltunk egyet a férjemmel, és akkor megosztottam vele azt, ami bennem volt vagy nem volt abban a három hónapban. Tudjátok mi történt? Rám mosolygott, és azt mondta, nekem, hogy ez természetes, ő ezt tudta. Én meg annyit szenvedtem attól, hogy nem mertem elmondani neki azt, ami velem történik. Tanulság ez azóta is nekem, hogy ne rejtegessek el tőle semmit.

Azóta eltelt több mint két év, és hát gondolom ti is gyanítjátok, hogy minden helyreállt a normális kerékvágásba. Most már vannak érzelmeim, tudok szerelmes lenni, örülni, álmodozni, szárnyalni, és szomorú is lenni, hiszen ez is érzelem. Utólag visszanézve, mosolygok magamon, és látom, hogy egyáltalán nem volt olyan mély az a gödör, mint ahogyan én azt akkor gondoltam. De mégis, megtanított arra, hogy ameddig ebben a testben élünk, történhet olyan, hogy nem vagyunk urai saját magunknak, akár fizikai, akár lelki értelemben. Hiszen testünk nem az örökkévalóságnak van szánva, és előbb utóbb bármennyire is természetesnek tűnik az egészség, nem tart örökké. Még életünk végéig sem. De tudjuk, és ez bátorít, hogy Isten viszont, és az ő szeretete, kegyelme felénk túlél bennünket, és örök.

 Törékeny cserépedények vagyunk mindannyian, de Isten kezében.

„Ezért nem csüggedünk. A mi külső emberünk romlik ugyan, de a belső napról napra megújul. ..mert nem a láthatókra szegezzük tekintetünket, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók.” 2. Korinthus 4, 16- 18

Szólj hozzá bátran!