Az IGEN és a NEM – mind Isten ajándéka

IGEN
1. rész

2o15-ben életem egyik legnagyobb imameghallgatását éltem át. 2o16-ban meg egy nagy „nem”-el szembesültem. Vagy legalábbis így gondoltam. De az Ő gondolatai nem a mi gondolataink, és a mi útjaink nem az Ő útjai. És az Ő útjai mindig jobbak!

Hát akkor kezdem az elsővel, a  2o15-ös igennel. Egy hónapot tölthettem Indiában, Assam és Arunachal Pradesh államban missziós körúton. Ez az út imameghallgatás eredménye volt. Nagyon sok évvel ezelőtt kértem az Urat, hogy adja meg legalább egyszer az életemben, hogy elmondhassam az Evangéliumot valahol a föld legvégső határán. Azon az éjjelen, mikor legelőször kértem ezt, kezembe került James O. Fraser életrajza, aki úttörő misszionárius volt a lizuknál. Úgy gondoltam biztosan a lizukhoz fogok menni. Ezért próbáltam minden elérhető információt beszerezni róluk. Kínából származnak és dél-nyugat Kínába, Burmában, Thaiföldön és észak-kelet Indiába élnek. Ez az út eleinte egy reménysugár volt, később az évek során teljes bizonyossággá változott, hogy egyszer eljutok a fent említett országok valamelyikébe.

De miért kell ennyit várni? Az Úr nem akkor küldött, amikor fiatalabb voltam, nem akkor, amikor kértem, nem, amikor úgy gondoltam, hogy itt a megfelelő idő, hanem amikor Ő jónak látta: 61 évesen, egyedül, pénz nélkül. Mert ebben az állapotomban voltam használható. Egyre jobban bátorított Igéjén keresztül, belső bizonyosságon keresztül, 2 verssel és egy énekkel különös módon: Indulj és menj, Hirdesd szavam… Megértettem eljött az ideje, hogy tegyek egy hitbeli lépést. Repülőjegyem hitelkártya segítségével vettem meg. Akkor még nem tudhattam, hogy hozzám közel álló személyek adományaiból ki fog jönni az ára. Viszont tudtam kell történjen valami, mert az Úr munkáját nem végzik adósságból. Sok más költség is volt azután, de mindig segített egyensúlyban maradni.

Annyira tudom csodálni az Urat, ahogy szövi a körülményeket és megfelelő időben, megfelelő embereket hoz az életünkbe! 2o13. február 28, 12 óra 35 perc! Akkor szólított meg először a facebookon egy fiatal fiú Indiából. Fogalmam sem volt milyen drága lelki gyermekem lesz ez a fiatal Nishi fiú! Minthogy azt sem fordult meg a fejemben, hogy 2 év múlva egy hetet fogok tölteni otthonukban, Itanagarban. Azok a csodálatos délutánok is rejtve voltak előttem, amikor verandájukon együtt énekeltük a szebbnél szebb evangéliumi énekeket, szülei Nishi nyelven, mi pedig angolul. És azok az esti meghitt beszélgetések is, tea mellett kint az udvaron, lábunknál Itanagar fényei, a kert felől pedig bódító fuvallatokkal. Ő volt az, aki összeismertetett a facebookon egyik gyermekkori barátjával, aki a Bodo törzsből származott és lelkipásztor volt. Ez a lelkipásztor hívott meg, hogy beszéljek 2 konferencián és egy imatorony felavatásán.

Ez az út nem jöhetett volna létre imaháttér nélkül. Van néhány barátnőm, akik már évek óta imádkoztak ezért, aztán mikor ismertettem szándékomat a gyülekezetben, akkor ők is csatlakoztak. Ezért ez nem az én utam, hanem a mi utunk volt.

Nem vagyok világjáró, minden újdonság volt a felkészülésben: jegyvásárlás, vízum, oltások, éghajlatnak megfelelő ruházat beszerzése, és persze a lelki felkészülés. De valami mégis hiányzott. Harcba került. De végül egy éjszaka sikerült teljes őszinteséggel elmondani az Úrnak, hogyha tudnám is előre, hogy meghalok, vagy egy életre lebetegedve érkeznék haza, akkor is kész vagyok menni. Akkor addig ismeretlen békességet és bátorságot kaptam, ami végigkísért az egész úton.

Amit megtanultam ebből az útra való felkészülésből:

  • Isten a terveit gyakran fokozatosan fedi fel
  • Nem akkor használ, amikor mi gondoljuk, hanem amikor jónak látja
  • Gyakran előtte összetör
  • Fenntartja bennünk a vágyat egy bizonyos szolgálat felé
  • Amit tesz azt neve dicsőségére teszi, a mi megerősítésünkre és mások bátorítására
  • Túl kell lépni azokon a tévhiteken, amelyek megakadályozhatnak az indulásban
  • Valamilyen rendkívüli elhívást kell kapjunk. Az elhívás már elhangzott több, mint 2000 éve. Annak szól, aki meghallja.
  • Alkalmatlanságunk. Alkalmatosságunk Istentől van. Nála az engedelmesség és odaszántság többet számít, mint a rátermettség vagy tanulmányaink. Isten semmire sem hív el, amire nem képesít.
  • Akkor megyünk külmisszióba, amikor időnk, pénzünk, jobb egészségünk lesz. Meg vagyok győződve, hogy a misszió nem idő, életkor, egészség, pénz kérdése, hanem a szív kérdése.
  • Túl öregek vagyunk hozzá – harmincévesen sokkal öregebb voltam, mint most. Az Úr Jézussal való járás a testet is megeleveníti.

Amit ott tapasztaltam Indiában:

  • Azért találhattam hívő testvéreket, mert a múltban, több évszázadon keresztül,  voltak olyanok, akik a missziói parancsot komolyan vették.
  • Megismerhettem valamennyire a Boro, Nishi és Adivasi közösségeket.
  • Szegénységben és nehézségek közepette tűrők és örömteliek voltak.
  • A vendéget nagyon megbecsülték és őszinte, önfeláldozó szeretettel viseltettek iránta.
  • Lenyűgöző volt a dzsungelbeli élet szépsége és egyszerűsége. Soha Istent olyan közel nem éreztem, mint azokban a szegényes bambuszkunyhókban. Soha olyan szabadnak és boldognak nem éreztem magam, mint ott.
  • Az istentiszteletek keretén belül nem volt minden előre megtervezett, megvolt a Lélek szabadsága, senki sem sietett haza.
  • Nagyon szépen zenéltek, a dicsőítés fontos része volt az istentiszteletnek.
  • Megismerhettem, hogy milyen egy imatorony, sok ilyen volt a dzsungelben, imádkozni, böjtölni, Isten akaratát keresni vagy meggyógyulni jöttek ide emberek.
  • Csodálatos volt a nők öltözete , a dokna, otthon szőtték és festették az anyagát
  • Egy egyszerű kekszet vagy teát sem fogyasztottak el anélkül, hogy imádkoztak volna.
  • Igazi testvérekre és barátokra tettem szert.

 

Kelemen Etelka-Anna

“Az IGEN és a NEM – mind Isten ajándéka” bejegyzéshez ozzászólás

Szólj hozzá bátran!