A hadak útján

Újdonsült átmeneti hazámban gyülekezetet kellett volna találni. A széles választék nem segítette meggyökerezésemet. Az első választásom nem tűnt túl jónak, azt követte egy gyógyulós időszak, amikor jártam egy gyülekezetbe, ahol megengedtem magamnak, hogy ne akarjak beilleszkedni. Üdítő volt az, hogy nem frusztrálom magam azon, hogy nem barátkozom, és az Istennel való kapcsolatom jó szorosra fűződött ez idő alatt. Mikor begyógyult az első próbálkozásom sebe, megérett az újratervezés.

A mai történetem valahol erről szól.

Szóval volt egy gyülekezet, ami oké volt. Normális emberek, normális lelkész, Isten a fókuszban, missziós lelkület, kis létszám, fizikailag megközelíthető. Elkötelezetlenül jártam, ha volt lehetőségem. Egy vasárnap a dicsőítésben szolgáló lány megkérdezett, hogy volna-e kedvem énekelni velük, mert el kéne egy altos.
Nagyon jól esett! Nagyon szeretek énekelni, és szerettem volna, ha egyszer ezzel megkérnek, annak ellenére, hogy egy kis csiszolatlan gyémánt vagyok.
A szívemben igent mondtam, de a számmal inkább egy talánt, de az agyammal egy sorozat függvényévé tettem, és reméltem a felkérés elfelejtődik.

Muszáj nekem mindenhol csinálni valamit?-vetődött fel bennem az első érv.
Alig voltam néhányszor a gyüliben…sokszor nem is tudok majd utazások meg egyéb programok miatt ott lenni, akkor meg minek vállaljak szolgálatot?
Aztán elengedtem a dolgot azzal, hogy nem lesz belőle semmi.

Három héttel később a gyülekezet a héten böjt hetet tartott. Aki akart, elvállalhatott egy napot, amikor a gyülekezetért, vezetőkért, elköteleződésért könyörgött. Hirtelen felindulásból bevállaltam egyet én is. Nem volt vele semmi célom, csak úgy gondoltam jó az ügy és miért is ne?!

Néhány órával később kapok egy levelet:
-Volna-e kedvem holnap énekpróbára menni?
– Igen, ha a barátnőm is énekel, kidugul az orrom, ismerem az énekeket és jó lesz a próba. Az utolsót csak magamba határoztam el.

Szombat. Próba. Az énekek felét nem ismerem, mindent néhányszor próbálunk át, mert jól megy (csak nem nekem). Ülök itt, mint egy kuka, és fő misszióm, hogy ne buggyanjanak ki krokodilkönnyeim.
Én nem ezt akartam! Ha már végre fél igent mondok valamire nem lehetne, hogy elsőre legyen jó? A lányok örülnek, hogy hajlandó voltam eljönni, nekem meg csak egy fél vigyor ül ki az arcomra és hidegvérrel közlöm a próba végén, hogy bocsi, de én inkább a helyemről énekelnék. Köszönöm a megértést.

Úton hazáig korholom magam. Mondhatok nemet. Akkor miért érzem rosszul magam?
Isten, tedd már kicsit könnyebbé az egészet! Tudom, hogy nehéz a beilleszkedés, de nekem ehhez már semmi kedvem. Még egy év és én sehol nem vagyok, és különben is már 4 éve nem tudtam sehova beilleszkedni…Pár embernek már mondtam, hogy ehhez a gyülekezethez tartozom, olyan nagy megkönnyebbülés volt. Hát akkor most mégsem? Ez sem? Kezdődik minden elölről?

Egy nagy súlyként nehezedtek rám a gondolatok, és magam is nehézzé lettem…A lejtőn lefelé alig lépkedtem. Lassan múlt az idő.

Estére meghallgattam egy Gedeonról szóló tanítást. Arról szólt, hogy Gedeon akkor kért jelet, mikor már volt egy megbízása Istentől, és azt szerette volna megerősíteni. Ezen felbuzdulva kértem Istent, hogy adja meg, hogy tudjak levegőt venni az orromon, süssön holnap a nap, és lehetőleg találjon meg egy olyan igeverssel, amire nem tudok nemet mondani. Váratlanul találtam szembe magam ezzel a verssel:

Ászáf fiai, az énekesek is a helyükön voltak Dávidnak, Ászáfnak, Hémánnak és Jedútúnnak, a király látnokának a parancsa szerint. 2. Krónikák 35:15

Akkor jó!

Így utólag annyira nevetségesnek tartom, hogy Istent ilyen kisszerű dologgal fárasztottam, meg magam is…miért nem tudtam igent mondani elsőre?
Talán mert nem akarom az életem másoktól függővé tenni, nem akarom, hogy számítsanak rám, nem akarom, hogy elvárjanak tőlem bármit is, aminek lehet, hogy esetleg nem tudok megfelelni… Nem akarok kudarcot vallani.
De láthatatlan üzemmódban, erőfeszítések, áldozatok nélkül, egyedül nőni (élni) nem lehet, és ezt az y-generációs két évtizedemmel is merem állítani, mert párszor már tört bele a bicskám azokba az élethelyzetekbe, hogy csak úgy vártam a fejlődést…

És sokszor, nagyon sokszor megéltem, hogy mint egy szövet körbevesz Isten kegyelme az én bénázásomon keresztül másokat és megtapasztalom, hogy az engedelmesség, a hűség áldás, és láthatom, ahogy bennem a pusztaság bő vizű tóvá válik, a szomjas föld vizek forrásává, a pusztaságban cédrus, akác, mirtusz és olajfaág nyílik.

Mi ez ha nem kegyelem? Ezt kihagyni, nagy hiábavalóság.

Nyúl Sára

Szólj hozzá bátran!