Zárd el a csapot!

Egy elmegyógyintézetben a kezelt személyek társadalomba való beilleszkedésének, az intézmény falain túli életképességnek egyik mérési módszere volt az alábbi teszt:

Csöpögni hagyták a csapot és a páciens kezébe nyomták a felmosót, felmosó vödröt, hogy tartsa szárazon a padlót. Ha valaki csak a problémára figyelt és véget nem érő erőfeszítéssel dolgozott a helyzet megoldásán, s nem jutott el a probléma forrásának a felismerésére és megszüntetésére, akkor valószínűleg tovább marad az intézményben. De ha egyszerűen csak elzárta a csöpögő csapot, akkor ezt a próbát sikerrel zárta.

felmosas

Pár hete, egy ifi táborban hallottam ezt az illusztrációt, amit valahogy azóta sem tudok kiverni a fejemből. Egy mozdulattal leplezte le a problémáim gyökerét, és a megoldás szolgálatába irányította az értelmemet.

Mert rólam szólt. Az elkeseredett erőfeszítéseimről a felmosóval, a szűnni nem akaró problémákról, amiket nem tudok hatékonyan, sikeresen kezelni. S arról a gondolkodásmódról, ami nem veszi észre, hogy van egy csöpögő csap, hogy van egy forrása a felgyülemlett problémáknak. A támadások, a stressz és a következményei, a félelmek, a kapcsolati feszültségek a gyermekeimmel, a férjemmel nem mind külön-külön tekintendő elszigetelt problémák. Minden összefügg. A hitemmel, a bizalmammal Istenben.

A hitem van támadás alatt. A hitem Isten időzítésében, terveiben, vezetésében, szeretetében személyesen felém. Annyira vágyom hitből élni és járni, és nem az érzékszerveimre támaszkodni, s mindarra, amit szemmel, kézzel láthatok. Növekedni a hitben.

Isten örömmel teljesíti efféle vágyaimat, de ez általában krízisekkel, küzdelmes időszakokkal jár. Istentől való teljes függőségben, ráutaltságban élni, s elengedni a magamét, s átadni magam egyre inkább nem feltétlenül ugyanaz, mint az erről szóló énekeket mélyen átérezve, magasztos érzésekkel énekelni egy napfényes vasárnapon a gyülekezetben, a nyári tábor felemelő közösségében: „Átadom magamat teljesen… Mindenről lemondok érted… Mindenem tiéd… Hadd legyen, minden úgy ezután, ahogy te akarod jó Atyám…” Ez valóságos harc. Ami ellen emberi természetünk képes minden idegszálunkkal harcolni. Az ellenség manipulációiról s trükkjeiről nem is beszélve.

Péter, a tanítvány jut eszembe, aki olyan lelkes volt, de amikor a hite a saját biztonságának az elengedését is jelentette nem tudott sziklaszilárdan megállni. S annyi bátorítást találok Jézus szavaiban, ami nem csak Péternek szólt, hanem most is felemelt engem is. Mert a krízis után, a kudarc után Péter hite nem veszett el. Jézustól kapott új nevéhez méltóan sziklaszilárddá vált ingatag, érzelmekre alapozott, heves természete a Krisztusban való hit által. Élete és halála erre a hitre hívott és bátorított másokat. Történelmet megváltoztató mértékben.

Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiait.” Ő erre így válaszolt: „Uram, kész vagyok veled menni akár a börtönbe, vagy a halálba is!” Jézus azonban ezt felelte: „Mondom neked Péter: nem szólal meg a kakas ma, amíg háromszor le nem tagadod, hogy ismersz engem." Lukács 22: 31-32
A hit pedig a remélt dolgok felőli bizonyosság és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Zsidók 11:1

Az Istenben való hit nem egy érzés, nem egy reménykedés csupán, hanem olyan meggyőződés, amire feltehetjük az egész életünket. Apróságainkat s a legnagyobb döntéseket is. Természetesen leélhetjük az életünket úgy is, hogy megyünk a magunk feje után, s bízunk abban, hogy valahogy Isten hatalmas kegyelme alapján a mennybe jutunk. Mert Jézus vére valóban elég erre. De lehet több a hitünk ennél. Spurgeontől származik a mondás, amit még sok-sok éve olvastam, ezért csak parafrazálni tudom: Egy kevéske hit a mennybe visz, de van olyan hit, ami lehozza a mennyet a földre.

Isten országa bennünk van a Szentlélek által, és növekedhet, gyümölcsöt teremhet s áldásai kiáradhatnak ránk, rajtunk keresztül a környezetünkre, a családunkra, gyülekezetünkre, a városunkra. Érdemes harcolni a hitért s bátran megállni a hitharcainkban.

Hálás vagyok, hogy sikerült beazonsítanom az én csöpögő csapomat. Letettem a felmosót és a vödröt, s arra figyelek, hogy ha csöpög  a csap jól rászorítsak. Bízzak Istenben, amikor sötétben tapogatózok, amikor türelmesen várni kell,  amikor a bizonytalan levegőben vagyok a hitből való ugrást követve. Mert Isten kitárt karjai várnak. Apró dolgokban is rábízni magam az Úrra s azokra az emberekre, akiket vezetésemre rendelt. Isten Igéjének szavaira a világ bölcselkedései s hamis értékei helyett.

A hit embereinek ez a nagy serege körülvesz bennünket! Az ő életük mutatja meg igazán, mit jelent a hit. Ezért hát, mi is dobjunk le magunkról mindent, ami akadályoz bennünket! Még azt a bűnt is, amely annyira tapad ránk, és el akar gáncsolni! Kitartással fussuk meg a versenyt, ami előttünk van!
Közben le ne vegyük szemünket Jézusról, aki hitünk elkezdője és befejezője. Ő elszenvedte a kereszten a halált. De mivel arra az örömre gondolt, ami rá várt, nem törődött a szégyennel, amit a kereszten való kivégzés jelentett. Most pedig elfoglalta a helyét Isten trónjának jobb oldalán. Zsidók 12:1-2 (EFO)

 

Szólj hozzá bátran!