Útitársak, vagy lelki társak?

Mindannyian láttunk már háborús filmeket – ahol számtalan kínzás előfordulhat, mégis – a magánzárka a legsúlyosabb büntetés. A bibliai teremtéstörténetben Isten mindjárt az első ember teremtése után leszögezi, hogy társas lények vagyunk:

„Nem jó az embernek egyedül lenni”. (1Mózes 2,18)

Sok éve fogalmazta meg Seneca, de még mindig élnek a szavai – „A barátság hathatós gyógyszer mindenféle nyavalya ellen”.

Vajon milyenek a „jó barátok”? Mitől „jó” egy barát? Vannak, akik készséggel mellénk szegődnek, amíg ragyog fölöttünk a nap, de azonnal odébb állnak, ha viharfelhőket látnak gyülekezni. „A gazdagság sok barátot szerez – visszhangozza a mai társadalom – miközben a szegényt a meglévők is elhagyják”. Vannak túlzottan ragaszkodó, érzelmi támogatásra szoruló barátok is, akik előtt ismeretlen a kölcsönösség fogalma. A másik végletet képviselik a mindenható barátok, akik szüntelenül atyáskodnak fölöttünk, ám nekik soha nincs szükségük semmire.

Ha eddigi életemre tekintek vissza, látom, az én kapcsolataimban is van egy éles határvonal. Így neveztem el: voltak útitársaim, és vannak lelki társaim!

Engedjétek meg, hogy névtelenül is két személyes példát hozzak elétek.

Sohasem hittem volna, hogy a líceumi évek alatt két önmagát kereső ember rokon lelkekké válik hamarosan, pedig így történt. Együtt csúsztunk-másztunk, néha törtük az utat, kérdéseinkre keresve a választ. Ő lett a legjobb líceumi barátom, akivel éjszakákat át tudtunk beszélgetni egy-egy szilveszter alatt. Mindketten úgy gondoltuk, hogy majd az egyetemi évek is hasonló kapcsolattartásban telnek el. De nem így történt. Hamarosan megritkultak és lerövidültek a beszélgetéseink. Továbbra is barátok vagyunk, tudunk egymásról, imádkozunk egymásért, de a mélyebb beszélgetéseink eltűntek. Nem érdektelenség miatt, hanem egyszerűen azért, mert a közös út véget ért. Látnunk kell, hogy ezek sem kudarcba fulladt kapcsolatok.  Úgy gondolom, hogy az „útitársak” éppoly fontosak és értékesek, mint a tartósabb barátságok. Nélkülük nehezen boldogulnánk, segítenek életutunk egy bizonyos szakaszában.

Most magam elé képzelek két személyt… Ők jól ismerik érzelmi hullámvölgyeimet, családi történetemet. Tanúi voltak szárnyalásaimnak, bukásaimnak egyaránt. Ők akkor is mellettem maradtak, amikor egy-egy útszakasz véget ért. Ma már egyikük sem él a közelemben, de időnkét meglátogatjuk egymást. Rövid találkozás, de annál értékesebb pillanatok!

Milyen jóleső érzés, és felejthetetlen cselekedet, amikor Valaki 162.9 km kerülőt tesz az útjában azért, hogy egy napot egymás társaságában lehessünk, beszélgethessünk. Ilyenkor magam előtt látom Dávid és Jonatán szövetségét:

„És szövetséget kötött Jonatán Dáviddal, mert úgy szerette őt, mint önmagát.” (1Sámuel 18:3).

Mert vannak kapcsolatok, amelyek a Mennyben köttetnek.

A mai, rohanó világban sem lehetetlen ez! Csak folyamatosan tanulnunk kell Istentől, mert csakis Ő segíthet felismerni, hogy kinek milyen „társa” kell lennem. És miközben ráléptem a kijelölt ösvényre Ő tanít az elkötelezett barátságra is.

„Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat” (Zsoltárok 139: 23)

Segíts felismerni, hogy Neked tetsző barát vagyok-e!

Szólj hozzá bátran!