Út a csendbe

Tinédzserként mindig igazam volt. A személyiségemhez nagyon illett a hitem dichotómiája: aki Jézusban hisz üdvözül, a többiek elkárhoznak. Az igaz tanokat igyekeztem kiterjeszteni egyéb dolgokra is, pl. egy hívő nem marad otthon istentisztelet helyett tanulni, meg hasonlók. Természetemnél fogva szeretek konfrontálódni, elmondani az ellenérveket, kiállni valamiért. Akkor még azt hittem, hogy ez csak erény lehet. Ma már tudom, hogy egyszerűen csak személyiség, amit vagy Isten használ jóra, vagy a Sátán rosszra. Tinédzser koromban, mindkettőre bőven akadt példa. A környezetemben sokan megtértek. Imádkoztunk, evangelizáltunk – jó visszagondolni azokra a tüzes évekre. Mindig vezettem egy-két csoportot, ifit, imakört, bármit. Mindig kész voltam a válaszokkal, kész voltam elmondani, mit higgyünk, merre menjünk. De azért én is éreztem, hogy olykor homok van a gépezetben. Nem minden és mindenki működött úgy, ahogy azt kitaláltam. Emlékszem arra a délutánra, amikor szembesültem azzal, hogy az ifjúsági óra időpontjában a tagok nagyobbik része egy másik helyen találkozik, mint ahol az alkalmat tartjuk. Be kell vallanom, hogy hosszú évekbe telt, míg kibogoztam a rendszerbe nem illő jelenségeket. Akkor még azt hittem, egy igazság van, és én annak az oldalán állok. Ma már tudom, hogy az igazság egy Személy.

Isten dobott egy mentőövet az arroganciám tengerébe. Olyan barátokat adott, akik szerettek és elfogadtak, ez pedig elég lefegyverző. Adott egy férjet, aki nem szeret vitatkozni. Aki többet vár, megfontoltabban választ, nyugodtabban válaszol. Adott négy gyereket, akik mellett legnagyobb vágyam lett, hogy olykor csendben lehessek, egyedül. Megmutatta, hogy sokkal könnyebb gyönyörködni másokban, ha nem mindig én beszélek. Hogy a szeretet útja, ha figyelem és megértem a körülöttem lévőket. 

Isten és a Sátán is használni akarja a személyiségem. Utóbbi azt akarja, hogy azzal az álszent szándékkal menjek egy beszélgetésre, hogy hogyan változtathatnám meg a másikat, hogyan győzhetném meg valamiről. Ezt már ismerem – nem szokott jó vége lenni. De kegyelmes az, aki a munkát elkezdte bennem. Az utóbbi időben ez az imádságom egy-egy beszélgetés előtt: „Atyám, hogyan akarod megáldani a másikat rajtam keresztül? Hogyan szeretnéd szeretni, bátorítani általam?” Ehhez több figyelemre és kevesebb beszédre van szükség. Figyelnem kell a másikra, hogy átérezzem azt, amiben van, és a Szentlélekre, hogy milyen szellemig-hatoló igazságokat akar kijelenteni. Sokszor úgy, hogy én csak jelen vagyok a másik Istennel való beszélgetésekor. Az a vágyam, hogy kevesebb legyen belőlem, és több belőle.

Nem tudom, hogy gondatlanságból, érzéketlenségből mennyi kárt tettem a körülöttem lévőkben, az évek során. De Istennél van helyreállás. Tavaly találkozót kértem valakitől, a régi ifiből. Nem tudom pontosan, hogy tinédzserként mennyi sérülést okoztam benne az arroganciámmal, a mindig igazammal, de azt tudtam, hogy bocsánatot szeretnék kérni tőle, és kimondani, elismerni, hogy tettem kárt. Nagyon jó, gyógyító beszélgetés volt. Ha az igazság nem betűként, hanem személyként él bennem, akkor a dolgok egészen más megvilágításba kerülnek. Hálás vagyok Istennek ezért az útért a csendbe, ahol már nem én beszélek, hanem Ő.

Balogh Piroska

Szólj hozzá bátran!