Tudsz-e adni? …vagy csak elvenni?

Sokat tanulok a gyermekeimtől. Az egyszerű kis világukban, ők nem ismerik az érzelmek, indulatok elrejtésének, szépen tálalásának technikáját, egyszerűen megélnek mindent úgy, ahogy van, minden kozmetika nélkül, őszintén. A jót is, meg a rosszat is. Néha egész bibliai történeteket játszanak le, anélkül, hogy tudják. Épp egy ilyennek voltam a tanúja nemrég, és mélyen elgondolkodtam rajta. A nagy fiam (2 éves 2 hónapos) behordta az összes létező játékát a kiságyában, majd beült a halmaz közepébe, és élvezte a dúskálást. A kislányom (10 hónapos) a kiságy mellett csücsült a földön, és egy kis mozdonyt szorongatott, időnként meg meg kóstolva, hátha tej íze lenne a kis fajátéknak 🙂 Amikor a fiam észrevette a kicsi kezében azt a megmaradt egy játékot, kimászott a játék kupac közül, megragadta azt az egy kisvonatot és kitépte a pici kezéből. Rögtön rászóltam, hogy fiam, neked annyi van, neki meg csak az az egy, add vissza kérlek. Ahogy ezt kimondtam eszembe is jutott egy bibliai személy, akit történetesen úgy hívnak, mint az én fiamat: Dávid. Ő is valami ilyet tett egyszer, amikor elvette Uriástól azt az egy feleségét, amikor neki annyi volt, és annyi lehetett volna még.

Nem Dávid paráznaságáról szeretnék ma írni, hanem arról az igazságról, ami megfogalmazódott bennem ennek a két történetnek a kapcsán. Több ezer éve, és ma is, nagynál és kicsinél, királynál és egyszerű embernél, ugyanaz játszódik le, hogy kapzsik vagyunk, mindent magunknak akarunk. Megnyilvánul ez életünk számos területén. Ha csak a divatvilágot nézzük, láthatjuk, hogy mennyire kihasználják az újat, a még egyet és a még többet vágyainkat.

Aztán vannak más területek, amik keresztyénként talán közelebb állnak hozzánk: az adakozás, a szívességek, a gyenge felemelése, az a másik mérföld -amikor kéretik. Hogyan állunk ezen a területen? Tudunk adni? Adni magunkból, javainkból, és nem azt nézni, ami nekünk jár, vagy ami nekünk hiányzik, vagy éppen nem hiányzik, de meg szeretnénk feltétlen szerezni.

A galatai levél az írja, hogy a szívesség, meg a mértékletesség az a Lélek gyümölcse.

„De a Lélek gyümölcse szeretet, öröm, békesség, hosszútűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Az ilyenek ellen nincs törvény.” Galata 5, 22- 23

Jellemez-e ez bennünket, hogy gyorsak vagyunk a mások iránti szívességekre? Akkor is, ha ez nekünk egy kis plusz kitérőt jelent, plusz energiát, netán anyagi befektetést? Odafigyelünk-e egymásra, tudjuk-e testvéreink szükségleteit, vagy csak saját magunkkal vagyunk elfoglalva?

Megfigyeltem azt is, hogy erre a kérdésre sokan azért válaszolnak nemmel, mert félnek attól, hogy valaki kihasználja őket. Részben jogos is ez az aggodalom, de keresztyénként nem az a legnagyobb célunk, hogy hasonlítsunk a mi Megváltónkra, Krisztusra?

"Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." Márk 10,45
"Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy aztán újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda." János 10, 17

Krisztus életét adta értünk, emberekért. Ő, a tökéletes, értünk, bűnösökért. Bátorítalak ma titeket, engedjük a Szentlelket munkálkodni bennünk, hogy hasonlítsunk egyre jobban Hozzá. Adjunk magunkból, adjuk magunkat, figyeljünk oda a körülöttünk levők szükségeire. Nem leszünk szegényebbek tőle 🙂

Szólj hozzá bátran!