Tikk-takk

Ahogy telik az idő, azt látom, mindig másabb, talán mélyebb vagy valamelyest súlyosabb ügyekben tanulom a várást. Kislányként gyerekes dolgokért, aztán tiniként, fiatal lányként, egyetemistaként, egyedülállóként, feleségként mindig más és más dolgok jelentették egy-egy várakozásnak a beteljesedését. Az évek, a változó élethelyzetek mindig mást hoztak. Ami régen sokat jelentett, ma már lehet, hogy eltörpült vagy természetessé vált, akkor mégis olyan nagyon megszenvedtem, amikor ki kellett várni, meg kellett vele küzdeni.

6920781-cup-rose-red-petals-clock-leaves-autumn

Emlékeztetem magam, hogy egy biztoskezű, bölcsen kigondolt tervvel rendelkező mennyei Atya “műhelyében” formálódom, nem véletlenszerűen és nem céltalanul, sőt egészen pontos, mondhatni a legpontosabb “kézmozdulatokkal”. Aztán mindig van egy pillanat, amikor már feladnám, amikor összeomlanék, értetlenül nézve szét, hogy most ez vagy az miért van vagy miért nincs. Olykor kilátástalan, leírhatatlan, “elfogyó” érzés tölt el… “Elfogyok”. De annyira csodálatos átélni, bárhányszor ezen a ponton az Úr hozzám hajol, betölt és felemel onnan. Így volt ez ma reggel is. A Filippi 1-et kezdtem olvasni, Pál szavait a börtönből… “Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig.” (1:6)

… vagyis ez a mostani, még nem a végső állapot! Ez csak egy pillanat vagy egy bizonyos periódus az idővonalon. S amikor elengedem a jogom a követelőzéshez, amikor megadom magam és azt mondom, hogy Uram, Te döntesz, mindennek úgy kell lennie, ahogyan Te akarod, akkor valami megváltozik. Szabad vagyok. Bár ott van még a várás, a helyzet nem változott, de mégis szabad vagyok. Magamban ismételgetem, ez a várás, ez most itt nem minden. Csak egy “tikk” vagy csak egy “takk” a túlzottan végtelennek tűnő hosszú magányos vagy összetört vagy tehetetlen vagy betegségben töltött vagy kudarcos vagy csalódott vagy kérdésekkel vagy átláthatatlan, érthetetlen helyzetekkel telített időszakban. De mindeközben végzi az Úr a “mestermunkát”, ami nyilván, tényleg munkát is jelent, s ami nyilván, tényleg meg is dolgoztat. Erőfeszítést és kitartást igényel, hegyeket és völgyeket.

Tehát akkor próbálom az Úrhoz méltóvá tisztogatni gondolataim: a panaszból a reménységre, mely hitből jön (a láthatók ellenére), s mely a változásra várás közben is bővölködő szeretettel tud harcolni. Ez a fegyvere. Bővölködő szeretetet adni, tanulni, ezzel válaszolni, mindaddig, amíg várni kell.

A mérce nem kicsi s a hegycsúcs, amire mászni kell sincs alacsonyan. De így van ez, hogy miközben várom, hogy valami változzon, én (is) változom. Nem önerőből s nem is mindig észrevehetően. De előbb-utóbb derűsen rám mosolyog a titok, mely addig rejtve volt és megláthatom az elvégzett “jó dologban” az Ő dicsőségét.

“Ne bánkódjatok, mert az Úr előtt való öröm erőt ad nektek!”

Nehémiás 8:10c

 

Szólj hozzá bátran!