Testté lett és közöttünk járt

Álltam a tábla előtt és kész voltam összeomlani. De értelme nem volt, mert, hogy 18 szem pislogott rám, hogy mondjak valami okosat. A tanár úrra néztem kérdőn, hátha megerősít vagy megcáfol. Nem könnyítette meg a dolgom. Éppen a szublimáció magyarázatát rontottam el, egy 9. osztályosoknak szóló kémia órán.

Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Még volt 5 perc az órámból. „Egy olyan tárgyat tanítok, amit nem akarok, nem értek hozzá, szenvedés ez mindenkinek.” – Ez volt a fejembe.

Álltam és emlékeztem arra a lányra, aki 100 gyereknek tanított a nyáron, arra, aki oltott már tüzet, arra, aki kompetens az életében sok-sok területen, de abban a térben és időben nyomorék volt, megsemmisült, idétlen és kiszolgáltatott.

Kicsöngettek.

Jól kiveséztük a hibáimat. Konkrétan, egy tökéletes példája volt az órám, annak, hogy hogyan ne tanítsunk. Mindenhol rontottam. Ezzel teljesen tisztában is voltam.

Az bántott egyedül, hogy nem tudtam egyik másik életterületemről sem teleportálni a magabiztosságom, a motivációm, a tekintélyem, konkrétan semmit, amit én értékelek, és fontosnak tartok magamba. Hurrá!!! És ebből lesz még egy fél éves hosszú gyakorlatom….

Teljes megsemmisülés, mikor az vagy, amit nem akarsz, és nem tudod, hogyan lehetnél azzá, aki valójában vagy…. Ráadásul, akik ezt a formádat ismerik, azt hihetik, hogy egy rakás szerencsétlenség vagy.

Felsoroltam mennyi szerepem van: egyetemista, gyerek, lány, nő, testvér, keresztény, barát, haver, mentor, mentorált, kolis, gyülitag, diákkörvezető, mekdsz-es, blogger, önkéntes, bárczis, szobatárs, magyar, szerb, baptista, lelkész gyerek és még ki tudja mi…. De ezek közül néhol nagyon ellentétesen viselkedem. Egyszerűen a közeg azt kívánja. Néhol én vagyok a bohóc, aki oldja a többieket, máshol, meg én konfrontálok, harmadik helyen kapocs vagyok, másoknak meg lelki szemetes…

Valahol ez normális. De a nyomorék szerep valahogy egyáltalán nem fekszik! Az, hogy ne értékeljék bennem, ami nekem életet ad, ami engem motivál, amiben jó vagyok, ez teljesen megfojtja bennem az örömöt! Emiatt nevezett egy tanárom életuntnak…

Analizálok: Szerepkonfliktusok! Nem az vagyok, akinek mondanak. Nem is az, ami szeretnék lenni. Borul a rendem, megy fel bennem a pumpa… engem aztán ne korlátozzanak!

A semmiből, egyszerre eszembe jut a kis Jézus, a kis pirospozsgás csecsemő. Benne ugyanez zajlott ilyesmi?

Nála aztán volt összeférhetetlenség, és szakadék szerepei között! Levetkőzni, ami isteni, és felvenni azt, ami emberi. Úgy Istennek lenni, hogy közben teljesen emberré lett.

Annyira korlátozta magát, hogy Mária törölte a fenekét, József büfiztette!

Nem etette magát angyalokkal, ha éhes volt. Sírt, mint minden másik gyermek, s kénytelen volt megvárni, míg esetlen szülei kitalálták mi okozhatta nyugtalanságát.

Megtanult járni, de előtte esett-bukott. Szavakat is előbb csak gügyögve mondott, nem egyből azt mondta, hogy elvégeztetett!

Megvárta az idejét, hogy felkészüljön rá ő is, a teste is, s a világ is.

Meghalt, fájdalmakkal, valósággal.

Az, akinek az országában halálnak, fájdalomnak, szomorúságnak helye nincs, megtehette volna, hogy az Atyával együtt atomjaira szedi a földet, s tűzijátékot csinál, vagy csettintésre mindenkiből mintahívőt, de Ő úgy döntött, nem feszít az erejével, s nem erőltet kényszerrel.

Vagyis… de.

Majd Ő megfeszül. Majd Ő kibírja, hogy királyként szolgáljon, Ő megteszi, hogy halhatatlanként, halandó legyen, Ő megteszi, hogy szentként átokká legyen…

Fontosabb volt neki az, hogy megdicsőítse magát, hogy kifejezze irántunk való szeretetét, hogy elhozza közénk az örök élet reményét, a bűntől való szabadság jó hírét, minthogy méltóságát „védje”.

Fontosabb volt, hogy szeretetével elérjen, minthogy a róla alkotott képnek megfeleljen.

Nyúl Sára

Szólj hozzá bátran!