Talán lehetne

A táborforgatag közepén rám borult egy nehéz teher. Elég kellemetlen fajta.

Szembesültem azzal, hogy hogy figyelnek a tanításra a tini fiúk, ha én beszélek, és hogyan, amikor egy férfi beszél. Nem is biztos, hogy a nemek különbsége miatt hallgattak másként a srácok, lehetett ott ezeregy ok, de én azt éreztem, hogy alkalmatlanul töltök be egy olyan helyet, amire talán más volna hivatott. De nem volt más rajtam kívül, aki betöltötte volna a feladatot.

Napokig gyötörtek a kérdések: Mi Istennek a célja azzal, hogy nőként vagyok vezető? Miért nem más csinálja azt, amit én csinálok? Miért nem térnek meg itt a fiúk, és állnak a helyükre? Miért nem születtem én magam is fiúnak?

Egyszerűen azt éreztem, hogy hiba, hogy ott vagyok, ahol vagyok, és mindazzal, aki vagyok.

Te már éreztél így? Hogy a nagy gonddal megkomponált személyiség, élettörténet, szálak, amik téged alkotnak, a szemedben egyszerre szégyenletessé válnak? Annyi küzdelem, annyi kimondott ima, annyi megharcolt csata, hogy elhidd félelmetesen csodás alkotás vagy. Aztán derült égből villámcsapás és gyomorszájon üt a vádló a hazugságaival. Tudja hol fáj.

Az alkalmatlanság érzés minden valamirevaló élethelyzetben meglapul. Amikor a férjed ingjét vasalod kacifántosra, amikor odaég a baracklekvár, amikor nem vesznek fel a vágyott egyetemre, amikor lelkigondozáson nem tudsz mit mondani a másiknak. Mindent el lehet rontani, hiábavalóságokon meg lehet rágódni sokat.

De sem te, sem én, nem vagyunk védtelenek!

Engem Isten Ézsaiás 49. részével bátorított, engedd meg, hogy szóljon hozzád is!

Anyám méhétől hívott el az Úr.

Szolgám vagy, akiben én megdicsőülök.

Jókedvem idején én meghallgattalak, és a szabadulás napján segítettelek,

megtartalak és népek szövetségé teszlek,

Íme az én markaimba metszettelek fel téged, kőfalaid előttem vannak szüntelen.

Legtöbbször úgy érzem, hogy ennek a harcnak sosem lesz vége, mert rendszeresen elbukom. Majd csak az Örökhajlékban fogom megtudni, milyen tartósan mentesnek lenni ettől a köteléktől. De Isten nem erre bíztat, hanem azt mondja, hogy előtte vannak korlátaim, és ezekkel együtt tart becsesnek!  Azt is mondja, hogy szabaddá tehet.

Keresem Isten arcát, és azon vagyok, hogy úgy nézzek magamra, ahogy Atyám lát, nem hiszem, hogy Ő listába szedi azt, amit kifogásol. Ó, nem!

Feltétel nélkül szeret.

Talán nekem és neked is ezt kellene tennünk…

Nyúl Sára

“Talán lehetne” bejegyzéshez ozzászólás

  1. Köszönöm. Ismerem az ilyen pillanatokat, napokat…néha heteket, amikor rám szakadnak ezek a terhek…valaki azt mondta nekem, a korlátaink, gyengeségeink is csodálatosak.. próbálom azóta is úgy tekinteni rájuk, de még nem igazán megy…

Szólj hozzá bátran!