Szeretnék szeretni

Az elmúlt időben gyakran szembejött velem az életem, és nem tetszett amit láttam. Emberekkel találkozva, a dolgaikra reflektálva nagyon gyakran párhuzamot vontam az adott ember és az életem között; feltűntek dolgok, amik arra engedtek következtetni, hogy valahol gond van a gépezetben. Az egyik dolog, ami figyelmeztető jel, hogy nem figyelek oda az emberekre, pedig két éve ez még nagy erősségem volt.
Ez különös. Emberekkel találkozok és igazából érdekel, hogy mi van velük, de valahogy befásultam és nem nyitok, nem érdeklődök, nem fordulok oda…pedig sokszor már a kérdés is megvan, amit feltennék…

Múlt héten meghalt egy nagyon kedves bácsi a gyülekezetből; egy olyan testvér, aki friss hívőként felkarolt, bevont a szolgálatba; számomra szinte az egyetlen, akivel hitbeli kérdésekről lehetett beszélni. Ez nagyon fáj. Soha nem gondolkodtam a jelentlétén, azon, hogy miket csinál, mennyire hasznos és milyen áldás. Szerintem soha nem mondtam köszönetet neki. Nemigen bátorítottam őt és iránta való tiszteletem kifejezésével sem dicsekedhetek. Természetes volt, hogy van. És ez most, hogy nincs, borzasztóan rossz. (Lehet közhelyesnek tűnik; mostanában mintha a közhelynek is tartalma volna)

Mit csinálok most? Ugyanezt. A többi emberrel, akik körülöttem vannak.
Nagyon alap az, hogy értékeljük, szeressük a másikat, még Maslownál is előkelő helyen szerepel, extrovertáltként főleg érzékelem, hogy mennyit dob a hangulatomon, ha kicsike figyelmet kapok; ha viszont nem kapok, akkor jön az imerős senkinemszeret és értéktelenvagyok „szindróma”… sokszor voltam már benne. Mióta tudatosan vizsgálgatom a kapcsolataim, gyakran rácsodálkozok, hogy mennyire önző ez a kapcsolatra teremtett ember, és mennyire szenvtelenül elmegy a másik mellett. Esetleges mellőzöttségem nagy megoldása mindig az volt, hogy futottam az Atyához, és az Atya szeretete olyan sokszor vígasztalt már meg, hogy belémkódolódott ez az érzés.
Szerető Atyám van, akinek a szeretetével én is oda tudok fordulni az embertársaimhoz.

Bennem nagyon megerősödött ez a héten. Nem élhetek itt csak úgy, önzően!  És nem azért akarok szeretni, elismerni, odafigyelni mert ez valami kegyes cselekedet, jó hívőhöz illő. Krsztus dicsőségére szeretném tenni, bár ezt még nem sokszor fogalmaztam meg.
Olyan nagy szeretettel fordul hozzám Isten, hogy ezt érezniük kell a többieknek is.

„Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dícsőitsék a ti mennyei Atyátokat.” Máté 5, 16

Gál Anna

Szólj hozzá bátran!