Senki sem sziget!

Mi képes boldoggá tenni az embert? Ha megkérdeznénk erről az utcán sétálókat, és őszinte választ adnának, úgy gondolom, hogy a kívánság lista élén nem a siker, a gazdagság vagy a jó előmenetel, de nem is a megnyerő külső vagy az irigylésre méltó tulajdonság szerepelne. A pálmát egyértelműen a kapcsolatok vinnék el, mégpedig a közeli kapcsolatok.

Semmi sem érinti annyira mélyen és nem ragadja meg olyan erővel az ember lelkét, mint a kapcsolatai. Talán egyik legbelsőbb szükségeink betöltésének az a feltétele, hogy másokhoz kapcsolódjunk.

„Senki sem sziget”, hangzik John Donne frappáns megfogalmazása.

A II. világháború idején az orvosok egy titokzatos és halálos kórt azonosítottak, melyet marazmusnak neveztek el. A betegség árván maradt csecsemők körében ütötte fel a fejét, akiket egy új bútorokkal és vidám színekkel teli gyermekotthonban helyeztek el. A kellemes környezet és bőséges táplálás ellenére a gyermekek egészségi állapota gyors ütemben rosszabbodott. Rövid idő elteltével már az új játékok sem kellettek, és az étvágyuk is lecsökkent. Kis szervezetük legyengült, fásulttá és letargikussá váltak, sőt néhányan meg is haltak. Rövid kutatómunka után a szakemberek egyszerű gyógymódot írtak elő, mellyel néhány nap leforgása alatt kikúrálták a kis betegeket: minden egyes gyerekkel foglalkozzon egy nővér tíz percen át a nap minden órájában. Vegye fel, ölelgesse, puszilgassa, játsszon vele és beszéljen hozzá – ennyi elegendő volt ahhoz, hogy a kicsik felélénküljenek, és hamarosan teljesen kigyógyultak a marazmusból.

 Ennyire fontos a közeli kapcsolat!

loneliness-14057_slideshow_kep

Az a gyanúm, hogy ahogy gyarapodik a föld lakossága, úgy növekszik az emberek magányossága is. Gondolj csak egy tömbház lakosaira … kapcsolatban vannak egymással? A magányosság éppen karácsonykor a legnehezebb, amikor a fények varázsában, a tűz melegében mindenki próbál szeretni és szerethetővé válni.

Ebben az adventben azon gondolkodtam, hogyan válik egy ember magányossá? Miért van az, hogy az egyik nem magányos egyedül sem, a másik pedig még nagycsaládban is az. A válaszom: kétféleképpen. Először úgy, hogy valaki nem tanulja meg, már gyermekkorában az interperszonális kapcsolódást, az én-te viszony kialakítását. Miért nem? Mert nem tanították meg rá, ezért idővel magába zárkózik – elszigetelődik. Másodszor, van aki szenved a magánytól, ezért mindent megtesz azért, hogy eloszlassa azt. Egyebet sem tesz, mint szaladgál, nyüzsög, egyfolytában beszél.

Ismerjük Ady Endre sorait:

„De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.”

(részlet a Sem utódja, sem boldog őse … című versből)

E sorok nagyszerűen tükrözik azt, hogy ha egy magányos ember nem akar magányos lenni, és az emberek felé keresgél, akkor csak önmagára fog találni. De, ha Isten felé indul, akkor emberekre talál! Nem lehet az Úr Istent kikerülni, ha nem akarok magányos lenni! A magányosság egyetlen gyógyszere nem az ide-oda nyüzsgés – hanem Isten. Isten nélkül magányos mindenki. Tehát ha magányosan érzed magad – és ki ne érezné magát időnként annak? – fogadd meg a mi Urunk Jézus Krisztus szavát:

“Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba (egészen odáig), ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban, az Atya pedig, aki látja, amit titokban teszel (ez a tett a legnagyobb tett, amit lehet tenni), megfizet neked”. Máté 6:6

Mivel fizet? Nem leszel többé magányos!

Szólj hozzá bátran!