Ragyogás a völgyben

„Mester, jó nekünk itt lennünk, készítsünk három sátrat…“ (Lk.9:33)

S mert láttam már néha, mennyire szép, keresem újra és újra.

Kutatom, gondolkodom, figyelek, vágyódom rá, s vágyódom el innen, el a szürke hétköznapokból oda, hol nem átmeneti a ragyogás, hol nem tünékeny a dicsőség, ahonnan szabadon fújdogál áldást a világba a tündöklő Lélek.

Jó lenne egyszerűen csak felköltözni a hegyre, átváltozni, sátrat építeni, s ottmaradni mindörökre.

De nem lehet. Vissza kell jönni. Hagyni kell eltűnni a szépet, hagyni, hogy beborítsa egy nagy felhő, mintha nem is lett volna semmi más, csak halvány sejtelem, ködös emlék, kósza remény, mit ide-oda fúj a szél.

 

Visszatérve a völgybe egy olyan hét vár most rám, mikor minden nap túlóráznom kell. S minden nap hajnalban felkelnem, időnként egy-egy olyan éjszaka után, mikor nem tudtam jól aludni. Olyan dolgokkal kell megbirkóznom – ahogy mindenki másnak is ezen a világon – melyek mindenféle dicsőséget nélkülöznek: rosszkedvű főnök, lassú számítógép, bonyolult bérelszámolások, félreértések, késő délután pedig a reggeli maradványai itthon a konyhaasztalon. Van még tornyosuló mosogatnivaló is, néhány éhes tinédzser, túlcsorduló kuka, s a mosógépben már vagy másfél napja a kimosott ruha.

Úgy döntök, rendet rakunk. Nem túl nagyot, csak épp akkorát, hogy ne bolonduljak meg teljesen. Kiterítjük a ruhát, valaki leviszi  a szemetet, s közben főzünk is valamit. Ha minden múlandó ezen a Földön, akkor ez is. Nincs túl nagy jelentősége. Vannak sokkal fontosabb dolgok is, például az, ahogy fél órával később gyertyafényes, gyönyörűen megterített asztal mellett esszük jókedvűen, hosszasan beszélgetve egyszerű borsófőzelékből álló ebédünket, de mindezt úgy – miközben darabjaira esik szét körülöttünk a ház – mintha legalábbis valami királyi család leszármazottai lennénk, láthatatlan koronával a fejünkön.

Múlandóak a dicsőséges, különleges pillanatok is itt mind. De a tudat, hogy egyáltalán léteznek, az elég.

S ha vissza is kell jönni a hegyről, sohasem egyedül. Velünk jön Ő, kinek már szép nevében is benne van az ígéret, hogy velünk az Isten.

Jelenlétével megáldotta, míg köztünk járt,  az egész életet: a föld porát is, amiben járt, a szerszámokat a kis vidéki asztalosműhelyben, s a hozzá szaladó gyermekeket. Beszédében példázattá tudott változni a hétköznapi élet bármily jelentéktelen eseménye, a vetés, az aratás, a kenyérsütés, a virágok nyílása s a madarak röpte.

A halálon is túlmutató szeretet szimbólumává tudott tenni egyetlen egyszerű falat kenyeret s hozzá a korty bort. Emiatt el tudom hinni: bár minden múlandó, mégis, semmi sem jelentéktelen. Még a túlóra sem, még a mosatlan sem.

Ragyogni bárhol lehet. Nem csak a hegyen, de a völgyben is. Főleg a völgyben. Az égtől távolabb eső helyeken nagyobb szükség van a fényre.

(íródott a Lukács evangéliuma 9:28-36 csodálatosan szép szövege alapján)

 

“Ragyogás a völgyben” bejegyzéshez ozzászólás

Szólj hozzá bátran!