Pont az ellenkező irányba

Jónásról olvastam. Az első részben mintha minden a feje tetejére állt volna az Úr kijelentése miatt.

Jónás küldetést kap a ninivei nép felé, de pont az ellenkező irányba indul el. Kimegy a kikötőbe, de úticélja nem Ninive, hanem Tarsis. Kifizeti az útiköltséget, és nyugodtan felszáll a hajóra. Amikor jön a nagy vihar, és a többiek kétségbe esnek és imádkoznak isteneikhez, Jónás mély álomba merülve fekszik a hajó mélyében. Neki, akinek a legjobban kellene tudni, hogy kihez is kellene imádkozni, ő alszik. A hajóskapitány viszont nem feledkezett meg róla. Megkeresi, és próbálja józanítani: mindjárt meghalunk, te hogyan tudsz aludni ilyen veszedelemben? Imádkozz!sea

Jónás viszont nem imádkozik. Nagyon jól tudja, hogy nem kérhet semmit a Teremtőtől, hiszen homlokegyenest megtagadta akaratát. Sőt, abban is biztos, hogy őmiatta vannak bajban.

A pogányok, akik nem ismerik az élő Istent, imádkoznak bálványaikhoz, a hívő, az Isten szolgája meg hallgat. Nem így kellene ennek lennie.

Érdekes módon, Jónás egészen addig hallgat, ameddig a többiek rá nem jönnek, hogy miatta kerültek bajba. Nem tudom, hogyan is tudtak sorsot vetni abban a hánykolódó hajóban, vagy kinek is volt az ötlete, hogy egy ember miatt érte őket a veszedelem. Jónásra esik a sors, és akkor már beszél. Elmondja, hogy az élő Isten, a Teremtő szavának engedetlenkedett, és ezért most mindenki a hajón bajba került.

Eddig hallgatott, most már muszáj beszélnie. A többiek imádkoztak, neki nem volt mondanivalója.

Az emberek megrémülnek ekkora felelőtlenség hallatán, de nem cselekszenek indulatosan. Jónás tanácsát nem fogadják egyből meg, nem szabadulnak meg tőle azonnal, hanem még próbálkoznak kievezni a partra. Csak, amikor már minden kötél szakad, akkor dobják be a tengerbe.

A tenger lecsendesül, a hajósok hálát adnak, és fogadalmakat tesznek. Most már az Úrnak, az igaz Istennek.

„Ezért az emberek nagy félelemmel félték az Urat, áldozatot mutattak be, és fogadalmakat tettek az Úrnak.” (Jón 1,16)

Ennek a történetnek a kapcsán a következő kérdések foglalkoztattak:

Milyen állapot az Istennek való engedetlenség? Hogyan tudom ezt magamban felfedezni?

Sokszor szeretünk magunknak mindent megmagyarázni, mikor kellene cselekedni az igét, hogy most azért nem így, és azért másképpen, mert… De annyira meg tudjuk nyugtatni magunkat, hogy még „mély alvásba” is zuhanhatunk?

Volt-e már olyan, hogy több volt a körülöttünk lévő emberekben az istenfélelem, mint bennünk, akik az Ő népének tartjuk magunkat? Hamarabb rájöttek-e, hogy most éppen Istennel van dolguk, mint mi?

Meddig kell Isten elvigyen minket, míg rendezzük vele a kapcsolatunkat?

Szólj hozzá bátran!