Őszi ének

„Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja,
mindenkihez, aki igazán hívja...”
(Zsoltárok 145:18)

Nemrég egy reggel szóltam a férjemnek, hogy világgá megyek, de ne aggódjon, mert még időben hazaérek ahhoz, hogy elkészüljön az ebéd, mire hazaérnek a gyerekek az iskolából.

Világgá általában mindig ugyanoda szoktam menni, egy hozzánk nem túl messzire eső erdőbe, ahol egy jól ismert ösvényen ha végigmegyek, s körülbelül a felénél egy kicsit ha jobbra térek, gyönyörű kilátás nyílik egy szikláról a Dunát körülvevő hatalmas síkságra, tiszta időben pedig a jóval távolabb fekvő Alpokra is.

Világgá menni időnként akkor szoktam, amikor túlságosan nehéz lesz a szívem, és azért, hogy imádságban elmondhassam azt, ami tulajdonképpen elmondhatatlan. Nem mondhatom el bárkinek, hogy nem vagyok benne biztos, fogom-e tudni hordozni a terheket. Hogy félek. Hogy túl sokat kérnek tőlem, jóval többet, mint amennyit pillanatnyilag időből, erőből, kedvből adni tudok. Hogy elméletileg pontosan értem, mi az a szeretet, gyakorlatilag pedig naponként vallok többször is kudarcot benne.

Sokáig vártam ezen a borús őszi reggelen, türelmesen, kicsit dideregve is a sziklán, hátha egyszer csak felszáll a szép kilátást előlem elfedő ködtakaró.

Nem szállt fel.
Rejtve maradt a völgy, rejtve a remény és a jövő titka, rejtve a távolban a Duna, s még távolabb a hegyek vonulata is.

S csak amikor végre lemondtam, mint számomra elérhetetlen szépségről, a távoli tájról, akkor láttam meg azt, ami mindvégig ott volt a szemem előtt: a hallgatag erdőt, a hajamat hullámos tincsekbe rendező párát, néhány szem édes, túlérett szedret, esőcseppeket egy földre hullott sárga falevélen, kanyar mögött váratlanul előbukkanó gyönyörű forrást. Ki tudja, milyen halkan sűvítő hangja van egy fára lélekszakadva felrohanó mókus farkának? Én tudom. Csupán csak egyike volt azon kincseknek, amiket számlálatlanul szórt lábaim elé a velem együttérző, reggeli erdő.

Igazából azért vártam annyira, hogy felszálljon a köd, mert valamiféle égi jelnek, valamiféle sikeres, kerek történetnek tekintettem volna, ha kitartásom jutalmául végül megláthattam volna a tájat.

Kerek történet helyett kaptam egyetlen puzzle-darabnyit.
Válaszok helyett néhány, a lélek beporosodott rétegeit mindenestül felforgató kérdést.
Távoli kilátások helyett kézzelfogható, vigasztaló szépséget.

Kerestem az Urat, szívszakadva vártam, hogy válaszoljon nekem a messzeségből.

Hogy aztán rájöjjek, ott volt végig velem, a hátam mögött várta, hogy megforduljak és rátaláljak végre ott, mindig éppen ott, ahol és ahogy vagyok.

Prodán Márta

Szólj hozzá bátran!