Önző leszel vagy boldog? – a valódi szolgálat egy én-központú világban

Tevődött fel a kérdés felém is egy alkalommal. Elgondolkodtam, majd rájöttem, hogy fogalmazhatnék úgy is, hogy: Önérvényesítés vagy szolgálat? Ám, ha jobban belegondolok a kérdésben levő „vagy” szó helyett sokkal inkább az „és”-t kellene használni, hiszen az önérvényesítés nem zárja ki a valódi szolgálat meglétét, sem pedig fordítva. Bár lényeges tényező, hogy mit is értek e két szó alatt. Ha az önérvényesítésre úgy tekintek, hogy másokat figyelmen kívül hagyva a sikert és az anyagi célokat helyezem mindennapjaim előterébe, vagy „a cél szentesíti az eszközt” alapon valósítom meg önmagamat, akkor be kell ismernem, ez szöges ellentétben áll a valódi szolgálaton alapuló élettel. Ha pedig a valódi szolgálat azt jelenti számomra, hogy önmagamat félretéve, háttérbe szorítva, másoknak kiszolgáltatva, másoknak, másokért éljek, akkor szintén rá kell jöjjek, hogy e két fogalom összeegyeztethetetlen. De ha nem ezt kell értenem a két kifejezés alatt, akkor mégis mit?

Az értelmezés kulcsa, szerintem, ez a „szeresd felebarátodat, mint magadat” dolog. Úgy értem ez az igevers már előre feltételezi, hogy szeretem önmagamat. S most itt álljunk is meg egy kicsit. Mit jelent szeretni önmagam? Ebbe beletartozik önmagam, elfogadása, hiszen amit nem tudok elfogadni, amivel nem vagyok elégedett, azt nem tudom szeretni. Tehát elfogadni magamat, de hogyan? Ennek a titka, hogy úgy lássam magamat, ahogyan Isten is lát engem. Csodálatosnak, drágának, becsesnek és értékesnek (Ézsaiás 43,4; Ézs. 62,3) Olyan embernek, akiért Isten egyszülött Fiát adta. Keresztyén nőként lássam magam Isten gyermekének, a hatalmas Király leányának. Fel kell ismernem, hogy Istennek terve van az életemmel, olyan elképzelései vannak számomra, amelyek még a legszebb álmaimat is fölülmúlják. S ha ezt megteszem, akkor máris más értelmet nyer az önmegvalósítás. Hiszen, ha valaki új identitást nyer Krisztusban, akkor egyedüli célja az lesz, hogy Krisztus éljen általa. A legcsodálatosabb ebben az, hogy ez nem jelenti azt, hogy megszűnök embernek lenni. Az, hogy Krisztus él bennem, általam, nem zárja ki azt, hogy szeressem a zenét, a sportot, a szép rendet, a finom ételeket,  vagy akármit, amitől én én vagyok, a lényeg az egészben, hogy már nem ezeknek élek, hanem ezekkel.

The-Flip-Side-of-Love

Ezután következhet csak a felebarát szeretete. De ki is az én felebarátom? – kérdezhetem. S, mint jól nevelt keresztyén gyorsan rá is vághatnám, hogy – hát mindenki! – mert tudjuk, hogy mint hívő embernek mindenkit a felebarátinknak kell tekintenünk. Ez a válasz elméletileg kétségtelenül igaz, vagyis én, Krisztus követőként mindenkiben a felebarátomat kell látnom, de gyakorlatilag ez egy nagy hazugság és igencsak nagyképűség lenne a részemről, hiszen lehetetlen (s így nem is várható el), hogy mindenkinek a gondját én vegyem magamra. Igazából Jézus sem ezt mondta, Ő ennél sokkal bölcsebben, a ravaszkodó ember kiskapuit lezárva, válaszolt leszűkítette a felebarát fogalmát.

„Tudni akarod, hogy kit szeress, mint felebarátot?” – kérdezi Jézus. “Oh, ne mindenkit, hanem csak az ilyen nyomorultat, a te irgalmadra, a te segítségedre szoruló embert! Ez a te felebarátod!”. Vagyis az emberi élet országútjának azok a névtelen vándorai, akiket testileg, lelkileg kifosztott ez a világ, az emberi igazságtalanság és önzés. Sőt, az igazi felebaráti szeretet még azokban is a felebarátot tudja látni, akik, mint rablók a másik vándort megtámadják. Akik saját szívük gonosz vágyainak fogságában és nyomorúságában vergődnek. A felebaráti szeretet sem az elesett vándortól, sem az őt megtámadótól nem fordul el undorral, gyűlölettel, hanem meglátva benne az elesett embert könyörületességre indul rajta.

A felebarátomat tehát az így vagy úgy szenvedők között kell keresnem. Igen keresnem, mert még ezek a szenvedők sem mind az én felebarátaim. Hanem mindig csak az az egyetlen ember jelenti majd számomra a felebarátot, akivel valamilyen formában találkozok, akivel szemben a találkozás folytán éppen aktuálissá válik a szeretet parancsa! S ez a szeretet épp ezért nem lehet személyválogató, csak nyitott és odaadó. Ezen szeretet megnyilvánulása jelenti a valódi szolgálatot, odamenni valakihez, megvigasztalni (azt, aki éppen elveszített valakit vagy valamit), imádkozni érte és vele, igeverset ajándékozni neki, mellé állni, mikor mindenki más elfordul tőle, vagy csak egy kedves mosolyt „dobni” felé, melyből érzi, hogy szeretem.

Tehát, ha szeretem önmagamat, úgy, ahogy Isten lát engem, ha elfogadom az Ő tervét az életemre, eggyé válok Vele, akkor az önmegvalósítás, nem hogy negatív, hanem már-már kötelező dolog lesz számomra. Hiszen azt fogja jelenteni, hogy kivitelezem az Isteni tervet, melyben ha olyan szeretettel szeretek, amely megvédi a világnak kiszolgáltatott gyengéket, az árvákat és az özvegyeket, olyannal, amely nem lenéző, szánalommal telt és személyválogató, akkor valódi szolgálatot végzek. És ekkor lesz csak igazán teljes az életem Krisztusban. A Krisztusban teljes élet pedig boldog és gyönyörű.

Szólj hozzá bátran!