“Nincs emberem”

Két szó, mégis mérhetetlenül sok fájdalommal, keserűséggel és reménytelenséggel van tele. Ma is olyan sokszor hallom ezt, olyan sok embert, nőt látok, akik lelkéből az kiált: “nincs emberem”. Ugyanolyan fájdalmasan, kétségbeesetten, mint 2000 éve a Betesda-i medence mellett fekvő beteg szájából. Milyen szomorú.

“Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: “Akarsz-e meggyógyulni?” A beteg így válaszolt neki: “Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe: amíg én megyek, más lép be előttem.”

Ugyanakkor itt van a másik béna, akinek egyből négy “embere” is akadt, olyanok, akik képesek voltak érte, a gyógyulásáért tetőt bontani. Olyanok, akiknek volt hite, akik készek voltak áldozatot hozni a barátjukért.

“Sokan összegyűltek, úgyhogy már az ajtóhoz sem fértek, és hirdette nekik az igét. Közben odajöttek hozzá néhányan, akik egy bénát hoztak, négyen cipelték. Mivel nem tudták eléje vinni a tömeg miatt, kibontották a ház tetejét, ahol ő volt, és átlyukasztva azt, lebocsátották az ágyat, amelyen a béna feküdt. A hitüket látva Jézus így szólt a bénához: ,,Fiam! Bűneid bocsánatot nyertek.”

Sokszor feltettem már a kérdést, hogy miért van ez? Miért van az, hogy olyan sokan azért nem gyógyulnak meg, azért nem találják Istent, mert egyszerűen nincs emberük? Szenvednek 38 évig, vagy egy életen át, és egyedül keresik a megoldást. Persze Isten megtalálható bárki számára, de nem könnyebb annak, akinek utat mutatnak ebben a sötét világban? Sokáig költői kérdésként kezeltem az előbbieket, s igazából választ nem is vártam, csak keseregtem fölöttük.

Majd Isten is feltett egy kérdést: “Te kinek vagy az embere?“. Szíven ütött. Valóban, én kinek vagyok az embere? Olyan sokszor hálát adtam azért, hogy mellett voltak olyanok, akik utat mutattak, s olyan sokat szomorkodtam, mert másnak nem volt vagy nincs. De én mit teszek azért, hogy ott legyek a másik mellett, amikor kell? Észreveszem-e egyáltalán a szükségben levőt? Látom-e a szenvedőt?

Vagy azt gondolom: “Úgyse rám van szüksége. Biztos segít rajta majd valaki. Különben is, mit tudnék én neki adni, hisz nekem is alig van. Oly kevés ez, mit kezdene vele?” – mily kicsinyhitű és önző vagyok, ha így van. Hát Jézus nem tudta eléggé tenni a két halat és öt kenyeret, akkor pont Ő ne tudná eléggé tenni azt, amit én adhatok?

Igazából, amit csak én adhatok az sosem lesz elég, de nem is magamat kell adjam, hanem magamban Jézus Krisztust és az Ő erejét. Odaszánni testem és lelkem az Ő szolgálatára, embere lenni annak, kinek nincs, ki egyedül van és a gyógyulásra vár. Nem másoktól kell várjam a változást, nem azon kell sopánkodnom, hogy hogy “jaj, nincs embere szegénynek”, nekem kell azzá lennem. Én kell lépjek, mert ha lépek, ha falat, tetőt bontok,  akkor Isten sem marad adós, csodát tesz.

Kedves olvasóm, ha te vagy az, aki azt sóhajtja “nincs emberem”, akkor téged kérdezlek. Kész vagy-e nyitni és bízni? Elismered-e igazán, hogy egyedül nem megy, hogy szükséged van segítségre? Mersz-e bízni, tanulni mástól? S te vagy-e valamiben, bármiben másnak az embere?

Úgy gondolom minden a szeretettel kezdődik. Szeretem-e annyira a másikat, hogy felkeljek miatta korábban, hogy együtt olvassuk a Bibliát? Szeretem-e annyira, hogy vigyázzak a gyerekére, mert neki pihenni kell? Szeretem-e annyira, hogy mellette legyek, amikor szüksége van valakire, hogy meghallgassam a bánatát vagy örömét? Szeretem-e annyira, hogy megnyíljak előtte őszintén és emberi legyek, hogy továbbadjam, amit én is kaptam? Ha nem, miért nem? Hisz ez lenne a lényeg, szeretve átkarolni és felemelni.

Szólj hozzá bátran!