Nézőpont kérdése

Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr… 5 Mózes 8,2

Már majdnem hat éve, hogy minden második hét hétfőjén elkészítem családomnak a vacsorát, majd autóba ülök, és 25 km-t utazok a dombokon át, hogy részt vegyek kis házicsoportunk soron következő imaalkalmán. Hat év akkor is hosszú időnek számít, ha ebből két és fél évet tulajdonképpen teljesen kihagytam. Vannak időszakok, mikor nem futja az erőmből, hogy család és munka mellett bármi másra is odafigyeljek.

Néhány hónapja a pusztai vándorlással foglalkozunk. Nem túl érdekes, ha csak részleteiben nézzük. Csupa elindulás, elakadás és ideiglenes megérkezés – mindez végeláthatatlan sorozatban. Összességében nézve mégis lenyűgöz. Nehéz, kihívást jelentő, értékes olvasmány. Küszködünk vele, és küszködünk saját magunkkal is.

A két kezem bőven elég, ha meg akarom számolni, hányan vagyunk. De minden utazás kedvesebb, ha nem egyedül kell azt megtenni. Útitársai vagyunk itt egymásnak az út rövidebb vagy hosszabb szakaszán.

A legutóbbi hétfőn visszaemlékeztünk a jó időkre. A sok-sok együtt elfogyasztott csésze teára, az agyonlapozgatott Bibliákra, az imával töltött órákra, a vidám grillezésekre a Duna partján, születésnapi partikra, esküvői meghívásokra, a gyerekekre, akik közben születtek, s ó igen, a hagyományos, felejthetetlen karácsonyi raclette-vacsorákra is visszaemlékeztünk.

De voltak sötét idők is. Reménytelen, elhúzódó, fájdalmas helyzetek, amikor imádkoztunk ugyan, de úgy igazából és őszintén, a szívünk legmélyén talán egyikünk sem hitt benne, hogy valóban lehetséges a megoldás.

Visszanézve, mint mikor hegycsúcsra ér a vándor, láthattuk, hogy mégis, valóban lehetséges. Mert ami az embereknél lehetetlen, az Istennél nem az.
Lehetséges, hogy kilenc hiábavaló, elrontott műtét után a tizedik végre sikerül.
A házaspárnak, akinek orvosi papírja is volt arról, hogy nem lehet gyermekük, kisbabája születhet.
Tizenhat évnyi imádság, kínlódás és pszichoterápiás kezelés után lehetséges a megbocsátás, s egy szörnyű gyermekkori trauma feldolgozása.
Kiégés miatti hosszú munkaképtelenség és depresszió után lehetséges az új munkahely, az új életkedv.

Tönkrement kapcsolatok álltak teljesen helyre. Összetört szívek gyógyultak meg. Megszégyenülve, köszönettel néztük és soroltuk a csodákat, s köztük a lehető legnagyobbat: saját szívünk csendes, folyamatos átformálódását.

Mi, az ilyen-olyan pusztaságban vándorlók maroknyi csapata – néhány kivételes alkalomtól eltekintve – hosszasan bajlódunk az épp előttünk kanyargó út valamelyik apró részletével. De Isten látja mindig az egészet is. Mi nem látunk sokszor talán semmi mást, csak öt kis követ egy pásztorfiú zsebében, maroknyi lisztet a vékában, öt kenyeret és két halat, mustármagnyi hitet, kicsi kovászt. Látjuk a történet szemünk előtt levő, egyetlen apró részletét. De Isten látja a győzelmet is, látja a csodát, az életet, a kenyeret. Ismeri a történet kezdetét, közepét s a legvégét is.

Néha megállok és visszanézek. Nézem nem csak a jót, nem csak a nehezet – de nézem az egész megtett utat. S minél hosszabb ez a megtett út, annál ragyogóbb lesz valahogy a remény is a szívemben.

Olyan Isten hordoz a tenyerén, aki hisz a földbe hulló magban, hisz a bátortalan, kicsi kezdetekben, hisz a hozzám hasonló hitetlenkedő, könnyen elkeseredő lányokban. Elszántabban remél Ő, mint mi itt mindannyian együttvéve. Örök útitárs. Velünk marad, míg csak meg nem érkezünk. S talán ez az egyetlen olyan tudás itt, valahol mélyen a szívben, ami nem csupán nézőpont kérdése.

Prodán Márta

Szólj hozzá bátran!