Nevelni, de hogyan és miért?

Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól. Péld. 22:6

A minap elgondolkodtam a gyermek Sámuelnek adott kijelentésen, illetve az Éli főpap nevelési módszerén. (Hmm, micsoda bátorság Isten részéről egy gyermekre bízni ilyen szörnyű ítéletet! Megrémít, ha arra gondolok, hogy Ő ma sem változott.)

Feje tetejére állt világban élünk. Kezd elegem lenni a sokat hangoztatott emberi jogokból. A gyerekeknek és szülőknek több joguk van, mint a pedagógusoknak, a raboknak pedig több, mint az őket őrizőknek, sőt, mint a szabadlábon járó becsületes embereknek. A ma embere hamarosan még Istennel szemben is „kikéri magának”. Mert megteheti. Még.

Ha valamikor Isten bölcsessége kellett a neveléshez, akkor ma sokkal inkább. (Véletlen volna, hogy Váradon a tanítóképzők telve vannak hívő fiatalokkal? Bizonyára tudja az Isten, hogy mit cselekszik!) A magukat Salamonnál is bölcsebbnek gondoló emberek elhintették a mérgező magvakat a társadalomban, a vesszőhasználat törvénysértés lett. Olyannyira, hogy egyik nyugati országban képesek a Biblia szövegét is átírni emiatt. De jaj lesz nekik! Ugyanakkor, egy másik nyugati országban már azon gondolkodnak, hogy újra forgalomba hozzák a testi fenyítést, mert megállapították: a túlzott szabadosság megnövelte az öngyilkosságok számát.

Nos, nem a testi fenyítés mellett akarok kardoskodni, de tény, hogy egy bölcs nevelő nem iktathatja ki teljes mértékben a vesszőt fegyelmezési módszerei közül. (Persze, ha bölcs, tudja, hogy mikor, miért és hogyan alkalmazza, ha valóban szükséges hozzá folyamodni. S azt is el tudja érni, hogy gyermeke megértse: sem a rosszaság, sem a vesszőhasználat nem csökkenti a szülői szeretet mértékét.)

Kellenek a világos, érthető szabályok, s azok következetes számonkérése. De nem fegyelmezési módszereket szándékszom itt bemutatni, inkább a nevelés egyik célján gondolkodtam el. Az egyén optimális, sokoldalú fejlesztésén túl, a nevelés maradandó pozitív irányú változást is el akar érni azokban, akik felé irányul. Ilyen értelemben, Éli teljes csődöt mondott fiai nevelésében, noha próbálkozott (Miért cselekesztek ilyen dolgot? Mert hallom a ti gonosz cselekedeteiteket mind az egész néptől. Ne tegyétek fiaim! – 1 Sám. 2: 23-24). Érdemes megfigyelni több fordítás szerint Isten indoklását, amikor az ítéletet kimondja: nem akadályozta meg őket” (Károli), tudta… mégsem fenyítette meg őket” (újf.), „semmit nem tett, hogy megállítsa őket” (The Message, angolból).

Úgy vélem, igen elgondolkodtatóak ezek a kijelentések. Nem elégedhetünk meg csupán a folytonos kérleléssel. (Érdekes módon Sámuel fiai sem jártak a helyes úton, ám ezért már Sámuel nem kap feddést Istentől.) Az angol Message fordítás szerint Éli teljesen elvesztette tekintélyét fiai előtt, ez pedig nem egyik napról a másikra következett be. „Ők (a fiúk) azonban már túl messzire mentek az engedetlenségben, s visszautasították, hogy bármire is odafigyeljenek, amit apjuk mondott. Így Isten, akinek elege lett belőlük, kimondta a halálukat.”

Végső soron tehát célunk a gonosz megfékezése kell legyen, amennyire tőlünk telik. S hogy melyik a tuti módszer? A szép szó, a rettentés (Júdás 22-23) vagy netán a vessző? Nincs egy tökéletes eljárás. Minden gyermek és helyzet más és más. De kell a maradandó pozitív változás! Kedves szülők, vasárnapi iskolai tanítók és istenfélő pedagógusok! Adjon az Úr bölcsességet nekünk, hogy a ma reformátorai, s a jónak tartósítói lehessünk egy rohamosan romló világban!

Meleg Adina Márta

Szólj hozzá bátran!