Nem tudok újat mondani

“Kívánjátok az Urat és az Ő erejét, keressétek az Ő orcáját szüntelen.” Zsolt 105,4

Mint a legtöbb gyerek, az enyéim sem ugranak be este örömmel az ágyba. A kicsi húzná az időt, hiszen ilyenkor a legjobb még előhúzni valahonnan egy-egy játékszert és elmélyülten játszadozni vele. A nagy pedig bosszankodik az esti feladatsor miatt, mint a zuhanyzás, fogmosás, szétszórt dolgok elrakása, reggeli dogok kikészítése. De egy dolgot mindketten nagyon szeretnek. Összebújni velünk.

Elcsitul minden, és ahogy a félhomályban kötetlenül elbeszélgetünk, szeretgetjük egymást, mondókázunk, mesélünk, imádkozunk velük, minden a helyére kerül a kis fejekben, kisimul a lelkük, látványosan megnyugszanak.

Néha szinte szóról szóra ugyanúgy történik minden, ugyanazokat a kis együgyű mondókákat mondjuk el, ugyanaz a kis butuska párbeszéd folyik köztünk, s minden erőnkkel próbáljuk még mindig érdekfeszítően olvasni a rongyosra lapozott meséskönyvet. Mégis számukra megunhatatlan és pótolhatatlan ez az együttlét. A csak rájuk figyelő, szeretetteljes jelenlétünk megnyugtatja, feltölti őket.  Szükségük van erre az időre.

466d6541a5298362f1e96f9d680cbd15

Egy imaközösség során hallottam valakitől ezt az őszinte kijelentést, hogy: “Nem tudok semmi újat mondani”! És eszembe jutottak a gyermekeim. Az összebújások a fotelben. Milyen nagy öröm egy-egy ölelés, egy kis közös móka, akkor is, ha századjára csináljuk. A kapcsolattól van értéke. S idővel kezdetleges kis beszélgetéseink egész érett eszmecserékké formálódnak. Remélem. Remélem, hogy akkor is majd igénylik a jelenlétünket és figyelmünket.

Isten jelenlétében lenni számomra valami ilyesmi. Szeretnénk néha tökéletesen járulni a színe elé s nagy dolgokat mondani, szépen fogalmazni, nem ismételgetni magamat. De valójában arra van szükségem, amire a gyermekeimnek: vigasztalásra, erőre, mennyei identitásom megerősítésére. Felmászni az ölébe, s tekintetemet Rá emelni. Megnyugodni az Ő jelenlétében, elcsendesedni, békességet kapni. Elengedni a külső mázat, hiszen Ő a szívemet nézi. Azzal, hogy újra meg újra ugyanazzal a kéréssel, panasszal, problémával megyek függőségem, ráutaltságom fejezem ki.

Engem Istent dicsérő zsoltárok, a természetben való magányos séta, és lelkemet Istenhez emelő énekek segítenek megtapasztalni az Úrral való közösséget. Isten jelenlétében valahogy az idő is lelassul, kitágul, belekóstolunk az örökkévalóság békességébe, s erőt kapunk, ami elég lesz, bármivel kell szembenéznünk.

Néha próbálom elképzelni azt, amikor Mózest Isten a kőszikla hasadékába rejtette, hogy megmutassa Önmagát neki, úgy, mint senki másnak. Micsoda átélés lehetett. Nem csodálkozom, hogy ezek után, amikor Isten csak angyalokat akar a néppel küldeni határozottan kijelenti:

„Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!" 2. Móz 33:15

Valójában, csak erre az egyre van igazán, mélységesen szükségünk.

A bennünk lévő mélységes szomjúságot, csak Isten tudja betölteni, csak nála tud elcsendesedni a lelkünk.

Mózes sem maradhatott mindig a hegyen, mennie kellett, le a táborba a keménynyakú néphez. Gyermekeink sem ücsörögnek egész nap velünk a fotelben. Máriának is fel kellett állnia Jézus lábaitól. Minket is elhívnak a csendes kamrából a feladatok. De miközben jövünk, megyünk, végezzük a teendőinket, szolgálunk, újra meg újra ránézhetünk az Úrra, aki ott jár mellettünk. Ráhangolódhatunk, kereshetjük jelenlétét, erejét.

Ez egy aktív, kutató, tevékeny magatartás. Tudom, néha jelenlétét váratlanul tapasztaljuk meg, csak úgy. Átölel, megvigasztal, megérint, de többnyire nem ez a gyakori. A világ, az élet automatikusan nem hangol Isten jelenlétére. Tudatosan tanulnunk kell, dolgoznunk rajta. Megosztottam, hogy számomra mi segít, de nincs biztos recept, ami mindenkinek beválik, csak egy biztos: hogy ha valaki azt az Istent keresi, aki Jézus Krisztusban elérhetővé vált számunkra, meg fogja találni!

Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám! Jeremiás 29:13

Szólj hozzá bátran!