“Műkedvelő gondviselés”

Chambers Krisztus mindenekfelett című áhítatában olvastam ezt a kifejezést, és azóta is sokszor felvágódik előttem, mint valami jelzőtábla.
Nos, elmondom, hogy én túlgondoskodó anyatípus vagyok, és büszke is vagyok rá, hogy a három báránykám életét ügyesen szervezem, rendet tartok körülöttük, és erős kontroll alatt vannak, védem őket a széltől is. Szépen is fejlődnek, okosak, tehetségesek és szépek, büszke vagyok rájuk.
Azonban az elmúlt évben több szakemberrel találkoztam a gyerekek révén, na meg az újrainduló munkám, és továbbképzések révén (logopédus vagyok), és a velük való konzultációk során végül azt kellett megállapítanom, hogy nagyon sok “fejlesztendő terület” csak társadalmi elvárás (és a fejlesztése pedig szép profit).
A mamakörünk vezetője egyszer fel is tette nekem a kérdést, hogy “tényleg társadalom-kompatibilissé akarod alakítani a gyerekeidet?”
Azóta visszhangzik ez a fülemben…
Ma tényleg divat mindent beáldozó szülőnek lenni, és a gyerekeket isteníteni, elhalmozni, és: társadalom-kompatibilissé fejleszteni.
Nem igazán vettem észre, hogy ennyire elsodort engem is ez az ár…
De mikor ezt teszem, MŰKEDVELŐ GONDVISELÉST JÁTSSZOM.
Egy olyan képre formálom a kedveseimet tudattalanul, ami megfelel a társadalmi ízlésnek és engem pedig büszkeséggel tölt el.
… azt kérdezte tőlem a Szentlélek:
 Tudod, hogy a túlgondoskodásod talán egy tökéletes kielégültséget szerez a gyermekednek, és népszerű is lesz azzal, amit kap tőled, de fixálod őt ebben az állapotában, és nem akar vagy nem tud (!) majd ebből a fajta jólétből továbbfejlődni.
Erődítményt építesz fel a saját kezeiddel az életében, ami gátolja a fejlődését.
Mi fogalmazódhat meg vajon a gyerekedben?
‘Nekem ez a jólét jár alanyi jogon, mert megérdemlem. Nem kell tennem semmit.’
Vagy pont az ellenkezője:
Anya nem engem szeret, hanem önmegvalósít az anyaságban.’
‘Anyának nem vagyok elég jó, azért kell mindenhova eljárnunk.’
‘Rab vagyok: nem érzem jól magam anya tökéletes világában, de nem szabadulok…’
…és sok más is megfordulhat a fejükben, amiket nem is sejtesz!”
Chambers azt mondja (és ez valamennyi kapcsolatunkra igaz, nem csak a szülő-gyerek felállásra!!), hogy a műkedvelő gondviselés megmenti a másik embert azoktól a küzdelmektől, szenvedésektől, amik által közelebb lehet kerülni Krisztushoz!

Ha túlgondoskodom, túlfejlesztem a gyerekeimet, megóvom őket a küzdelmektől, a kompenzálási stratégiák kreatív kialakításától/megválasztásától: műkedvelő gondviselést játszom, amivel könnyen akadályozhatom Isten munkáját az életükben!
A gyerekeim megszokják, hogy tőlem függnek, és pont én vagyok a legnagyobb akadálya annak, hogy a drágáim felfedezzék Mennyei Atyjuktól való kizárólagos függőségüket.
Atyám!
Ha valamit szeretnék a gyerekeim számára, az az, hogy a köldökzsinórjuk Benned végződjön, és ez a tudat határozza meg őket:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Bocsásd meg, hogy azt hittem hogy: “Én majd tudom! Majd leszek én a forrás!”
Bocsásd meg, hogy kivettem a kezedből az irányítást!
Hiszen rám is ugyanúgy igaz ez:
“minden forrásom tebenned van.” (Zsolt 87, 7)
Sőt Jézus is így gondolja…csak így, csak Vele működhet a nevelésem –  és minden más kapcsolatom is (!) – gyümölcsözően:
Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az sok gyümölcsöt terem, mert nélkülem semmit sem cselekedhettek. (Jn 15, 5)
Te műkedvelő gondviselő vagy valaki életében?
Thökölyi Réka

Szólj hozzá bátran!