Minden nincsen rendben

Minden nincsen rendben, de nem is lehet. Annyi oldal, megannyi szál, dimenzió és vetület…hogy lehetne minden-minden ott, ahol kell, ahol szeretném, hogy legyen?

Szeretném, ha a nyakkendő dalolna, amikor megigazítom a másikon,
ha a madarak, akiket etetek akkor ennének az ablakom előtt, mikor keresőn fürkészem őket, ha jönne a jegyellenőr, mikor mégis váltottam jegyet a villamosra,
ha tudnám, hogy akiért imádkozom meg fog térni hamarosan,
ha érezném hogy jelen pillanatban is fejlődök,
ha dorombolna kicsit Isten, amikor meghalok önmagamnak…
Na, de mégis minden javára válik annak, aki hisz?

Ültem a lelkigondozómmal szemben, és vártam, hogy szedjen darabokra, mert tudom, hogy baj van, de én már minden oldalról körbejártam magam, néztem befelé, néztem kifele és a felfele nézést sem hanyagoltam. Nem tudom hol rontottam el. De ne kíméljen, kész vagyok még kisebbre zsugorodni. Nincs vesztenivalóm.

Beszélt hozzám, és elmondta, hogy mit lát, mi van velem.

Nem is gondoltam, hogy ennyire rossz nekem. Egyszerűen csak nem értettem miért érzek gyászt ott legbelül, még ha tudtam is. De neki öt perc után leesett, hogy bennem, egyszer minden egész eltörött.

Kerestem és keresem én is az élet szépségét, és sokszor rá is csodálkozom, és próbálom hol megragadni a mát, és meglovagolni annak tajtékzó hullámait, vagy mélyre menni a víz alá, vagy pörögni a felszínen a habok között.

De elveszítettem valamit, ami én vagyok. Azt az ént, ami a legbenső én, amit őrzünk, amit viszünk magunkkal, amit Istentől kaptunk. Én elhagytam ezt a kicsi ént pár éve, és nélküle vacakolok azóta.

Egészen múlt péntekig ezt nekem senki nem mondta ki. Senki nem vette észre, hogy valami hiányzik. Csak én éreztem egy állandó fekete fátyolt, ami sokszor maga alá gyűrt, és utáltam, hogy nem tudok továbblépni, szégyelltem, hogy még mindig ugyanaz az érzés kerülget, néha pedig csak tapostam, hogy fogyjon alólam, ez a foszlani nem akaró szövet…

És most valaki azt mondta, ismerjem meg ezt a belső szomorúságot, mert ő a reménységem. Reménység arra, hogy megtaláljam azt, amit egyszer elveszítettem.

Háromnegyed úton azt mondta, hogy ezek a nehéz tapasztalatok közelebb visznek másokhoz, így jobban tudom majd őket érteni, szeretni, emelni.

  • (Kösz, de nem vagyok Jézus, hogy a sebeim gyógyítsanak! Nem kértem magamnak ekkora szerepet. És nincs ennek más módja?)

Félelmetes látni, hogy Isten a halálból hogyan kreál életet. Nem mondom, hogy nem lennék boldogabb a tapasztalataim nélkül, de mélységében nem így élném meg az életet.

Tegnapig valamiért nem láttam az isteni tervben, amit ma mintha mégis. Annyit láttam, hogy én csak áldozat vagyok saját történetemben, hogy nekem annyi jár, hogy sokszori halálommal élethez segítsek másokat. Próbáltam eddig ennek örülni, de nem volt túl őszinte az öröm.

Az csak ma jutott eszembe, hogy a sokszori halál, sokszori feltámadást is jelent, a sok seb, sok gyógyulást, a nehéz próbák, erős hitet csiszolnak, a hosszú gyász pedig nagy ünneplést.

Jézus ismeri a betegségeimet, elhordozta szégyenem.  Tömlőbe gyűjti a könnyeimet és fontosnak tartja tudni hány hajszálam van. A Gecsemáne-kertben kiitta a keserű poharat, annyira szeretett. Ma is annyira szeret, így bízom benne, hogy minden javára válik annak, aki hisz, aki hitetlenül hisz annak is, … legalább is hitem szerint.

Ő az, aki gyászomat örömre fordítja. Hozzá tartozom.

Mert a hegyek megszűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szűnik meg, és békességem szövetsége nem inog meg - mondja könyörülő Urad. Ó, te nyomorult, vihar tépte, vigasztalan! Íme, én drágakövekre építem falaidat, zafírokból rakom le alapodat. Rubinból készítem el falad párkányát, és kapuidat briliánskövekből, összes határaidat meg gyémántokból. Ézsaiás 54.11-12

 

 

Szólj hozzá bátran!