Mielőtt a kakas megszólal

a Lukács által írt evangélium 22-24 részeinek csodálatos szövege alapján –

Magamra ismertem Júdásban, ahogy a nép háta mögött próbálta meg elárulni Őt. Nem is annyira az árulásban, mint az igyekezetben, a látszat minden áron való fenntartásának az igyekezetében láttam meg önmagam. Magamra ismertem a tanítványok versengésében, a vágyban, hogy én legyek a kedvenc, a legkülönb, egyenlők között is a legegyenlőbb. Magamra ismertem Péter tagadásában. Én tudom, mennyire szerette a Mestert, s hogy mennyire nem a levegőbe beszélt, mikor azt mondta, kész a halálba is követni Őt. Tudom, mit érezhetett, mikor keserves sírásra fakadt meghallván a kakas hangját ott, a történelem legfájdalmasabb hajnalán. És magamra ismertem a tanítványok erőtlenségében, a csontokig hatoló fáradtságban, miközben csupán néhány lépésnyire tőlük vércseppet hullajtott földre valaki kedvesnek a homlokáról a kínzó halálfélelem.

A Húsvét előtti hét ebben az évben különösen is zsúfolt volt. Szerettem volna én áhítatban elmélyülni, félhomályos templomban ünnepi muzsikát hallgatni, a Megváltót imádságban utolsó útjára ez évben is elkísérni. De végül aztán csak annyira futotta, hogy minden nap tíz perccel korábban kezdtem el a hajnali készülődést. Vastag, kopott pulóvert húztam a pizsamám fölé, majd átvágva a harmatos udvaron, Szentírással és forró kávéval a kezemben   kicsit leültem a hideg kerti házban, hogy elolvassak pár sort, mielőtt felkel a dombok mögött a Nap. Azért kedves nekem ez a hely, mert templommá vált számomra életem nem is egy nehéz időszakában. Mindig itt időztem a legszívesebben mikor szomorú voltam, mikor kudarcot vallottam, mikor úgy éreztem, nincs számomra már a világon sehol sem hely, csak itt, ahol nyugodtan kisírhatom magam az asztalt díszítő egyszerű, olajfából faragott kis kereszt mellett.

Egyik nap elolvastam Júdás árulását, másik nap Péter tagadását, harmadik nap Pilátus kézmosását, negyedik nap Heródás gúnyolódását, ötödik nap a tömeg kiáltozását, a tanítványok menekülését. S magamra ismertem mindegyikükben. Egyikük sem volt nálam rosszabb, semelyiküknél sem voltam jobb. Tőlünk, emberektől, akkor sem, most sem, a lehető legjobb szándékunk ellenére sem telik sokkal több.

Simon, Simon, a sátán kikért titeket, hogy megrostáljon benneteket, mint a búzát. De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” „Uram – felelte –, készen vagyok rá, hogy a börtönbe, sőt még a halálba is kövesselek.” Ő azonban így válaszolt: „Péter, mondom neked, mielőtt ma megszólal a kakas, háromszor letagadod, hogy ismersz.” (Lukács 22:31-34)

Jézus tudta, hogy Péter el fog esni. S imádkozott is érte, de nem azért, hogy ne essen el, hanem hogy megmaradjon a hite. Számára nem az volt a kérdés, hogy lesz-e a bukás után majd helyreállás, hanem az, hogy mikor. Ő tudta, mire hívta el ezt az embert, és hitt benne mindvégig, oly elszánt hittel, amilyenre csak azok képesek ezen a földön, akik nagyon-nagyon tudnak szeretni.

Az elhívás mindenkinek szól. Nem csak az erőseknek, nem csak a bátraknak, vagy a bűnteleneknek. S mikor leginkább hisszük, hogy elveszítettük, hogy méltatlanná váltunk rá, s hogy véget ért életünkben a legszebb történet : még csak ott és akkor kezdődik el. Amikor elérjük azt a mélységet, ahonnan már talán nem is lehetséges tovább esni, akkor lesz szívünkben is oly mélyre szántva a talaj, hogy az odavetett magvaknak lesz esélyük végre jó helyre esni, szárba szökkenni, s idővel gyümölcsöt is teremni. Az igazi remény pont a legkeményebb időkben, a legnagyobb mélységekben ver gyökeret.

A kudarc valamilyen egészen felfoghatatlan módon lesz lényeges részévé az elhívásnak. Mert csak aki volt már nagyon szomorú, az tud igazán vigasztalni. Aki volt már erőtlen, az tud igazán bátorítani. Aki esett már kétségbe, az tudja, mi az igazi hit, s aki esett már nagyot, az tud másokat irgalommal felemelni.

Semmi sem vész kárba. Feltámadás nélkül nem lett volna megváltás. Kereszt nélkül nem lett volna feltámadás. Árulás, tagadás, kézmosás nélkül nem lett volna kereszt, s bár nem hinném, hogy Isten akarja a bukásunk –  kegyelmében mégis felfogja az összes esésünk, az összes botladozásunk és megaláztatásunk, s azzal vigasztal, hogy még ezeket is fel tudja használni országa építésére.

Norwichi Julianna így fogalmazta ezt meg nálam sokkal-sokkal szebben : Először van a bukás, aztán a bukásból való felépülés – és mindkettő nem más, mint Isten kegyelme.

A hajnali olvasások végén aztán rájöttem arra, amit amúgy is tudtam : nincs szebb ünnepünk a Húsvétnál. Nincs ennél reményteljesebb, biztatóbb, felemelőbb.

A szeretet nem akadályozza meg az összetöretést, hanem részévé teszi azt egy sokkal nagyobb jónak.

Ha egyetlen mondatot lenne szabad csak mondanom, akkor talán ezt:

Húsvét azt jelenti, hogy a szeretet erősebb, mint a halál.

Megismétlem : a szeretet sokkal erősebb, mint a halál.

Szólj hozzá bátran!