Mi a bátorság?

Középiskolás koromban nagyon utáltam a vallásórákat. Aztán rátaláltam egy cinkos társra, aki hasonló cinizmussal kezelt minden keresztény megközelítést. Ezen a nagyszerű alapon hamar szövetségesekké váltunk, és ettől a pillanattól kezdve szerettünk ezekre az órákra bejárni. Minden alkalommal olyan kérdéseket próbáltunk feltenni a keresztény élettel kapcsolatosan, amivel nevetséges helyzetbe hoztuk a tanárnőnket. Nem vagyok büszke erre az időszakra! Ezzel a visszaemlékezéssel semmiképpen sem az a célom, hogy megszégyenítsem a középiskolás tanárnőmet, egyszerűen az ott kapott félreérthető üzenetet próbálom meg kibogozni. Egyszer beszélgettem egy hozzám hasonló, mindent megkérdőjelező személlyel.

– Jó sok szaftos történetet ismerek keresztényekről, akik Istent szolgálják – mesélte – Viszont soha nem írnám le, vagy beszélnék róla, nehogy fájdalmat okozzak. Igyekszem az aranyszabályhoz tartani magam: csak azt tedd másokkal, mit szeretnél, hogy veled tegyenek!

A Bibliánál őszintébb könyvet nem ismerek. Isten igéje a főhőseiről is kendőzetlenül tárja elénk az igazságot. A legnagyobb szentek, a példaképek is emberek, Ők is csak kegyelemre szorult személyek.

Mégis, milyen nehéz elismerni ezt! Amikor Istent választottam, felnéztem mindenkire, aki Istenhez tartozik. Próbáltam magam leszoktatni a folyamatos megkérdőjelezésről, hiszen „Ők mind Istent követik”. Egyszóval sok szentet láttam magam előtt. Jézus a korabeli legszentebb embereknek mondja a következőket:

„Fehérre meszelt sírokhoz hasonlíttok, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak a halottak csontjaival s mindenféle undoksággal. Így ti is kívülről igazaknak látszotok az emberek szemében, de belül tele vagytok képmutatással és gonoszsággal.” Máté 23:27-28

transparency

Érdemes megfigyelni, hogy a farizeusok és társaik alapvető hiányossága, hogy képtelenek elfogadni a kritikát. Mi is gyakran ugyanebbe a hibába esünk: mivel a lehető legjobb színben szeretnénk feltüntetni magunkat, folyton magyarázzuk a „bizonyítványunkat”, rejtegetjük a hibáinkat. Márpedig így nem csak hitetlenné válunk, hanem pontosan azoknak a veszélyeknek tesszük ki magunkat, amelyekre Jézus figyelmeztetett.

Nagy hangsúlyt fektetünk a „győzelmes keresztény életre”, pedig Jézus arra is figyelmeztette a farizeusokat, milyen veszélyes az efféle kétszínű lelkiség. Versengünk azon, hogy melyikünk „szánja oda teljesebben az Úrnak”, és kinek „mélyebb a lelki élete”? Hamar megtanuljunk, hogy az tehet szert nagyobb elismertségre, aki nyilvános imában és bizonyságtevésben adja jelét mély lelki életének.

Bárcsak tudnánk, hogyan éljünk egészséges lelki életet!

Az eddig felsoroltakkal önmagában nincsen gond, a probléma ott kezdődik, amikor rosszul élek ezekkel az alapigazságokkal, szerepekké alacsonyítom.

Vállalni a sebezhetőséget, ha kell megmutatni az esendőséget, beismerni a tévedéseket, elviselni a kritikát és vállalni ebben az erőszakos világban a szelídséget, nos, ahhoz bátorság kell!

„A szelíd lelkű nem bánt meg senkit, az alázatost nem tudja megbántani senki” Dr. Kovács Gézáné Szegedi Ildikó

Ha választhatnál, mi lennél: álarc, vagy üveglap, ami nem csak visszatükröz, de átlátható is?

Szólj hozzá bátran!