Kellemetlen kérdések

„Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.” (Jakab 1,22)

Sokszor döbbenten állok azelőtt, hogy milyen szinten képesek vagyunk álltatni magunkat. Kezdjük mindjárt velem. Hívő családban nőttem fel, számtalanszor “megtértem” a VISZ-alkalmakon, rendes lány voltam, jól tanultam, stréber voltam, nem jártam fiúkkal, csúnya ruhákat viseltem, sokat dolgoztam otthon és a gyülekezetben, gyerekeket is tanítottam. Az egyetem harmadik évében Bibliakörvezető lettem.

Hihetetlen nagy tárház volt akkorra a fejemben igeversekből, bibliai történetekből, kegyes mondásokból, tanításokból. A Bibliát viszont nem olvastam. Most, évek távlatából, már könnyebb bevallani: egyáltalán nem olvastam. A Bibliakör változást jelentett, mert készülnöm kellett hétről hétre – tehát hetente egyszer olvasnom kellett. Hihetetlen, milyen ereje van az Igének, még így is dolgozni kezdett bennem.

Cseri Kálmán bácsi könyvei, igehirdetései is sokat jelentettek nekem ebben az időszakban – ő olyan érthetően, gyakorlatiasan tud beszélni arról a sok kegyes dologról, amit egyáltalán nem értettem! Egy barátnőmmel olvastuk a Jónásról írt könyvét. Nagyon tetszett nekünk, emlékszem egy ebédre, mikor felváltva ettünk és olvastunk egymásnak az egyetemi menzán.

Egy locsolócsőről írt, arról, hogy a keresztyén olyan, mint a locsolócső – az egyik vége Istenhez van csatlakoztatva, és keresztülfolyik rajta mindaz, amit tőle kap. “Te, énrajtam az égvilágon semmi nem folyik keresztül.” – döbbentem rá hirtelen. Azt hiszem, nálam ott kezdődött a dolog.

Amin nagyon bánkódom, az az, hogy nem nagyon engedjük felszínre ezeket a kellemetlen meglepetéseket. Elhessegetjük, palástoljuk, megmagyarázzuk.

Én az a fajta vagyok, aki (túl) sokat gondolkozik. Emiatt gyakran vannak kellemetlen gondolataim. Sokat töprengtem: vajon miért ilyen az életem? Miért van az, hogy egyáltalán nem szeretem az embereket? Miért vagyok olyan sokszor fáradt, szomorú? Miért nem érdekel az evangelizáció? Hogy érdekelhet bárkit az evangelizáció? Miért van az, hogy csodák csak az apostolok korában történtek? Miért van leírva az Igében, hogy imádkozni kell a betegekért, és meggyógyulnak, ha ez nem is igaz? Miért nem tudják mások rólam, hogy keresztyén vagyok? Miért érzem magam kényelmetlenül, ha a hitemről kell beszélnem, miért hazudok ilyenkor? Miért követek el újra és újra ocsmány bűnöket, ha keresztyén vagyok?

Sorolhatnám még jó darabon ezeket a kérdéseket. Amiket tényleg őszintén tettem fel, de nem kaptam rájuk válaszokat.

Az emberek, akiknek körülbelül ugyanannyijuk volt, mint nekem, a következő válaszokat adták:

– Túl sokat vársz magadtól! Túlságosan kritikus vagy magaddal szemben!

– Ezek az érzések normálisak.

– Nem is igaz, szereted te az embereket, ha nem szeretnéd, nem tennéd ezt/azt, nem lenne az a munkád, ami, stb.

– Őszintén szólva engem sem érdekel az evangelizáció.

– A csodák kora az apostoli korral lejárt.

– Mindenki kényelmetlenül érzi magát, ha a hitéről kérdezik. Legközelebb majd jobban megy, meglátod.

– Nem lehet mindenki Pál apostol. Neked a magad kis szigetén kell helytállnod. Az, hogy tisztességgel elvégzed a munkádat, ugyanannyit jelent az Úrnál, mint Pál munkája.

Ha ismernék olyan indulatszót, ami keresztyének számára is használható, ugyanakkor kifejező, most leírnám, de nem ismerek (ha valaki tud ilyet, segítsen ki vele, nagyon kérem). Pedig értem, nagyon is értem ezeket az embereket, hiszen sokáig én is közéjük tartoztam. Az ember igyekszik, próbálkozik. De a vallás, a szokások semmire sem jók, csak arra, hogy meglássam, milyen szerencsétlen is vagyok, és hogy bár tudom, milyennek kellene lennem, ez egyszerűen sosem fog bekövetkezni. És itt kezd az ember magyarázatokat, lepleket gyártani, hogy segítsen magán.

Ha most ott lennék az egykori önmagam mellett, alig tudnám magam visszafogni, hogy ne zúdítsam rá: azért van mindez, mert 1. nem ismered Jézust 2. egyáltalán nem töltesz időt Istennel 3. nem olvasod a Bibliádat, csak hallottál róla 4. nem szoktál imádkozni 5. igazából nem hiszel semmiben, amit tanultál 6. betanultál dolgokat, amiket mondtak neked, de sosem néztél utána, hogy tényleg úgy vannak-e.

Szétfeszít az igazság, miszerint nem igaz, hogy nem lehet mindenki Pál apostol. Persze, nem lehet, és nagy missziós körutakat sem kell/lehet tenni mindenkinek, de a szenvedély, a tűz, az Uram-te-mindenre-elég-vagy mindenkiben benne kell, hogy legyen. Ha nincs, akkor baj van. Ha nem akarok beszélni róla másoknak, akkor baj van. Mert az azt jelenti, hogy nincs mit adnom.

Sokan próbálják palástolni, hogy nincs nekik, és adni próbálnak, de az talán még rosszabb, mint mikor az ember elismeri, hogy nincs. Nem az a megoldás, hogy erőlködünk! Nem az a megoldás, hogy akkor most még több vallásos tevékenységet fogunk a napjainkba zsúfolni! Jézus a megoldás, őt kell megismernünk, őt szabad, lehet megismernünk, és ő minden kellemetlen kérdésre igaz, jó választ fog adni. És nem kell már szégyenkezni, bujdosni, takargatni.

A mára választott Ige sem működik önerőből. Mert ha csak azt látom, hogy az életem nincs összhangban az Igével, és elkezdek próbálkozni, abból csak egy nagy adag frusztráció lesz. Nem önmagunk megjavítását kéri Isten, hanem azt, hogy ismerjük el, mekkora szükségünk van rá!

Nem kell félni a kellemetlen kérdésektől, jó szembenézni velük – nagy nyereség rejtőzhet mögöttük.

One thought on “Kellemetlen kérdések”

  1. Frusztrálóak ezek a kérdések, de nekem is az hozott az életembe változást, hogy szembenéztem velük, a valósággal. És elkezdtem igazán keresni Istent. A túlagyalás, rágódás helyét élő valóságos tapasztalatok vették át, és öröm…

Szólj hozzá bátran!