Jézus Ígéretei 2. rész: De nem dőlt össze

Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak, de nem dőlt össze, mert kősziklára volt alapozva. Aki pedig hallja tőlem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló a bolond emberhez, aki homokra építette a házát. És ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és beleütköztek abba a házba; és az összedőlt, és teljesen elpusztult. Máté 7.24-27

Két évvel ezelőtt, a gyülekezeti táborban, született bennem egy elhatározás, hogy amikor olvasom a Bibliát, nem fogok addig továbbmenni, amíg meg nem tettem, amit olvastam. „Sajnos” pont utána következett nekem a Hegyi Beszéd, és úgy éreztem, ha meg akarnék felelni az elhatározásomnak, soha többé nem olvashatnék Bibliát. Azt gondoltam, hogy ha két felsőruhámból az egyiket oda kellene adnom, és egy kikényszerített mérföld után, önként kellene mennem még egyet, az élet lehetetlenné válna a számomra. Így egyszerűen imádkoztam azért, hogy Isten változtasson meg, hogy az az indulat legyen bennem, ami Jézusban volt. És noha nem vártam magamtól egyik napról a másikra radikális változást, hittel ráálltam arra, hogy nem az a normális, ahogy én élek, hanem az, amit Jézus tanít. Elkezdtem sokkal komolyabban venni az engedelmességet. Nem azt mondani, hogy igen, ezek szép dolgok, milyen jó lenne így tenni, stb. Hanem azt, hogy amit olvasok, az annyira távol van a jelenlegi életemtől, hogy elképzelni is nehéz. De engedelmes akarok lenni. Atyám, mutasd meg nekem hogy ezen a héten kinek adjam oda azt a felsőruhámat, amit amúgy meg szeretnék tartani.

Mostanában volt, hogy amikor kérdezték valamiről, miért csinálom, kapásból rávágtam, hogy engedelmességből. Akkor jutott eszembe a két évvel ezelőtti elhatározás. Mekkora utat tettem meg! Észre se vettem! Úgy értem, hogy szinte erőfeszítés nélkül ment végbe, Isten végezte el. Meghallgatta az imámat, megváltoztatta a gondolkozásomat. Továbbra is látom, hogy Jézus mennyire más, mint én. De amikor olvasom az Igét, ott van bennem az erős vágy, hogy engedelmeskedjek. Például, Jézus azt parancsolta, hogy tanuljam meg tőle, hogy szelíd és alázatos, Pál meg azt mondja, hogy a szelídségem minden ember előtt legyen ismert. Biztos, hogy senki nem azzal jellemezne engem, hogy szelíd. De semmi gond! Engedelmes akarok lenni. Ha ezt kell megtanulni, akkor ezt kell. Akkor fogom tudni, hogy rendben van a dolog, ha arról ismernek, hogy szelíd vagyok. Vágyom az engedelmességre, mert annyira édes. Sosem gondoltam, hogy ilyen megelégítő, betöltő dolog. Mennyi mindent tettem engedelmességből az elmúlt időben! És ha végiggondolom, mik voltak az év csúcspontjai, akkor pont ezek! Azt olvastam, hogy a tálentumaimat ne ássam el, az ajándékaimat használjam. Ezért mindenre jelentkeztem, ahol ezekre szükség volt, áldást adtam és kaptam. Azt olvastam, hogy boldogok a béke teremtők. Hány esetben kértem a sértett felet az elmúlt évben, hogy áldja meg a sértőt, ne nyugodjon, amíg békességre nem jut. Azt olvastam, hogy az az igaz istentisztelet, ha befogadjuk az árvát és özvegyet. És kaptunk egy tinit, akit időnként befogadhatunk. Azt olvastam, hogy akinek nincs bölcsessége, kérjen. Kértem Istent, hogy adjon kulcsot a gyerekeimhez, és meghallgatott.

Jézus gyakran furcsa logikát használ, amit jobban meg lehet érteni, ha követjük őt, mint ha gondolkozunk rajta. Azt mondja,

„arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” János 13.35

Tehát nem arról, ha nem hibáztok. Ha elmondjátok a négy pontot. Ha csodákat tesztek. Ha gyülekezetbe jártok. Ha mindig boldogok vagytok. Nem. Hanem, ha szeretitek egymást. Pont ez a legnehezebb! Könnyebb csodát tenni, mint szeretni egymást. Nem arra gondolok, hogy istentisztelet után rámosolyogni a másikra. Arra gondolok, hogy verejtékesen együtt szolgálni valakivel, ahol kijönnek a különbségek, a sértettségek, a bűnök, és mindezekkel együtt szeretni egymást. Felvenni egymás terhét. Hordozni a másik nehézségeit. Megalázkodni, igazat adni, szolgálni, csendben maradni, szívből. Ilyenek Jézus tanítványai. Erről lehet őket megismerni. És tényleg, aki látja, tudja, hogy nem normális dolog.

Ugyanez a logika van itt is. Azt mondja, hogy aki hallja és cselekszi a beszédeimet, azt nem tudja ledönteni a vihar. Ez azt jelenti, hogy az Istenben való bizalma annyira megalapozott, hogy nem inog meg. Ez a bizalom nem attól épül ki, hogy azt gondolom, hogy Isten megbízható, vagy azt mondogatom magamnak, vagy azt remélem, hogy bízom benne. Egy olyan dologtól, aminek látszólag semmi köze a bizalomhoz: az engedelmességtől. Miért fogok attól Istenben jobban bízni, hogy ha azt kéri tőlem, hogy adjam meg a császárnak, ami a császáré, akkor azt megteszem? Vagy ha azt kéri, hogy magasztalással ébresszem a hajnalt, akkor megteszem? Nem kell tudni, hogy miért van így, elég megtapasztalni.

Olyan dolgokban is engedelmeskedtem, amiknek aztán látszólag semmi eredménye nem volt. Például, nyár elején úgy értettem, hogy Isten azt kéri tőlem, hogy indítsak egy nyolc alkalmas, angol nyelvű sorozatot kerületi anyukáknak arról, hogy mit tanít a Biblia. Egész nyáron jegyzeteltem, amikor Bibliát olvastam, hogy összeálljon, mit fogok mondani. Szeptemberben minden részletet átgondoltam és meghirdettem. Egy árva lélek nem jelentkezett, pedig korábban bármit meghirdettem, arra jöttek. Magam is meglepődtem, hogy mennyire nem akadtam fenn ezen. Másra számítottam, és sajnáltam, hogy nem valósul meg. De az Isten iránti, vagy a vezetése iránti bizalmam semmit nem változott. Végülis, Ábrahámnak sem kellett feláldoznia Izsákot, csak arra volt Isten kíváncsi, hogy megtenné-e. Az engedelmesség önmagában jutalom, az eredménytől függetlenül.

De aki a szabadság tökéletes törvényébe tekint bele, és megmarad mellette, úgyhogy nem feledékeny hallgatója, hanem tevékeny megvalósítója: azt boldoggá teszi cselekedete.  Jakab 1.25

Ezt érzem: boldoggá tesz a cselekedetem. Miközben engedelmeskedem, megélem az Istennel való intimitást, az összekacsintást, a közös titkainkat. Ő tudja, hogy nekem mi mennyire nehéz, vagy könnyű. Tudja, milyen szívvel keresem, és megjutalmaz a jelenlétével, miközben Őt követem.

De van itt egy fontos dolog, ami főleg azokat érinti, akik hívő háttérből jönnek, és hozzá vannak szokva a „szolgálathoz”, ahogy azt a gyülekezetben értelmezik. Van egy végtelenül egyszerű mércéje annak, hogy valamit Isten iránti engedelmességből teszek, vagy „szolgálatból”. Az előbbi esetben boldoggá tesz a cselekedetem, az utóbbi esetben nem. Az engedelmesség MINDIG az Istennel való kapcsolatból fakad, az imádság és az Ige olvasás következménye. A Vele való beszélgetés közben az én gondolataimat és érzéseimet kicseréli a sajátjára, amit aztán én tettre váltok – ez az engedelmesség. A kapcsolat nélküli szolgálat vagy tőlem, vagy más emberektől indul, és olyan következményekkel jár, mint ítélkezés („Én bezzeg megteszem a magamét”), önsajnálat („Senki meg se köszöni, hogy gürcölök”), kiégés („Elegem van, hogy mindent én csinálok”). De várjatok, ez még nem a legrosszabb rész. A legrosszabb az, hogy semmi de semmi jutalom nem jár érte, se itt, se a Mennyben. Jobban járunk, ha otthon sorozatokat nézünk és chipset eszünk, mint ha nem az Isten iránti engedelmességből szolgálunk! Akkor legalább nem növeljük a kesergő keresztények számát, hanem eltűnünk a kanapé mélyén. Az engedelmesség is fárasztó, az is áldozat, ahhoz is dolgozni kell, feladni, megtagadni. De felüdülve jövünk ki a végén, mélyebb ragaszkodással, nagyobb szerelemmel. Csak Ő és én. Igen, mások is élvezik a gyümölcsét, lehet, hogy sokan tudnak róla. De nem ez számít. Ha az Isten iránti vágy hajtja, akkor egyformán kielégítő egy közbenjárás csukott ajtók mögött, mint egy látványos szolgálat.

Utoljára arra szeretnék visszatérni, amit már az ígéretekről szóló első részben is említettem. Viharok fognak jönni. „Ömlött a zápor, és jöttek az árvizek, tomboltak a szelek, és nekirontottak annak a háznak.” Ömlik, tombol, nekirohan. Ez nem úgy hangzik, hogy „a hívő is lehet náthás”, annál sokkal durvább. Fel vagytok készülve arra, hogy jöjjenek? Vagy az lesz az első kérdés, hogy „miért”? Erre sokszor nincs válasz. De a viharban nem az a legfontosabb kérdés, hogy miért jön a vihar. Hanem a kapcsolódó ígéret: „nem dől össze”. Lehet ennél szebbet mondani egy viharban? Képzelj el egy fát egy szikla tetején, amit tép az orkán. És a fa csak táncol a szélben, nyújtja az ágait, nevet, fröcsköli az esőt, mert olyan mélyen van gyökerezve, hogy biztosan tudja, akkor is itt lesz, ha az orkán véget ér. Ezt ígérte nekünk az Úr Jézus! Elhiszitek, hogy amit ígér az igaz? Hogy nem fogtok összedőlni semmitől? Nem kell ismerni a jövőt, és nem kell tudni, mi miért történik. Elég, ha tudjuk, hogy nem fogunk összedőlni. Kié ez az ígéret? Aki hallja és cselekszi.

Balogh Piroska

Szólj hozzá bátran!