Isteni nézőpont

Ebben a januárban csak négy vizsgám volt. Ebből hármon megaláztak és kettőből ismételni kellett mennem. Az egyetem egyébként sem a szívem csücske, … nem tartozom azon szerencsések közé, akik gyerekkoruk óta tudták, mik akarnak lenni, és azok közé sem, akiket Isten ebben a kérdésben „egyenes” úton vezetett.

Reméltem, hogy majd az úton (3-ad éves vagyok) egyszerűen rám tör, hogy mennyire szeretem a szakmát, amit csak hivatásként lehet űzni, mert hát napi 8 órákat leülök a témákon, okítanak, terelgetnek, gyakorlat is van. Vagy gondoltam, ha csordul az áldás a fejemre, akkor megnyugodhatok abban, hogy Isten ott akar látni ahol vagyok. Olyan jó lenne megnyugodni, befejezni ezt az állandó harcot, amibe néha úgy érzem beleköszvényesedtem.

Tavaly megfogalmaztam, mi nekem ez az élethelyzet: egy szoros koporsó, amibe pont annyi levegő van, hogy ne tudjak belehalni.

Ez a félév máshogy telt. Nyáron megértettem, hogy nem kell szeretnem az egyetemet, és attól Isten még akarhatja, hogy itt legyek. Már régen kibukhattam volna, mert így teljesíteni erő feletti,de Isten csak felhasználja valamire ezt a 4 évet. (Ugye?)

Ez a békesség sokáig elkísért. Egészen pontosan januárig, ahol azt terveztem, hogy ripsz-ropsz hazajövök a letudott megmérettetések után feltöltődni. Nem így lett. A tanáraim többszörösen az arcomba dörgölték, hogy kevés vagyok, alkalmatlan, hogy az vagyok, akit ki kéne szórni innen, hogy süt rólam, hogy amit csinálok, nem szeretem.

Nem volt válaszom. Tényleg nem. Fájt, hogy a nehezen megtermett békémbe belerondítanak részben jogosan, de főleg jogtalanul. Míg bekuckóztam a takaró alá és mozdulatlanul átadtam magam a keserűségnek, a félelemnek és a tehetetlenségnek, kimondtam, hogy nekem nem vigasz, hogy Isten mellettem van. Mert igazából nem elég, hogy velem van, jöjjön már a válaszaival. Cél nélkül én nem tudok tovább itt maradni, ahol csak csalódás ér. Kellett egy kis idő, míg a fejem felemeltem és felolvastam a következő igét:

"Kiszabadított bennünket a halálos veszedelemből, sőt, ezután is meg fog szabadítani. Őbenne reménykedünk, hogy a jövőben is mindig megszabadít." 2Kor 1:10, GNT fordítás

Akármennyire is hajlamos vagyok a hitetlenségre és a kételkedésre, nem tudom semmissé tenni azokat a csatákat, amiket Isten nyert meg nekem. Ilyen mondjuk az előző 4 teljesített félév, a kegyelem ösztöndíj, az ajándékba kapott barátságok, dobozolt meglepetés ebédek, az, hogy változom, hogy tűri a természetem.

De ha távolabbról nézem, akkor sikerült megtérnem, engedni, hogy Jézus rendelkezzen az életemmel, lélekgyümölcsei közül már több van, mint ami a bemerítésemen volt, hajlandó vagyok engedelmeskedni és néha az is összejön, hogy ehhez kevés meggyőzés kelljen. A repedt nádszál és a pislákoló mécses még ma is kedves Istennek, ahogy a megtört szív is.

Jézus most velem olyan volt, mint Péterrel a nagy halfogáskor. Szerintem, valahogy így hangozhatott a beszélgetés, belső gondolatokkal együtt.
J: Evezz a mélyre és vesd ki a hálót!
P: Ööööö Jézus?! Figyelj! Te a tanításban vagy jó, én a halászásban. A fogásnak vége, de hogy lásd nekem van igazam bemegyek. Meg nem is mondanék szívesen ellent neked. … A te szavadra evezek és kivetem a hálót. (Majd nézd mi fog történni.)
S amikor ezt megtették,olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik.” (Lukács 5 1-11 alapján)

Jézus látta Péterben azt, aki majd az Ő szavára hinni fog. Látta benne az emberhalászt azt, aki majd legelteti a bárányait és azt is,aki szenvedni is fog Érte.

Jézus ugyanezzel az indulattal tekint rám is. Van hogy úgy dönt és ad nekem is szakadozó hálót a hitetlenségemre, azért, hogy megmutassa ki vagyok egyedül, és vele ki lehetek. De ha jobban belegondolok, újra reménykedni kezdek, és én hinni akarok, addig, amíg csak tudok! És több,mint elég, ha Isten jön velem.

Szólj hozzá bátran!