Isten kezében

Tanulom, hogy Istentől nem csak feladatot kapni kihívás, hanem azt teljes mértékben Rá bízni, s amikor kell el is engedni. Másfél éve kérte tőlem Isten, hogy egy számomra új környezetben szolgáljam Őt a lányok között. Nem volt egyszerű a kezdet, s szükségem volt naponta bátorításra fentről, még ha biztosan tudtam is, hogy nem saját agyszüleményem a lánykör elindítása. Pár hónap elteltével viszont már láttam is, nem csak tudtam, hogy nagyon szép dolog van kialakulóban.

Egy év alatt nagyon jó kis csapat állt össze, minden alkalom áldás volt, nekem biztosan. A lányokkal egymást építve gyűltünk össze igét tanulmányozni, imádkozni, egymást bátorítani, szeretni, együtt LENNI, máskor meg együtt TENNI. Szóval hálás voltam Istennek nagyon, hogy elkezdte bennem és körülöttem is a jó munkát. Élveztem, hogy már milyen gördülékenyen megy az egymás után való készülés, “lánykörtartás” a lányokkal, amikor Isten meglebegtette előttem, hogy “Jól szolgáltam, de most már máshova küld, másra kell figyeljek.

elengedes2

Először hevesen tiltakoztam még annak gondolatától is, hogy azt a szolgálati területet, amibe annyi időt és energiát, hitet és bizalmat belefektettem, csak úgy elengedjem. Persze, mindig tudtam, hogy Istené az irányítás, s épp emiatt is volt áldás az egészen, de mégis sajátomnak éreztem, magaménak is a lánykört. Eltelt pár hét míg azt tudtam mondani, hogy “Rendben, Te adtad, Te el is veheted, itt van!“, de még mindig azon aggódtam, hogy vajon hogyan lesz tovább. Akkor kilátástalannak tűnt, hogy bárki is tovább vigye az összetartó, “vezető” szolgálatot. Kerestem azt a lányt, nőt, aki szívén viselné a lánykör sorsát, de nem találtam. S elkeseredve, meg némileg felháborodva jöttem Isten elé, hogy milyen dolog már ez, legalább mutasson valakit, s akkor nekem is könnyebb lesz, látva, hogy mindaz, amit tettem, nem hiábavaló.

Ekkor mondta Isten nekem, ami felnyitotta végleg a szemem, hogy:

  • eddig is Ő cselekedett rajtam keresztül, és nehogy azt higgyem, hogy ezután Ő nem fog tudni tovább munkálkodni. Ha én hiszem és tudom, hogy az Ő akarata teljesült eddig is, akkor nem, hogy okom, de jogom sincs aggódni.
  • bízni az Ő akaratában vakon kell, nem úgy, hogy “csak lássak egy kis fényt az alagút végén, s akkor majd elindulok”, nem, ha látok, ha nem, mennem kell amerre Ő mondja, ez a lényege a feltétel nélküli engedelmességnek és a bizalomnak. (ezt nekem szinte mindig meg kell újra tanulnom).

Ezután kezdtem el rendszeresen és teljes gőzzel “csak” imádkozni, nem kutatni, keresni, s agyalni a legjobb megoldáson, hanem egészen az Úrra bízni.

Azóta eltelt fél év, és már az idő teltével is láttam, hogy Isten válasza érkezik, kibontakozóban van az Ő terve, s nem hagyja az aratást munkás nélkül, de az elmúlt héten vált számomra bizonyossá, hogy Isten válasza megérkezett, nem egy, hanem két személy odaszánt életű szolgálatával.

Öröm és hála. Ezzel van tele a szívem most. Tanulom, hogy mindent bizonyos időre kapok Istentől, épp ezért kell kihasználnom minden egyes pillanatot arra, hogy azzal a leginkább szolgáljam a Királyt, s neki szerezzek dicsőséget. Nem tudom mikor kapom vissza, vagy visszakapom-e még e szolgálati területet itt vagy máshol, de azt tudom, hogy ha Istenben bízok, akkor tűnjön bármilyen kilátástalannak a helyzet (akár az elindulás, akár az elengedés), akkor végül úgyis öröm és hála lesz a jutalmam.

Elég nehéz természetű vagyok, mert nekem kapni és elengedni is nehéz, de hiszem, és tudom, hogy mindkettő áldás. S az a vágyam, hogy én is áldás, hasznos eszköz lehessek Isten kezében, amíg csak élek.

Szólj hozzá bátran!