Imamáz- imaház

Majdnem kétéves kisfiam az autóból felismerte az imaház fele vezető utat, és hangosan elkezdte ismételgetni, megerősítést várva, hogy megyünk imamázba, megyünk imamázba. Kijavítottam : imaházba Dávid, imaházba megyünk, de aztán elgondolkodtam, hogy milyen találó nevet is talált ez a kis , alig beszélni tanuló gyermek. Vajon számomra imaház, vagy „imamáz” a gyülekezet ?

Örömmel emlékszem vissza arra, milyen is volt az, amikor felfedeztem a gyülekezetet, amikor elkezdtem lelkileg totyogóként az imaházba járást, hogyan jöttek a bátrabb léptek, majd a lázadás,  ezt követően meg a mélyebb elköteleződés, a gyülekezet iránti igaz szeretet.

Nincsenek gyermekkori emlékeim vasárnapi iskoláról, bibliai történetekről, gyermektáborokról, mint sok olyan barátomnak akik „az imaházban nőttek fel” de  arról a kényszerérzésről sem, amit némelyek  átéltek, amikor legszívesebben aludtak vagy kirándultak volna vasárnap, de imaházba kellett menni helyette. Tizenhárom éves voltam amikor megismertem a komor, kicsit félelmet gerjesztő, rituális istentiszteleten kívül egy másmilyen összegyűlési formát, ahol szintén volt ének , igeolvasás, prédikáció, de emellett családias légkör, elfogadás, szeretet. Ez volt a gyülekezet. Először kételkedtem, kérdőre vontam mindent, majd megismertem Istent, Jézust, mint aki szeret, és értem személyesen meghalt és feltámadt. Emlékszem az első szeretetre, ahogy rajongtam Istenért, ahogy vártam a vasárnapokat, hogy mehessek az imaházba. Nem volt olyan prédikáció, amiből ne lett volna számomra üzenet. Nem válogattam, hogy sablonos a beszéd, hogy sok vagy kevés a kánaáni szöveg. Bárki prédikált, Isten mindig tudott mondani valamit nekem.

Aztán rájöttem, hogy a gyülekezetbe járó emberek is csak emberek, sőt, még a lelkipásztor is. Ugyanolyan esendőek, mint bármely más ember, sőt, sokszor még annál is inkább. De van valami, ami különlegessé teszi őket: szeretik az Atyát, aki saját gyermekeivé fogadta őket.

Egyetemista éveim elején voltam, amikor megtapasztaltam a gyülekezet megtartó erejét. Csak a hozzám közelebb állóaknak tűnt fel, hogy már nem olyan lelkesen jártam imaházba, mint az első szeretet idején. Igazából szerettem volna, de a szívemet másvalami, pontosabban másvalaki is vonzotta. Szépen lefestett mázzal próbáltam takarni a kettősséget, ami bennem volt, imamázzá vált számomra az imaház. De egyszer Isten megelégelte ezt a helyzetet, és kiragadott onnan, mint ahogyan én néha kiemelem a kisfiam a pocsolyából, hogy most már ne legyen nyakig sáros. Megtisztított, és még jobban megszerettette velem a gyülekezetet, mint előtte. Szolgálatot bízott rám, megtéréseket láttatott meg velem. Igazi testvéreket adott mellém, akik nagyon sokat segítettek, hogy megismerjem Őt, hogy jobban és jobban elkötelezzem magam mellette. Ha visszagondolok ezekre az egyetemista évekre, rá kell jönnöm, hogy a gyülekezet olyan volt számomra, mint egy erős várfal, amely védett és közben minden lehetőséget megadott a szeretetben való fejlődésre. Hálás vagyok még azokért a személyekért is, akik ha kellett nem féltek szeretettel megfeddni. Szívesen, örömmel jártam gyülekezetbe, még szesszióban is, amikor a kollégáim minden percet kihasználtak a tanulásra, micsoda  kiváltság volt Isten népéhez tartozni, és pihenni, leváltani a munkaruhát és ünneplőbe öltözni.

És milyen a jelen imaháza, gyülekezete? Ugyan olyan, mégis teljesen más. Kisgyerekes édesanyaként, a kisteremben sokszor semmit nem hallok a prédikációból. Sokszor elgondolkodom, hogy érdemes ezért járni? De nem tudok másképpen tenni, túl nagy a kényszer. De nem a külső, az szinte nem is létezik, hanem a belső, a szeretet kényszer, mert szeretek imaházba járni. Mert ha csak egy gondolat is marad meg az egész prédikációból, az is nagyon jó, és annyira szeretek együtt énekelni a testvéreimmel, akikkel majd egyszer a mennyben is együtt fogok.

Az imaház ne legyen csupán egy épület, legyen és éljen benne a gyülekezet, Krisztus teste, aki te vagy meg én. Ne legyünk máz, hanem ház, a Szentléleké!

Áldott Vasárnapot!

„Íme, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor a testvérek egységben együtt laknak! Olyan, mint a drága olaj a fejen, amely aláfolyik a szakállon, Áron szakállán, és lefolyik köntöse peremére; olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld áldást az Úr és életet örökre!”

Szólj hozzá bátran!