Hálaadás

"Hálát adok az Úrnak teljes szívemből, elbeszélem minden csodatettedet." Zsoltárok 9,2
"Milyen jó hálát adni az Úrnak, és zengeni neved dicséretét, ó, Felséges, hirdetni reggel szeretetedet, hűségedet minden éjjel tízhúrú hangszeren és lanton, zengő hárfán! Mert megörvendeztettél tetteiddel, Uram, kezed alkotásainak ujjongok. Mily nagyok alkotásaid, Uram! Igen mélyek gondolataid!" Zsoltárok 92, 2-6

A bibliát olvasva feltűnt, hogy a hálaadás szorosan összekapcsolódik Isten magasztalásával, s az Ő tetteinek hirdetésével, elbeszélésével. Isten életünkre kiáradó kegyelmének dicséretével, megosztásával. Jobban belegondolva nem is csodálkozom, hiszen, mikor Isten válaszol az imáimra, mikor “csak úgy” megáld, mikor érzem az Ő jelenlétét, mikor tapasztalom szeretetét én sem tudok hallgatni… vagyis általában. Először akkor éreztem ellenállhatatlan késztetést Isten csodatettének hirdetésére mikor megtértem, egyszerűen  nem tudtam magamban tartani, hogy “Már én is meg vagyok váltva, enyém a Krisztus”, mindenkivel, az egész világgal meg akartam osztani azt, amit velem tett az Úr. Fülig ért a szám, és ugrálhatnékom volt örömömben, s egész nap csak hangosan kiáltoztam volna, hogy “Köszönöm, köszönöm, Istenem.” Azóta már többször megtapasztaltam ezt az érzést, az öröm és a hálaérzet ugyanaz még ma is, de sokszor azon kapom magam, hogy inkább visszafogom magam, nem beszélek róla másoknak, vagy legalábbis nem annyit, mint igazából szeretnék, mint, amennyit gyermekként a megtérésemről tudtam “dalolni”.

Úgy gondolom sokszor, hogy nem alkalmas most a másikra zúdítani az örömöm, hisz ő most nehéz időszakot él meg, vagy ő most ezt nem értené meg, vagy azt mondaná “á, ez nem is csoda, egyszerű jelenség csupán”. Mindig van valami kifogás, ami miatt kevesebb embernek mondom el, hogy Isten hatalmas. Máskor pedig azért nem beszélek, mert hát “ez természetes”, vagyis előfordul, hogy a kegyelmet és az ezzel járó áldást természetesnek tekintem. És ez szomorú, mert egyáltalán nem így kéne legyen. Soha nem kellene, sőt nem szabadna Isten magasztalását, Isten tetteinek hirdetését csorbítanom, csak azért mert én úgy gondolom/hiszem, hogy az természetes vagy épp nem alkalmas most arról beszélni.

Olvasva a fenti igeverseket a következőket határoztam el:

1. – A kegyelmet, Isten válaszait az imáimra, Isten jótetteit, áldásait az életemben soha nem akarom természetesnek tekinteni.

2. – Olyannyira hálás akarok lenni Neki mindenért, amit velem tett/tesz, hogy azt ne tudjam magamba tartani, pont úgy, mint mikor megtértem. Ha jönne a kifogás, akkor helyette inkább jöjjön a hálaadás.

Kezdem most. Boldog vagyok és hálás. Szívem tele van örömmel és dicsérettel, mert megáldott az Úr egy gyermekkel. Velem volt az elmúlt 9 hónap minden napján, a szülésnél és utána, most is. Kézzelfoghatóan érzem az Ő jelenlétét. S ez nem minden, meghallgatta az imáimat is, mindet, s többet, jobbat adott, mint kértem. Egészségesek vagyunk, és gyorsan épülünk, fejlődünk, tényleg nagyon gyorsan, ami nekem különösen áldás és sokat jelent mert így be tudom fejezni a tanulmányaimat. Van egy szerető férjem, aki remek édesapa. Szerető családom, és egy kisfiam, igazi kisfiam. Tökéletes életem van még mindig, hálás vagyok ezért, s azt akarom, hogy más is tudja meg Isten hatalmas, csodás dolgokat tett velem, velünk.

"Az igaz virul, mint a pálmafa, magasra nő, mint a libánoni cédrus. 
Az ÚR házában vannak elültetve, ott virulnak Istenünk udvarain." Zsoltárok 92, 13-14

Ez az Isten veled is tehet csodát. Hiszed? Ez az Isten veled is tett csodát. Hirdeted?

Szólj hozzá bátran!