Fordított sorrend

„Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon…“ Márk evangéliuma 10:45

Hosszú ideig tartott, míg meg tudtam szeretni a nevemet. Márta. Jelentése: úrnő. Manapság nem túl gyakori, nem túl modern, s a világnak ezen a sarkán, ahol én élek, kifejezetten régimódinak számít. Sokáig forgattam, nézegettem, nem találtam a fogást rajta, hozzám valami sokkal szerényebbet, hétköznapibbat tartottam illőnek. Aztán megbarátkoztam vele. Arra gondolok, úrnőként, ha másokon uralkodni nem is, de saját magamon mindenképpen szeretnék. Régen az úrnők dolga volt egyébként a ház dolgairól való gondoskodás, s ezt, már csak azért is, hogy méltatlanná ne váljak a saját nevemhez, én is szívesen teszem. Aki hozzám betér, az kávét kap, s ha éhes, ebédet, majd útra kelve szendvicset, vizet, gyümölcsöt. Szeretem a nevemet. Már egyáltalán nem az a fontos, hogy illik-e hozzám, már sokkal inkább az, hogy én vajon illek-e őhozzá.

Életem során sokszor költöztem. Ha jól számolom, összesen hétszer. Ebből kétszer országhatárokon is átívelően, egyszer pedig úgy, hogy az új lakóhely egyben új nyelv megtanulását is feltételezte. Mindannyiszor új gyülekezetet is kerestünk, lelki otthont az idegenben, s attól tartok, mindig úgy tettük fel a kérdést: jó lesz-e itt nekünk, mit tudnak itt nekünk nyújtani, elfogadnak-e, szeretnek-e. Néhány hónapja, ahogy hamarabb kimentem az istentiszteletről, hogy termoszokba öntsem a kávét, mire kimondják az áment, hirtelen eszembe jutott, hogy most már máshogy szeretném feltenni ezeket a kérdéseket. Jó-e az másoknak, ha én is itt vagyok? Miben tudok segíteni? Kit fogadhatok el? Kit szerethetek?

Nagyon szeretem Viktor E.Frankl írásait. A …mégis mondj igent az életre című könyvében a koncentrációs táborban megélt élményeit írja le. Pszihológusként próbálta megérteni a társait és saját magát, tudta, csak úgy segíthetnek maguknak a túlélésben, ha valamilyen célt tűznek ki maguk elé. Sok belefásult ember minden bátorításnak ellenállt. Nincs már mit várnom az élettől – mondták. Frankl rájött, segíteni bárkinek csak úgy lehet, ha sikerül megfordítani a gondolatot. Sohasem az a kérdés, hogy mit várhatunk még az élettől. A kérdés mindig az, mit vár még az élet tőlünk! Ugyanazok a szavak más sorrendbe téve egy új, friss, felemelő és teljesen más minőséget jelentenek.

Azt hiszem, teljesen természetes, hogy sokáig kimondatlanul is azt hisszük, mi vagyunk a világunk közepe. Ez is fontos és szükséges időszak. De egyszer csak eljön a pillanat – nevezzük csodának, megtérésnek, ráeszmélésnek –, amikor elkezdünk látni, tenni, szolgálni, vállalni a felelősséget magunkért és másokért. Életünk jól bejáratott szlogenjeit darabjaira szedjük szét, majd, mivel semmi sem vész kárba, új sorrendbe rakjuk ugyanazokat a régi szavakat, amelyek nekünk adattak. És elkezdünk másképp gondolkodni, másképp tenni, másképp élni. Elkezdjük továbbadni azt a sok jót, amit eddig kaptunk.

Jézus három évig tanítgatta nagy türelemmel tanítványait Isten országának dolgaira. Mégis, az utolsó estén Ő maga kellett letérdeljen a mosdótál mellé, mert senki másnak nem jutott eszébe. Úgy szeretem, hogy ilyen türelemmel vár addig, míg itt legbelül is megérlelődünk. Bízik bennük, nem sietteti a dolgokat. Lassan növünk fel, de felnövünk. S a felnőtt ember sohasem azt várja, hogy neki szolgáljanak, hanem feltűnés és taps nélkül elkezd egyszerűen csak ő maga szolgálni másoknak.

Prodán Márta

Szólj hozzá bátran!