Ének az éjszakában

Éjféltájban Pál és Szilász imádkozott, és énekkel magasztalta az Istent. A foglyok pedig hallgatták őket. Ekkor hirtelen nagy földrengés támadt, úgyhogy megrendültek a börtön alapjai, hirtelen kinyílt minden ajtó, és mindegyikükről lehulltak a bilincsek. (Apostolok Cselekedetei 16:25-26)

Még csak néhány éves volt a kislányom, amikor kijelentette, ő ugyan nem akar a mennyországba kerülni. Óvatos kérdezősködésemre kiderült, azért nem, mert az ő kicsi fejében olyan kép élt az égi hazáról, hogy ott majd egy örökkévalóságon át Istennek fogunk szolgálni. Egészen konkrétan: mosogatni. És én azért értettem őt, mert hozzá hasonlóan sokáig ugyanolyan kedvetlenséggel tekintettem a dicsőítés fogalmára, mint például a mosogatásra. Egyszerűen senki sem tudta nekem ésszerűen elmagyarázni – mert hogy nem is mertem senkitől sem megkérdezni –, mégis miért várja el tőlünk Isten, hogy magasztaljuk és imádjuk Őt. Nem azt gondoltam, hogy ne lenne rá méltó. De sehogysem tudtam elképzelni, hogy rá(nk)szorulna, vagy nagyon megharagudna és megbüntetne, ha mégsem tennénk.

Csak mostanában gondoltam rá először, hogy nem önmaga imádatása a célja. A mi kezünkbe akart egy kézzelfogható, csodálatos eszközt adni, hogy ne álljunk tehetetlenül és kiszolgáltatottan olyankor, mikor körülvesz a sötétség.

Sötétben vagyok, mikor nem látok mást, csak a gondjaimat. Azt, hogy fáradt vagyok, nincs időm, nincs türelmem, nincs kedvem, félreértjük egymást valakivel, aki fontos, mikor egy barátból hirtelen ellenség lesz, mikor taposómalommá válnak a mindennapok, s végeláthatatlanná a házfelújítással járó teendők, mikor temetést kell szervezni, mikor felborul az egész eddigi jól bejáratott élet – hogy csak párat említsek azokból a dolgokból, amikkel az elmúlt hetekben kellett megbirkóznom.

Ilyenkor nem elég a saját erőm, s ha összekaparom az utolsó csepp jószándékot, elhatározást, igyekezetet, az sem elég. Itt, ahol már rájövök, milyen hamar elfogynak saját tartalékaim, itt kezdem el érteni azt is, miért jó Istent dicsőíteni, Őt magasztalni minden körülményben.

„Mi a dicsőítés? A dicsőítés egy tudatos cselekvés, amikor belső tekintetünket Istenre emeljük, és az Ő szépségét és nagyságát fontosabbnak akarjuk látni, mint az összes gondot és sötétséget.” (Johannes Hartl)

Könnyű akkor énekelni, mikor minden rendben van. De ha akkor is énekelünk, mikor semmi sincs rendben – bár a nehézségek nem feltétlenül lesznek ettől kevésbé nehezek -, az útat épít a világosságnak, s ebben a világosságban felismerjük Isten arcát. A tökéletes szépségű Sionon ragyogva jelenik meg Isten azoknak, akik szívük mélyéből vágyódnak rá, hogy lássák Őt. (Zsoltárok 50:2)

Útat építek, mikor késő este még rendbe kell tennem egy rendetlen konyhát, s a fülhallgatóval hallgatott dicsőítő dalokhoz hozzáteszem a saját hangomat is.

Útat építek, amikor imádságban megköszönöm az embert, aki miatt éppen elkeseredtem, s tudatosítom magamban, hogy mindkettőnket pontosan ugyanolyan végtelenül szeret Isten.

Útat építek, mikor a legnagyobb káosz és rohanás közepette is észreveszem a szép, kedves dolgokat, s lefotózom, összegyűjtöm, felírom őket.

Útat építek, ha a panaszkodó kollégáimmal való beszélgetést egy-egy jó szóval tudatosan más irányba terelem. Ha megvigasztalok valakit akkor is, mikor én magam is éppen nagyon szomorú vagyok.

Árnyék mögött fény ragyog,
Nagyobb mögött még nagyobb,
S amire nézek, az vagyok.
(Gyökössy Endre)

Prodán Márta

Szólj hozzá bátran!