Elismerés, de kitől?

Azt figyeltem meg, hogy sokat foglalkozok azzal, hogy vajon mit gondolnak rólam mások, hogyan látnak engem. Félreértés ne essék, úgy igazán nem befolyásolja a viselkedésem, nem aszerint döntök vagy cselekszem, “hogy jaj vajon, mit fog ehhez szólni xy vagy épp z”, hanem csak úgy érdekel mások rólam alkotott véleménye. S természetesen vannak emberek, akiknek a megjegyzései, akiknek a rólam kialakított képe igenis számít, s arra törekszem, hogy a legjobbat nyújtsam mikor velük vagyok, mikor látnak. Meg akarok felelni nekik, úgy egészséges módon. S ezzel tulajdonképpen így nincs is baj. Az máshol van, ott, hogy sokszor kevesebb figyelmet fordítok arra, hogy Istennek mi a véleménye rólam.

rewardsrecognitions-542x205

S most nem arra gondolok, hogy Isten értékesnek lát, szeret engem, gyönyörűségemnek hív, mert ezekkel igenis foglalkozok, ó, de még mennyiszer szeretek ezekhez a megszólításokhoz “odabújni”, s megpihenni bennük. De Isten nem csak ennyit lát belőlem … bennem. Ő nevezhet engedetlennek, lázadónak, hálátlannak, de hívhat feddhetetlennek, igaznak, bűn-gyűlölőnek … a barátjának. S mennyivel többet jelent az, ha Isten mond rólam valamit, Isten alkot véleményt rólam. Mert vannak emberek, akik véleményére nem kell adni (“Jaj, azt ő mondta? -hát akkor nem mondta senki”), s vannak, akiknek a szava, az, hogy hogyan nyilatkozik rólam igenis számít, befolyásolhat engem, az életemet, másokat. De ha a Mindenható mond valamit, akkor az nem csak “számít”, az úgy van, ott nincs kérdőjel, az nem csak befolyásol, az egyszerűen meghatároz.

Mégis sokszor azon kapom magam, hogy emberek dicséretére vágyok, s arra fordítom az energiámat, hogy elismerésüket elnyerjem. Pedig mennyivel többet érne, ha minden erőmmel azon lennék, hogy Isten előtt legyek kedves.

Úgy csodálom azt, amikor a bibliában olvasom, hogy Isten, a hatalmas, tökéletes Isten emberekről, valódi hús-vér emberekről mondja azt, hogy feddhetetlen, igaz.

"És monda az Úr a Sátánnak: Észrevetted-é az én szolgámat, Jóbot? Bizony nincs hozzá hasonló a földön: feddhetetlen, igaz, istenfélő, és bűngyűlölő." Jób 1:8

Mert mondhatják rólam mások, hogy “ó, micsoda hívő … milyen alázatos … milyen engedelmes feleség … milyen istenfélő nő … milyen jó édesanya … stb.”, de mennyivel jobb lenne, mennyivel többet jelentene, mennyivel igazabb, feddhetetlenebb lennék, ha maga az Úr mondaná ezt rólam.

Azt hiszem azért van az, hogy az emberi elismerést tűzöm ki célul sokszor, mert azt könnyebb elérni. Mert senki sem lát mindig, nincs ott velem, nem ismer  olyan jól, max. a férjem, de még ő sem látja minden a gondolatomat. S a külsőt, a mázat könnyű szépíteni. Még csak képmutatónak sem kell lennem ahhoz, hogy az emberek jobbnak lássanak, mint, ami vagyok, mindez azért, mert nem látnak belém. Az Úr viszont igen, ami azt jelenti, hogy előtte sokkal nehezebb megállni, Neki sokkal nehezebb megfelelni. Több erőt, időt igényel. De ugyanakkor nagyobb jutalmat is. Vágyok erre a jutalomra, vágyok Isten dicséretére, elismerésére. Vágyok-e rá annyira, hogy tegyek érte? Mert tenni kell érte, mindig, folyamatosan. Arról kell szóljon az életem, hogy bármit is teszek az Őelőtte kedves legyen.

A feddhetetlenség nem tökéletességet jelent, hanem azt, hogy nem kell megfeddni, mert én feddem meg magamat. Olyannyira törekszem a tisztaságra, hogy ha szenny kerül a fehér ruhámra rögtön jövök a vér alá megmosni. Nem kell figyelmeztessen (az Úr se), hogy “hát ezt nem kellett volna megtenned, ezt lehetett volna szebben is mondani vagy, hogy most kérj bocsánatot”, nem ezt mind tudom és teszem. Olyannyira gyűlölöm a bűnt, hogy ha csak egy kis szikráját észreveszem, máris előkapom a vizet … az élő vizet. Szeretnék feddhetetlen lenni, Isten előtt igaz.

Ha ilyen ember vagyok, akkor nem csak én mondhatom, hogy Isten a barátom, hanem Ő is a barátjának fog nevezni, mint Ábrahámot.

Te vágysz-e Isten elismerésére? Teszel-e érte? Vagy megelégszel azzal, hogy emberek dicsérnek?

Szólj hozzá bátran!