Elég néked az én kegyelmem – Páratlanság, a 2. menet

Felszabadító élmény volt nektek leírni, milyen az, amikor az ember még társtalan, amikor keresi a társát és egyben magát is. Az, hogy kiírhattam magamból, segített abban is, hogy feldolgozzam azt az egy évet. Csodálatos volt… körülbelül egy hétig.

Aztán még rosszabb lett minden. A körülmények egyre borzalmasabbak lettek, a munkahelyemen kikészültem. Szellemileg és lelkileg teljesen kimerültem. Az életem semelyik területe sem virágzott. Kietlen pusztaság minden „dobozban”.

Azt hittem, hogy annál nagyobb sivárság, mint ami egy évig tartott, már nem lehet. Oh… dehogynem. A sátán tudja, hol és mikor kell támadni. Vélt és valós elvárások, megfelelési kényszer, munkahelyi problémák, önértékelési gondok és a magány megsokszorozva.

Természetesen az is felerősödött, hogy nincs, akivel megélhetném az intimitást. Körülöttem mindenhol szerelem és persze testiség. Nekem viszont senki sincs, akihez odabújhatnék, akivel megbeszélhetném az élet problémáit, aki vigaszt nyújtana, aki egy hosszú nap után hazavárna.

„Hogy fogok így kelleni bárkinek is? Amilyen állapotban vagyok az minden, csak nem vonzó. Nem vagyok én elég ehhez!”

Újra és újra ugyanazok a kérdések visszhangzottak a fejemben, amikről már írtam.

Itt most le kell szögeznem: az, hogy valaki, bizonyságot tesz az egyedülállóságról, a lelki megkötözöttségtől és a felszabadulásról, attól az a valaki még egyedülálló, ugyanazokkal a kínokkal és kísértésekkel, amiket igenis ki kell mondani! Ne legyen ez tabu-téma!

Az viszont nagyon nem mindegy, hogy kivel és hogyan élem meg ezt. Én azt választottam, hogy Istennel fogom. És emellett, az elmúlt két hétben azt is választottam, hogy nem fogom magamra kényszeríteni az apró örömök keresgélését, és hazudom magamnak és mindenkinek, hogy elégedett vagyok. Nem keresem mindenben a jót és a szépet. Hagyjuk már ezt, könyörgöm!!! Vannak olyan helyzetek, amikor ez nem segít, amikor ki kell mondani, hogy valami nagyobb örömre várok most már, belefáradtam, hogy minden egyes nap magamra erőltessem a boldogságot, ebből csak egy látszat lesz, nem igazi öröm.

Rájöttem, hogy nekem most meg kell élnem Istennel ezt a mélységet, meg kell engednem magamnak azt, hogy fájjon, hogy sírjak, Istennel, Istennek. Mert, ha a mélységeket nem tudom megélni, akkor a magasságokat sem fogom, sem megélni, sem értékelni.

A lelki végkimerülés csúcspontján, belső késztetést éreztem arra, hogy kimondjam:

Lehet, hogy elég nekem Isten kegyelme! (2.Korinthus 12:9 alapján)

Amikor kimondtam, eltűntek az elvárások.

Jelenleg nem érdekel, hogy rendkívül antiszociális vagyok; hogy nincs állandó mosoly az arcomon. Nem érdekel, hogy nincsenek nagy álmaim és terveim; nem fogom megjátszani magam, hogy minden a legnagyobb rendben van.

Meg fogom élni Istennel azt, hogy a társtalanság eszméletlenül nehéz. Megengedem magamnak az önsajnálatot is, mert tudom, hogy eljön az a pillanat, amikor azt mondom, hogy elég. De ez csak akkor fog bekövetkezni, ha beengedem Istent ebbe a lelki verembe.

Nincs semmi keresztény maszlag, álarc. Csak Isten és én. Az Ő ölelése és az én lelkem.

Kapitány Anna

“Elég néked az én kegyelmem – Páratlanság, a 2. menet” bejegyzéshez egy hozzászólás

Szólj hozzá bátran!