Csendben, a “senki szigetén”

ahitat 17Ismét a 119. zsoltárból hozom az igét, ami megérintett és foglalkoztatott az elmúlt héten.

Ébren vagyok virradatkor, és fohászkodom, igédben reménykedem.Zsolt 119,147

Sátorozni voltunk a kis családommal. Három évvel ezelőtt belevágtunk, és azóta kihagyhatatlan nyári program. 7-8 nap a hegyekben, távol a civilizációtól, mobiljel nélkül. Csak Isten és mi. Szülők és gyerekek a „senki szigetén”. Gyönyörű táj, friss levegő, hideg forrásvíz, esti tábortűz. Csend. Idő és alkalom a lelki és szellemi felfrissülésre. Kevés emberrel találkozunk, azok is inkább juh- vagy tehénpásztorok, vagy a közeli tanyák gazdái. Tőlük tejet és sajtot szoktunk vásárolni, és egy keveset beszélgetünk is velük. Idén is vittünk magunkkal kis keresztyén füzeteket, és szétosztogattuk. Nagyjából ennyi az, amit másokra fordítunk ebből az időből. A prioritás az Istenben való megnyugvás és a kis családunk kapcsolatainak ápolása. Nagyon szeretjük!

Ugye, mondanom sem kell, hogy sátorban, az erdő mellett nem ugyanolyan az alvás, mint otthon, főleg az első napok „hullafáradtsága” után. Amikor már kitisztul az ember agya, és egyre kevesebb a befogadni való megterhelő információ, és az erdő neszei felébresztenek. Többször ébredtem éjszaka, és nem voltam álmos. Kitűnő alkalom volt a részletes bűnvalló, hálaadó, magasztaló, közbenjáró imádkozásra, az igén való elmélkedésre. Nem sajnáltam egyáltalán, hogy nem tudtam aludni, pedig nagyon szeretek. Jó volt végigbeszélni az Úrral olyan dolgokat, amit nappal az élet teendői között nehéz zavartalanul tenni.

Szeretek aludni, és talán nagyobb is az alvásigényem az átlagnál. Mindennapos harc az, hogy az alvásidőből vegyek el, és a csendességre szánjam. A sátorozáson viszont ajándékba kaptam az Úrtól ilyen időket. Igazán hálás vagyok érte, és mindez azt eredményezte, hogy még jobban vágyjak az ilyen ajándékidők után.

Eszembe jutott az is, hogy egy bibliatanulmány során gyakorlati javaslatként említették a félnapos elvonulást, amelynek során minden zavaró tényezőt kizárva néhány órát imádságban, az igén való elmélkedéssel egyedül töltünk Istennel. Rendszeresen, mondjuk havonta. Javasolt helyszín a természet… Persze édesanyaként ez nehezen kivitelezhető, de hiszem, hogy nem lehetetlen. Azt hiszem, dolgozni fogok rajta!

Neked mikor volt legutóbb olyan lelki csendességed az Úrral, amelynek az eredménye az volt, hogy egyre többre és többre vágyj belőle? Megfáradtál-e az imádkozásban? Nem kellene neked is félrevonulnod időnként a világ zajától vagy a zajos „pihenéstől”?

Jézusnak életgyakorlata volt:

Nagyon korán, a hajnali szürkületkor felkelt, kiment, elment egy lakatlan helyre, és ott imádkozott.” Mk 1,35

Szólj hozzá bátran!